Időtlen zeneút félholddal, hullócsillagokkal – a Keep Floyding koncertje Aquincumban
Éteri akkord, amelybe beúszik egy merengő orgonaszó, majd felváltja egy gitár-gondolatsor. Ahogy elül az éteri akkord, egyre erősödő üveghang közeledik, majd egy dobpergést követő leütéssel robbanni kell az egésznek. De nem robban. Tökéletes, tiszta hangzás, mégis végtelenül steril.
Az első élmény 1994, Bécsújhely. A második élmény 2021, Budapest, az aquincumi múzeum és régészeti park. A zene mindkétszer a Shine On You Crazy Diamond. Az elsőn a Pink Floyd játszott, a másikon a magyar Keep Floyding.
És ezzel már meg is voltak véve számomra. Van annak már több mint 20 éve, amikor először hallottam őket, akkor még Echoes of Pink Floyd volt a nevük, a néhai Petőfi Csarnokban játszottak. Akkoriban még úgy gondoltam, hogy nincs sok értelme a tribute-zenekaroknak, hiszen még az eredetiek többsége is itt van, ha egy az egyben játsszák a darabjaikat, kár az energiáért, ha pedig másképpen, akkor is, mert olyan jó úgysem lesz. Azóta viszont eltelt két évtized.
A régi nagyok közül már alig játszik valaki, zenéik viszont klasszikussá váltak – akár a szó olyan értelmében, mint a 20. századiak közül Bartók, Stravinsky, Satie vagy Gershwin – és igencsak tiszteletre méltó vállalkozás, ha fiatal zenészek élőben megismertetik ezeket a zenéket a következő nemzedékekkel.
És a Keep Floyding ezt teszi. Bár koncertjükön azóta mostanáig nem voltam, munkásságukat nyomon követtem, és tudtam, hogy mennyi alázattal nyúlnak hozzá a legkomolyabb Pink Floyd-darabokhoz is, például az Atomheart Motherhez. Ráadásul a helyszínből azonnal asszociáltam David Gilmourék legendás Pompei koncertjére, amely örök élmény lett Párommal szerelmünk hajnalán, és később együtt is elzarándokoltunk a „halott város” lenyűgöző amfiteátrumába. Így többszörös izgalommal indultunk el Aquincumba.
Mindjárt némi csalódással kezdődött, mert tudtam, hogy korábban a zenekar a kis amfiteátrum romjai között játszott itt, most azonban áttették a színpadot egy nagyobb füves térre. Amikor azonban megszólalt a zene, máris túltettem magam ezen, nem utolsósorban azért, mert évtizedek rossz hangosítású koncertjeitől túl érzékennyé vált fülem is végig befogadónak bizonyult.
Aztán földibb közegekbe kerültünk. Felhangzott a Just Another Brick On The Wall – néhányan még énekeltük is a frontember Goldsmith Gábor kérésére, hogy „we don’t need no education”(lehet, hogy anélkül is megtettük volna) – majd az Animalsról a Pigs, miközben a színpad előtt baljós vörös ikszek jelentek meg. Ki hitte volna egykor, hogy a 21.század harmadik évtizedének elején mindkettő aktuális lesz Magyarországon, hogy tartanunk kell a gondolat-ellenőrzéstől, és teljes gőzzel működik az egyenlők és egyenlőbbek világa? Ezután jött a nagy meglepetés: ahogyan a nagy elődök, az elejétől a végéig eljátszották a The Dark Side On The Moon lemezt.
Nem akármilyen teljesítmény, hiszen ez a darab tele van különleges hangeffektusokkal, amelyeket Segesdy Márton billentyűsnek sikerült is visszaadni, vagy pótolni. Igazi csúcspont volt a Time, majd a The Great Gig In The Sky kettős női éneksikolya, Garda Zsuzsa és Simon Edina remeklésével. Kár, hogy az Us and Them-ot, és főleg az Any Colour You Like-ot túlnyújtották, és ezzel megbillent az egész egyensúlya. Szerencsére a Brain Damage-dzsel és a záró Eclipse-szel visszataláltak a mértékhez, így remek finálé kerekedett belőlük, miközben Párommal – életünkben először, néhány perc különbséggel – hullócsillagokat láttunk a római kori emlékek felett. Még a kezdeti szúnyoginvázió is megállt, csak néhány gyors röptű bogarat láttunk a lézerpásztákban.
Ekkor már sejtettem, hogy legkedvesebb művünk, amit annyira vártunk, az Echoes nem fog ezen az estén elhangozni. Pedig még a koncert címe is ez volt: Echoes of a distant time. De azért a ráadással sem lehettünk elégedetlenek, ami már teljesen egy igazi Floyd-koncert forgatókönyve szerint ment: Wish You Were Here – Gábor Montreal 77-et emlegetett, ezt inkább a Pigs-nél kellett volna - a lebegően brutális Comfortably Numb, és végül a Run Like Hellel megérkezett a totális erőszak, még Roger Waters hírhedt „sírógörcsös” hangja is felidéződött. Ezekkel a leütésekkel a fülünkben indultunk el a 2000 éves köveken, telefonunkkal világítva magunk elé – és egy kicsit Pompeiben éreztük magunkat.
