Ez megint az a rajzfilm, amin a felnőttek jobban fognak szórakozni, mint a kicsik - Az Agymanók visszavágnak!
Nagyon nehéz a második részek sorsa. Ha már folytatása születik valaminek, akkor azt valószínűleg nagy szeretet és tisztelet övezi.
Az volt a szép benne, hogy egyszerre volt könnyed szórakozás, és feltett nagyon nehéz kérdéseket, amiket aztán a lurkókkal meg lehetett beszélni.
A folytatás se teszi ezt másképp, sőt az első epizód tökéletesen kitaposott ösvényén megy tovább. Bár a rendezőpárost lecserélték, ez Kelsey Mann első egészestés animációsfilmje, illetve az írópárosból is csak Meg LeFauve tért vissza, és mégis a varázs megmaradt.
miközben Riley hatalmas változáson és érzelmi hullámvasutakon megy keresztül. Ami működött, azon ne változtassunk... gondolhatták a készítők. A mostani stresszforrást nem egy új élet kezdése, hanem a szülők rémálma okozza: a kamaszkor. Ha felnőttként ülünk az Agymanók második része elé, nem is vígjátékot, hanem horrorfilmet vagy pszichológiai thrillert nézünk. Édesen új Agymanókkal mutatják be, a tinikorba lépő Riley személyiségfejlődését. Nem elég az öt alapérzelem, sokkal összetettebb érzések alakulnak ki. El kell engedni a régit, és elfogadni a változást.
Ezt ugyanúgy tárják elénk, mint az előző epizódban, sőt a „kinti” világ eseményei nagyobb hangsúlyt kapnak, sokkal kisebb tétekkel, mint a 2015-ös filmben. Ezt az egy negatívumot tudnám a film ellen felhozni. Egy unalmas forgatókönyvi húzás, ugyan klisésnek hathat, de mégse érezem így, mert a körítés elsőrangú. A látvány inkább stílusos, mint gyönyörű. A zenék működnek, de ami miatt nézzük, azok a karakterek.
Undor, Majré és Harag pedig maradtak tökéletes mellékszereplők. Ám, mint minden folytatás, itt is érkeznek új „érzelmek” a nagyobb-több-jobb elve alapján: Feszkó, Uncsi, Irigység és Ciki. A kellemetlen pubertás karakterek elképesztően viccesek és hatásosak. Derűnek tehát riválisa akad, de vajon együtt tudnak majd működni Riley kedvéért? A legnagyobb hangsúly sajnos Feszkón van, aki kicsit túl sok, és nagyon irritáló, tehát tökéletes a szerepében.
A felnőttek legalább annyi pluszt kapnak az Agymanók második részétől, mint anno az elsőtől kaptak. Sőt, szerintem sokkal többet hallottam idősebb hangokat kuncogni a moziban, mint kispajtásokat.
Hihetetlen, milyen egyszerű eszközökkel adtak át igen komplex gondolatokat. Kapunk azért woke gondolatokat, de már azon csodálkoznék, ha egy új stúdiófilmben ilyennel nem találkoznánk. Nem zavaró, pusztán tökéletesen PC összeállítású csoportok voltak mindenhol.
Az eredeti szinkroncsapatra nem akarok sok időt fecsérelni, mert a hazai közönség főleg magyar szinkronnal fognak találkozni a manókkal.
Pedig az eredeti banda igen illusztris neveket tartalmaz: Amy Poehler (Városfejlesztési osztály), Phyllis Smith (A hivatal), Tony Hale (Az ítélet: család), Maya Hawke (Stranger Things) és Lewis Black (humorista, The Daily Show), csak hogy a legprominensebb színészeket említsem.
Nem nagyon szeretnék többet elmondani a filmről. Nem annyira jó, vagy friss, mint anno az első rész volt, de tisztességes folytatás. Kevesebb az új ötlet, inkább csak kicsit továbbgondolja az eredeti formulát. Kár, hogy ilyen sokára érkezett az első részhez képest.
Mindenkit csak bátorítani tudok, hogy ha tetszett az első Agymanók, a folytatással se fog mellélőni. Könnyed kikapcsolódás az egész családnak, bár anyu és apu úgy gondolom, többet fog majd nevetni a film nézése közben. Az Agymanók 2. csütörtöktől megtekinthető a magyar mozikban.
