Hajléktalan bevándorlóból lett Michelin-csillagos étterem-tulajdonos egy libanoni séf Párizsban
Az étterem, amelyre manapság csodájára járnak a francia fővárosban, a Diadalív közelében, a Rue Lauristonban működik. A 43 éves, joviális, szelíd arcú, széles mosolyú férfi nemcsak szerencséjének, hanem kitartásának, szorgalmának is köszönheti, hogy ma már a vendéglátás legexkluzívabb köreiben emlegetik a nevét.
Geeam Libériában született libanoni szülőktől az afrikai országot dló polgárháború kellős közepén. Családja úgy döntött, hogy hazatérnek, de ez sem volt szerencsés választás, hiszen a levantei országban is akkortájt szabadult el a pokol. Alan, amint felnőtt, elindult a világban szerencsét próbálni: élt rövid ideig az Egyesült Államokban, Olaszország, a Cseh Köztársaságban, majd 1999-ben kötött ki Franciaországban.
A vándorlások nem voltak hiábavalók – vallja be utólag – mert rengeteget tanult a konyhaművészetből, az ízekből, illatokból, és különböző szakmai fogásokból.
Egyedül volt, nemigen tudott baráti kapcsolatokra szert tenni a nyelvi nehézségek miatt, gyakran fedél sem volt a feje felett. Előfordult, hogy egy hétig az Eiffel-torony árnyékában, a Mars-mezőn aludt. Ő azonban nem hagyta, hogy legyőzzék: mindenféle munkát elvállalt, dolgozott építkezésen, osztogatott szórólapokat, aztán mosogató lett egy étteremben. És akkor talált rá a szerencse. Egy telt házas napon ugyanis a szakács elvágta a kezét és mivel nem lehetett bezárni az éttermet, Alan beugrott helyette. Amióta ugyanis ebben az étteremben dolgozott, állandóan leste a séf minden mozdulatát és most a kényszerhelyzet miatt mindezt a gyakorlatban is kipróbálhatta. Sikerült megmentenie az estét, és már biztos volt abban, hogy ez lesz az ő útja.
Alan soha nem járt egyetlen gasztronómiai szent őrült konyhájában, viszont mindent elolvasott, ami a keze ügyébe került.
Nemcsak a konyha iránti szenvedélye vezette, hanem az is, hogy ezt az örömét megossza másokkal.
Saját bevallása szerint „autodidakta módon csaknem 20 évet töltött azzal, hogy tanuljon és megtalálja saját kulináris identitását.” Büszke arra, hogy soha nem dolgozik kész receptekből, ösztönösen, saját fantáziájában bízva állítja össze ételeit.
„Tizenkilenc évvel ezelőtt 200 frankkal a zsebemben emigránsként azzal a vággyal érkeztem Párizsba, hogy séf legyek. És itt vagyok. Pedig korábban azt hittem, hogy a csillagok csak azoknak a különleges tehetségeknek járnak, akiket a nagy Házak iskolái bocsátanak ki. Az a szó, hogy lehetetlen, számomra nem létezik. Keményen kell dolgozni, soha nem szabad feladni és hinni kell az álmainkban” – fogalmazta meg hitvallását Alan Geeam az Instagramon, miután megkapta első csillagát.
Ilyen kitartó akaraterő mellett már nem is lehet csodálkozni azon, hogy a boksz a hobbija. A fizikai energián kívül a jó vállalkozói ösztönt is kifejlesztette magában. Négy étterme van már a legújabb ínyenc étterme elegyíti a libanoni fogásokat a hagyományos francia ízekkel. Egyik védjegy-fogása a libamáj gránátalma melasszal lakozva, cékla és gránátalma körettel. Egy-egy átlagos számla nála 60 -100 euró körül mozog, ami az ilyen éttermeknél nem is tűnik olyan borsos árnak.
Alan Geeam boldog, hogy „megélheti a francia álmot” és abban reménykedik, hogy története más, helyzetüket ma még kilátástalannak ítélő emigránsokat is megihlet – írta a La Repubblica .