Kiutat mutat a szenvedésből a halálos beteg Brendan Fraser hatalmas teste A bálnában
Tudjuk, mi A bálna sztorija, sőt, talán sokan azt is tudjuk, mi Brendan Fraser saját sztorija, mindkettőt felesleges túlmesélni. Egy kórosan elhízott férfi, aki angoltanár, online órákat tart kikapcsolt webkamerával, élete kritikus pontján megpróbál közelebb kerülni a lányához. Anno szerelmes lett, ezért hagyta el a családját, az első jelenetből kiderül, hogy meleg. Aztán a 17 éves lány megjelenik, érthető módon tele gyűlölettel, és amúgy is haragban a világgal, hogy mit kezdenek egymással, nem spoilerezném el.
De A bálna nem egy egyszerű apa-gyermek kapcsolat újraépítési kísérletét meséli el, hanem egymás után tesz fel kérdéseket az életről. Nem kevesebbről, és Darren Aronofsky megtehette, hogy az életművében elérkezzen arra a pontra, ahol egy tragikus főhős, legjobb barátja, gyermeke, exneje és egy hittérítő fiú találkozásainak kisülési pontjaival és a szájukba adott dialógokkal "csak" elmondja, milyen tud lenni az élet.
Aki azt gondolja tehát, hogy A bálna öncélú nyomorábrázolás, az nem látta a filmet, maximum nézte. Azért tartom ezt fontosnak elmondani, mert A bálna valójában egy életmű esszenciáját tartalmazza, felejthetetlen műalkotás, a szó legnemesebb értelmében. Aronofsky most nagyon helyesen egy színpadi művet, drámát adaptált, a dramaturgiai ív és a konstrukció is szépen működik, minden a helyére kerül és minden a helyén van. Alig várom, hogy lássam színpadon is, jól adaptálva.
csak épp nem pillanatokra – ha úgy tetszik, a heideggeri ember. Vagy bármelyikünk, aki a halál elkerülhetetlenségével és azzal szembesül, hogy nem képes felállni a nagyszülője a tolószékből, és bármelyikünk, aki azon gondolkodik, mi marad majd halála után, mit tett jól, vagy mi értelme van ennek az egésznek. Vagyis mi, mindannyian.
Aronofsky nem a sajnálatunkra hajt, visszafogottan használja az érzelmekre hatás eszköztárát, mert tudja, hogy az empátia magától megérkezik. Elég csak a huszadik percig rájönnünk, hogy az önbüntető, önpusztításba menekülő Charlie valójában egy értékes, intelligens, izgalmas ember, aki nem véletlenül növesztett maga köré hatalmas hájréteget és izolálta magát a társadalommal szemben. Tudja, hogy mást is bánt azzal, amit tesz magával, ezért mindenért bocsánatot kér, ahogy mondani szokás, még azért is, hogy létezik, és tényleg: azért kér bocsánatot, hogy él, és teher – szó szerint is – másoknak, miközben egyetlen dolgot még jól akar csinálni: a gyerekét ráterelni egy biztonságos és relatíve helyes útra, sínre.
Brendan Fraser sztorija címszavakban: évtizedekkel ezelőtt a Golden Globe mögött álló HFP elnöke állítása szerint szexuálisan abuzálta, ami elindította a lejtőn, és sem magánéletileg, sem szakmailag nem tudott jó ideig visszakapaszkodni. Ezért köszönte meg a Critics' Choice Awardson híressé vált beszédében Aronofskynak, hogy a legjobbat tette vele, amit színésszel tenni lehet rendezőként. Fraser alakítását ünnepli a szakma. A Golden Globe-ot nem kapta meg – Austin Butler is megérdemelte – ki tudja, mennyire volt ebben indirekt büntetés, hiszen előre jelezte, hogy bojkottálja az eseményt. Az Oscarig menni fog a nagy találgatás, azaz a ki nyer ma.
Ha Fraser szobrot kap idén, csak azért érdekes – és cikkünk szempontjából is csak azért érdekes az Osca –,mert a helyére kerülhet karrierjében, ami kibillent. Zárójelben: az Oscart és minden egyéb díjat azért tartom mókásnak – a hasznossága mellett, amivel fontos filmekre hívja fel a figyelmet és szakmailag értékel alkotókat –, mert egy versenyt csinál a művészetből. Ki festett jobban, Monet vagy van Gogh? Ki nyeri a meccset? A kompetitív filmes világból nézve ez nem vicces, de alapjáraton, ha művészetről gondolkodunk, komikus felvetés. Két szuper rendezés között sem szívesen döntenék, hogy melyik a jobb – maximum kapják meg ugyanazt a forgatókönyvet és rendezzék meg, talán ebből derülne ki, melyik rendez "jobbat", ha már a versenynél tartunk. Persze, tök izgalmas az Oscar, nagy és méltó pillanatai vannak mindemellett.
Nagyvásznon kell látni Brendan Fraser alakítását. A Philadelphia jutott eszembe róla és Tom Hanks: ugyanúgy a saját amortizációjának bátor felvállalását és megtipratásának emberi vetületeit mutatta meg Hanks akkor, és kevés egyszerre ilyen pofátlanul ütős és már-már vakmerően érzékeny színészi alakítást tudok mondani azóta. Fraser karaktere is ilyesmit mutat: kapjátok be, akik a felszíni nyomort látjátok, azt nézzétek, mi az emberi érték, és irodalomtanárként is ezt adja át a tanítványainak: írjatok egy kib...ott őszinte mondatot magatokról. És ilyen az alakítása is. Minden egyes pillanata.
Olyan rezdülései vannak és annyira meztelenül őszinte, amihez a legnagyobb bátorság kell, főleg, ha ennyire hatásos tud lenni. Tagadhatatlan színészrajongó vagyok, és amikor egy ilyen alakítást látok, amihez nemcsak tehetség, de megéltség és alázat és érzékenység és finomság és még sok minden más kell, meg egy titokzatos összetevő, akkor meghajolok előtte.
A bálnában mindenki titkon vagy nyíltan szeretne megmenteni valakit, annak ellenére, hogy nem lehet. De ahogy Charlie karaktere mondja, az ember nem tud nem törődni a másikkal. A forgatókönyvben az irodalmi utalások is pontosak, akár a Bibliáról, akár Walt Whitmanről, akár Melville-ről és a Moby Dickről van szó. Egyetlen, két órás, lélekemelő lélegzetvétel A bálna, diskurzus halálról, szeretetről, hitetlenségről, Istenről és a létezés fájdalmáról. Aki meg azt gondolja, hogy önkényes szenvedésábrázolás, az képzeletben nézzen félre és csapja rá a nagymamájára az ajtót, amikor az már nem tud felállni a tolószékből.
Aronofsky nem először mesél a lelki-fizikai amortizáció és a trauma elől önbántásba menekülő ember katarzisáról: A pankrátor, A fekete hattyú hősei kifelé, a világ felé, teljesítményükben még egy pillanatra meg tudták haladni magukat, sebes lelkükkel azonban halálba hajszolták a testet is. A bálna reményt ad. Charlie-nak nem számít, kit lát a külvilág, a szégyen végül eltűnik, belülről világít a fénye, és így van felfelé, kifelé út a szenvedésből. Kösz, Aronofsky, kösz, Fraser.
