Hargitay Judit: Csendes éj
Szerzőnk karácsonyi írása arról, hogy egy év alatt mennyit fordulhat a világ, hogy egy szeretett személy hogy válhatott a múlt ünnep óta "van nekünk"-ből "már nincs nekünk"-é, és hogy szeressünk, amíg lehet.
***
A faluban, ahol te és én felnőttünk, nagy, fehér telek voltak. Puha vattába burkolózott a templomkert előtti pad meg a tanácsháza, mesés és sejtelmes volt minden. Úgy döntöttem, idén karácsonykor oda megyek el veled, az éjféli misére igyekvő, nagy szoknyás asszonyok meg ködmönös öregemberek közé. Legyünk újra gyerekek, fürdessük meg az arcunkat az omló pelyhekben, hógolyózzunk – ahogy egyébként soha nem tettük, miért is? –, te meg mosolyogj rám azzal a mindentudó, mindent megbocsájtó szemeddel. És engedd, hogy elbúcsúzzam tőled.
Azt mondják, karácsonykor vidámnak kell lenni. Meleg van és fények, serceg a csillagszóró meg fortyog a töltött káposzta, nálunk például szól a Csendes éj. De én az idén – kivételesen – egy valódi csendes éjre vágyom. Igen, ezen a karácsonyon veled akarok lenni. Tavaly nem voltam, idén meg már nem lehetek. Csak képzeletben, a gyerekkori falunk havas, néma főutcáján. Tavaly még végigmentél azon az utcán, és te is belevetetted magad a nagy, családi, ünnepi zsibongásba, halászlét ettél meg zselés szaloncukrot. Mosolyogtál azzal a szégyenlős, "jajjnemár" mosolyoddal, mindenkihez volt egy jó szavad, aztán korán lefeküdtél. Sok volt a munka, két hete léptettek elő, most érkeztél Pestről, fáradt vagy, ki ne értette volna meg.
Senkinek sem mondtad el, hogy akkor már volt egy januári időpontod az orvosodhoz, mert érezted, hogy valami nagyon nincs rendben.
Ha most ott ülhetnék melletted azon a hóval lepett padon, a templom előtt, nem tudom, mit kérdeznék. Hogy milyen volt meghalni? Harmincnégy évesen, kilenc hónap és tíz nap alatt? Ostoba kérdés, és egyszer – más formában – úgyis megtudom. Nem. Azt kérdezném, hogy tudtad ezt ilyen méltósággal végigcsinálni. A tavaly októberi Spar-maratont még lefutottad, az ideit már nem érted meg. Az agyi biopsziád épp a 34. születésnapodra esett. Mérnök-fizikus voltál, okosabb mindannyiunknál, elég volt angolul meggugliznod a diagnózist, hogy tudd: maximum egy év, és menned kell. Valószínűleg azt is tudtad, hogy sokat fogsz szenvedni. Mégsem hagyta el a szádat egyetlen panaszszó sem. Végigcsináltad, mindent, ami ezzel a rémálommal együtt jár, a gyötrelmes kezeléseket, a gyógytornát, literszámra ittad a gránátalmalét, mert azt mondtuk, egészséges. Tervezgettél, hogy amint tudsz, újra munkába állsz, nézegetted a kollégáid képét a tableteden (ők is fiatalok voltak, sörözni meg moziba jártatok, ők voltak a pesti "családod"), mutogattad a neten, melyik filmre, színdarabra akarsz majd elmenni, és melyik távol-keleti étterembe, igen, a keleti konyhát nagyon szeretted. De közben tudtad. És tudta édesanyád is, aki a kilenc hónap alatt egyetlen percre sem hagyott magadra – döbbenetes a sors, a közös életetek éppúgy egy "összenőtt" kilenc hónappal végződött, mint ahogy kezdődött -, és férfimódra, tartózkodón, visszafojtott fájdalommal sejtette az édesapád és az öcséd is, akik heti váltásban utaztak fel Pestre, hogy ápoljanak.
Ha most karácsonykor ott ülnél mellettem azon a padon, azt nem kérdezném meg, milyen volt az utolsó hónap. Amikor a rák rákapcsolt, és kíméletlen sebességgel elvett tőled mindent, amit egy élő-lélegző emberi lénytől elvenni lehet. Nem, ez maradjon a te titkod. És különben is,
a két legfontosabbtól még ez az alattomos gyilkos sem tudott megfosztani: az emberségedtől és a családod szeretetétől.
Amikor a szeretteid már csak vonszolni tudtak a lakásban – fürdeni, mosdóba -, és hárman kellettek hozzá, hogy megemeljenek, te kicsi puszikat nyomtál a karjukra, vállukra, hajukra, ahol érted őket, hogy megköszönd. Amíg beszélni tudtál, egyre csak azt hajtogattad: "Anya, ne sírj." Leküzdötted a torkodon a gyógyszert, amikor már nyelni se voltál képes. Utolsó erőddel is többször felemelted a bal hüvelykujjadat, hogy jelezd: minden oké, nyugi, nem félek. A szüleid azt mondták, hogy a halálod pillanatában úgy kisimultál, mint babakorodban. Meggyötört tested felengedett és ellazult, ismét visszakaptad önmagad. Borzasztó, hogy ezt kell mondanom, de örülök, hogy a halálod – ha már meg kellett történnie – nyugalmat hozott neked.
Azt hiszem, a hófödte padon több kérdésem már nem lenne hozzád. De, talán mégis: te tényleg értetted a relativitáselméletet? Édesapád szerint igen, még az urnádra is a "világképletet" íratta: E=mc². Szintén mérnök öcséd elnéző mosollyal egyszer azt mondta, ez azért nem ilyen egyszerű, de tényleg le tudtad vezetni annak a bonyolult képlethalmaznak a nagy részét, ez valóban nagyon ritka. Nem baj, hadd higgyük el mi, átlagemberek, hogy tudtál valamit, amit nagyon kevesen tudnak csak a földön. Az egyetemen zseninek tartottak, a cégnél is, ahol dolgoztál, és olyan mérnöki csodákat terveztél, amiket mi felfogni se tudunk. Különleges voltál.
Szóval többet már tényleg nem kérdeznék, de annyit azért még elmondanék: minden, amit az emberek karácsonyi közhelynek hisznek, igaz. Semmi sem számít, csak az, hogy szerettünk téged. Hogy büszkék voltunk rád. Hogy óriási, univerzumnyi különbség van a tavalyi "vagy nekünk" és az idei "már nem vagy nekünk" között. Hogy bánom, hogy soha nem hógolyóztam veled a falu főutcáján. Az unokatestvéreknek hógolyózni kell, meg szánkózni, meg nagyokat röhögni. Hogy egyetlen év alatt is fordulhat akkorát a világ, hogy beleszédülünk és darabjainkra törünk, és ez ellen TÉNYLEG csak egyetlen orvosság van: szeressünk, szeressünk, szeressünk. Amíg még lehet.
Hát így búcsúzom én tőled az idei ünnepen. Aztán elengedlek, menj csak haza azokhoz, akikhez igazán tartozol. Én meg nézek utánad, ahogy távolodsz a fehér utcán, leporolom magamról a kusza hópelyheket, és tudom, hogy már nem fogsz visszanézni.
Isten veled.