„És most már biztos maradok, mert tudom, hogy menni kell"
Persze, hogy nem tett boldoggá a választás végeredménye. Az azóta eltelt időben leginkább azon ámuldoztam, hogy mindenki mindent előre tudott. És persze igaza lett. Csak akkor nem értem, miért nem szóltak időben nekünk.
Emellett azon is elcsodálkoztam, hogy a demokrácia helyreállításáért menetelők pillanatok alatt elfelejtették, mire szólt a mandátumuk - siker oda, kudarc ide. Az előválasztáson kialakult erőviszonyok mentén képviselni az ellenzéki érzelmű szavazókat. És akik oly szívesen hivatkoznak arra például, hogy be kell ülniük a parlamentbe, hiszen ezzel bízták meg őket a választóik, nem hagyhatják cserben őket, simán cserben hagyják a választókat, amikor a felhatalmazás világosan az egységes cselekvésre szólt. De nem erről akarok írni.
Amikor 2004 május elsején beléptünk az Európai Unióba, a szélesre táruló közös haza víziója is vonzó volt. Az a határtalan szabadság, hogy mostantól ott élhetünk, ahol kedvünk és munkánk van, vagy ahova a szerelmünk visz. Minden különös és végleges elkötelezettség nélkül. Idegenben, de egy kicsit otthon mégiscsak. Az Atlanti-óceántól egészen Skandináviáig, Ciprus szigetétől Skóciáig. (Az utóbbi, ma már nem opció.)
Mai tudással naivitásnak tűnik, amit akkor sokan gondoltunk, mert a tér csakugyan megnyílt, de a lehetőségek azok nem jöttek. Akkor főleg a munkavállalás, a megélhetés motiválta azokat, akik kimentek, igaz nem tervezték, hogy örökre ott maradnak.
Azok indultak el, akiknek szűkös lett a tér. Akik nem akarták, hogy a gyermeküknek a kivéreztetett és sekélyesedő közoktatás jusson osztályrészül. Akik nem akarták, hogy munkahelyükön világnézeti kérdés legyen, ki léphet előre. Vagy akiknek simán nem volt komfortos végignézni azt, hogy a hazája parlamentje kiüresedő törvénygyárrá válik és a kilencvenes években még olykor élvezetes, érvelő viták helyét átvette a kocsmai szintű ledorongolás.
Amikor Faludy György a második emigrációt választotta, ötvenhat után, azt mondta, még egy Recsket már nem bírna ki. Feláldozta a közegét, a magyar nyelv otthonosságát, évtizedekre elment, hogy az általa a „világ legunalmasabb országának” nevezett Kanadában telepedjen le. Akkorra itthon már csak a fiókjának tudott verseket írni, ott meg jószerivel senkinek. Haza is jött, amint tudott, és hiába radírozták ki az irodalmi kánonból, mára már elfelejtett kezek, hazatérésével mintha a szabadság tért volna haza Magyarországra.
Akik elindultak a tízes években, és nem csak a megélhetés, a lakástalanság, a kizsigereltség vezette őket, hanem a durvuló és egyre erőszakosabbá váló közélet, hasonlót érezhettek, mint Faludy.
De ugyanilyen fojtogató egy gondolkodó ember számára, amikor látja, hogy a korrupció polipja halálos sebet ejtve a felzárkózási reményeinken, megfojtja ‘89 szellemét. Előbb egyetemi szakokat tiltanak be olyan természetességgel, mint Rákosi emberei tették, majd egy egész egyetemet üldöznek el. Az egyik legkiválóbbat a hazaiak közül, hogy az, mint intézmény kényszerüljön bécsi emigrációba. Ahonnan már nem jön haza, soha többé. Végignézni, ahogy előbb a hazai kultúra és szabadság egyik fellegvárát, a Színház- és Filmművészeti Egyetemet fojtják meg, majd az egyetemeink többségébe ejtőernyőztetik be a pártembereket, ugyanúgy, mint szintén Rákosi alatt.
Amikor mindezt a tombolást olyan nyugatellenes retorika kíséri, amit én, aki 1966-ban születtem, soha nem olvastam, hallottam Kádár Magyarországán. És amikor az egyre szalonképtelenebb Oroszországnak a hetvenes évek óta nem tapasztalt gesztusokat tesz a kormányzat, élén a miniszterelnökkel, amelyek mellett a háborús agresszió ellenére is kitart, a gondolkodó emberekben felrémlik a félsz:
Akik eddig maradtak, vártak, valamire. Arra, hogy talán sikerül megállítani a szélsőjobboldali rezsimet, ahogy Meciart le tudták váltani a szlovákok. De hát Meciar nem volt olyan ördögien okos, hogy rendszerszinten betonozza be a hatalmát.
A választás biztosan sokaknál azt a küszöböt jelentette, amit már nem akarnak átlépni, és úgy érzik, itt a vége. És ebben az elhatározásukban csak megerősíti őket az örökös miniszterelnök önhitt öblögetése arról, hogy a lehető legjobb világot készülnek elhagyni. Ez maga az igazolás arra, hogy menni kell. Akik emigrálni készülnek, sok esetben szolid, biztos egzisztenciát hagynak hátra, adott esetben inkább vállalva a takarítást, mosogatást, csak ne kelljen tovább itt lenni, ne érezzék tovább az elviselhetetlenül fojtogató légkört.
Egy szó, mint száz, megértem azokat, akik most elindulnak, és vissza sem néznek. Jó száztíz évvel ezelőtt egy tehetséges fiatalember már mindent megírt erről a borzongató érzésről, és azokról a szégyenteljes állapotokról, melyek már az akkori Magyarországot fojtogatták. Ady Endre korabeli írásai mintha ma íródtak volna.
És én mégis, azt érzem, nem megyek sehova. Nekem egy másik író, egy legalább akkora óriás szavai járnak a fejemben, amikor megkérdezték, hogy sosem gondol arra, hogy elhagyja az országot? Esterházy Péter, mert róla van szó, így válaszolt:
Igen, én is így érzem. Felháborít az, hogy ismeretlenek, érdemtelenek akarjanak kitúrni az otthonomból, hogy azok, akik élete nettó károkozás, amit hátralévő értékteremtő munkával sem tudnak már jóvátenni, olyanoknak akarjanak diktálni, akik értéket teremtettek ennek a közösségnek, amit hazának is nevezhetünk.
Nem fogadom el, hogy az ő pöffeszkedésük miatt itthagyjam mindazt, amit családom előző nemzedékei alkottak. Nem hagyom itt a barátaimat, nem hagyom itt az emlékeimet. Nem hagyom itt a kultúrámat, nem hagyom itt Karinthy humorát (akinek özvegyét Auschwitzba deportálták a magyar hatóságok), Bartók zenéjét (akinek menekülnie kellett a fasizálódó rendszerből).
Elvették a reményt is, amiben hittem a kilencvenes években, hogy itt Magyarországon is szabad levegő lesz mindenkinek - de az otthonomat nem adom.
Szabad emberként élek, amíg lehet.
