Supreet Kaurnak, az indiai IBC24 műsorvezetőjének egy autóbalesetről kellett beszámolnia a tévében, amikor
rájött, hogy a saját férje az egyik halálos áldozat.
A 28 éves műsorvezetőnő egy szombat reggeli adás során számolt be a karambolról. Ő olvasta fel a hírt, és ő beszélt a baleset helyszínére érkező riporterrel is, aki további részleteket osztott meg vele és a nézőkkel telefonon keresztül.
Bár a riporter nem azonosította a három áldozatot név szerint, Kaur elég információt hallott tőle, hogy rájöjjön, saját férje, Harshad Kawade volt az egyik halálos áldozat. A nő ugyanis tudta, hogy a férje ugyanazon az úton utazik, ugyanabban az időben a négy barátjával együtt, méghozzá ugyanolyan típusú autóval, mint amilyen a hírben is szerepelt: egy Renault Dusterrel.
Kaur a sokkoló hír ellenére igazi profihoz illő módon tartotta magát a műsor végéig, és 10 percen keresztül olvasta a híreket.
A munkatársak csodálták a 28 éves anyát, amiért ilyen bátran kezelte a helyzetet. Az egyik szerkesztő azt mondta az Indian Expressnek: „Rengeteget elmond Kaur kötelességtudatáról és profizmusáról, hogy a további 10 percben is nyugodt tudott maradni. Amint lekapcsolták a kamerákat, összeomlott. Ő hívta fel a rokonokat is, és elment a baleset helyszínére. Kaur 9 éve velünk dolgozik, ő az egyik legnépszerűbb az államban. Osztozunk a kollégánk fájdalmában.”
Egy másik kolléga azt mondta a Hindustan Times-nak: „Kaur egy rendkívül bátor hölgy. Büszkék vagyunk rá, de ami ma történt, az minket is sokként ért.” Kaur kitartása a nézőket is lenyűgözte, akik nem győzik dicsérni a műsorvezetőnőt a közösségi médián keresztül.
Twitter (@supreetmedia)
Címkép: YouTube
Supreet Kaurnak, az indiai IBC24 műsorvezetőjének egy autóbalesetről kellett beszámolnia a tévében, amikor
rájött, hogy a saját férje az egyik halálos áldozat.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Egy hónap szabadság - utaznál, magadat fejlesztenéd vagy a ház körül serénykednél?
Az egy hónapos szabadság extra feltöltődést adhat - de mi történik, ha valaki egy teljes hónapra valóban kiszáll a munkából? A Yettel Magyarország Recharge programjában részt vevő dolgozókat kérdeztük arról, hogyan élték meg ezt a ritka lehetőséget.
Van egy furcsa ellentmondás a szabadság fogalmában: papíron mindenkinek jár, a valóságban mégis kevesen tudják igazán kihasználni. A legtöbben legfeljebb helyet változtatnak – irodából tengerpartra, meetingekből kirándulásokba –, de közben fél szemmel továbbra is a telefonjukat figyelik.
Egy gyors e-mail-válasz itt, egy „csak ránézek” Teams-üzenet ott, és máris oda a kikapcsolódás. Ismerős helyzet?
A szabadság véget ér, és valójában nem érezzük magunkat kipihentebbnek, mint előtte.
Milyen az, amikor a szabadság végre tényleg szabadság?
Éppen ezért számít különlegesnek az a lehetőség, amikor valaki nem néhány napra vagy egy hétre, hanem egy teljes hónapra kiszakadhat a munkából úgy, hogy közben fejben is le tudja tenni a feladatokat.
A Yettel Magyarország által bevezetett Recharge program pontosan ezt a fajta valódi feltöltődést teszi lehetővé: minden ledolgozott ötödik év után egybefüggő, fizetett egy hónap szabadság jár a munkatársaknak.
De mit kezd az ember ennyi idővel, ha tényleg megkapja? A válasz meglepően sokféle – és talán pont ettől izgalmas: a cégnél dolgozókat kérdeztük arról, ők hogyan élték meg ezt a lehetőséget.
Olasz körút, balatoni nyár és családi pillanatok – három történet egy hónapról
Nagy Viktória, a vállalat B2B szenior szegmens menedzsere, aki áprilisban tölti a 6. évét a cégnél, már az első pillanatban érezte, hogy ez több lesz, mint egy szokásos szabadság. „Nagyon megörültem a lehetőségnek, és azonnal elkezdtem gondolkodni, mivel tölteném el az egy hónapot” – meséli. Az eredeti terve egy indonéziai utazás volt, amit azonban a nemzetközi helyzet keresztülhúzott, így gyors újratervezésre volt szükség.
Végül Olaszország lett az úti cél: Pisa, Firenze, Bologna, Velence, Verona és Milánó következett egymás után, egyfajta spontán körutazásként.
A két hét aktív felfedezés után azonban még bőven maradt ideje arra is, ami a legtöbb szabadságból hiányzik: a valódi pihenésre. „Tényleg ki tudtam kapcsolódni, és egy ideig nem is számoltam, hány nap van még hátra. Évek óta nem éltem át ilyet” – mondja.
Szerinte ez az igazi különbség: amikor nem kell sietni, nem kell minden percet kihasználni, egyszerűen csak benne lehet lenni az időben. A visszatérés pedig egy különösen kedves meglepetést is tartogatott számára: „Jól esett, ahogy vártak vissza a kollégák: az asztalomat vicces, kedves post-it üzenetekkel ragasztották tele az eltelt egy hónap alatt.”
Deák-Kőszegi Viktória, az Operational Support and Admin Group vezetője, aki összesen 12 éve dolgozik a vállalatnál (a Telenoros időszakot is beleszámítva), egészen másképp élte meg ezt a hónapot. Számára a lelassulás volt a kulcs.
A teljes időszakot a balatoni házában töltötte, ahol a napok természetes ritmusban teltek: strandolás, grillezés, kirándulások, és idő a családra.
Sőt, még arra is jutott energiája, hogy önkéntesként részt vegyen a balatonboglári Kultkikötő programjaiban, koncertek és színházi előadások lebonyolításában segítve. „Teljes feltöltődést adott ez az időszak. Kicsit mással tudtam tölteni a napjaimat, mint általában, és ez felszabadított” – fogalmaz Viki.
A visszatérés ugyan nem volt azonnal egyszerű: „Az első héten azt sem tudtam, hol vagyok.” De végül éppen ez a hosszabb kiszakadás adott neki új lendületet.
Hargitainé Bokros Judit, facility manager, 5 éve dolgozik a Yettelnél, számára a Recharge egyértelműen a családról szólt. Az időzítés sem volt véletlen: ekkor született meg a legifjabb unokája, így nem is volt kérdés, hogy ezt a hónapot velük szeretné tölteni. A mindennapok közé ugyan becsempésztek egy rövidebb utazást is a férjével, de a hangsúly a közös pillanatokon volt. „Nagyon jó volt végre nem azon kattogni, mit kell még megoldani vagy mivel vagyok elmaradva” – mondja.
Számára a valódi kikapcsolódás azt jelentette, hogy teljesen kizárta a munkát: nem nézett e-maileket, nem követte a belső kommunikációt.
A visszatérés persze kihívást jelentett, mert egy hónap történéseit nem lehet egy nap alatt feldolgozni, de a nyugalom és a feltöltődés érzése miatt egyértelműen megérte.
Több mint juttatás: egy hónap, ami hosszú távon is visszaad
A személyes történetekből kirajzolódik, hogy a Recharge jóval több, mint egy extra juttatás. Inkább egy szemléletváltás része.
A program mögött az a felismerés áll, hogy a hosszú távú teljesítményhez nem elég a rövid pihenés: időről időre szükség van valódi, mély feltöltődésre is.
Ezt támasztják alá az első év tapasztalatai is: a program indulása óta 469 munkatárs vált jogosulttá a plusz egy hónap szabadságra, ami összesen közel 15 ezer extra szabadnapot jelent – ez nagyjából 39 évnyi pihenőidőnek felel meg.
„A Recharge ma már a hosszú távú munkáltatói stratégiánk része, amely a munkavállalói jóllétet a fenntartható működés feltételeként kezeli” – mondja Szalai Enikő a Yettel Magyarország HR vezérigazgató-helyettese. - "A program szervesen illeszkedik a vállalat egyéb jóléti kezdeményezéseihez, például a 4 hetes apaszabadsághoz, a nagyszülői szabadsághoz, valamint a sportolási és szakértői támogatási lehetőségekhez. A cél nem csupán az, hogy a munkatársak kipihenjék magukat, hanem az is, hogy hosszú távon megőrizzék a motivációjukat és kreatív energiáikat."
A visszajelzések alapján a program valóban ezt hozza: akik éltek a lehetőséggel, kipihentebben, frissebb perspektívával tértek vissza.
Egy hosszabb szabadság ugyanis a gondolkodásnak is ugyanúgy pihenést jelent, mint a testnek. Amikor nem sürgetnek határidők, amikor nem kell folyamatosan reagálni, akkor jut tér az új ötleteknek is.
Talán ez az, ami miatt egy hónap szabadság elsőre luxusnak tűnik, valójában azonban befektetés – az egyén és a szervezet szempontjából egyaránt. Mert amikor valaki tényleg ki tud kapcsolni, utána egészen más minőségben tér vissza. És lehet, hogy éppen ez az, amiből a legtöbben a hétköznapokban a leginkább hiányt szenvednek.
A cikk a Yettel Magyarország támogatásával készült.
Van egy furcsa ellentmondás a szabadság fogalmában: papíron mindenkinek jár, a valóságban mégis kevesen tudják igazán kihasználni. A legtöbben legfeljebb helyet változtatnak – irodából tengerpartra, meetingekből kirándulásokba –, de közben fél szemmel továbbra is a telefonjukat figyelik.
Egy gyors e-mail-válasz itt, egy „csak ránézek” Teams-üzenet ott, és máris oda a kikapcsolódás. Ismerős helyzet?
A szabadság véget ér, és valójában nem érezzük magunkat kipihentebbnek, mint előtte.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Nem látogatod gyakran a szüleidet? Évente csak pár alkalommal találkozol velük?
Lehet, hogy erős bűntudatot érzel emiatt. Vagy beszóltak a rokonok, milyen hálátlan vagy. Mi van, ha nem vagy hálátlan?
Lehet, hogy a ritka látogatásokkal pontosan azt a szeretetnyelvet adod tovább, amit gyerekként kaptál: a fizikális közelség helyett gondoskodást.
Sok felnőtt gyereket gyötör bűntudat, ami ünnepekkor, születésnapokon vagy egy-egy megválaszolatlan telefonhívás után tör a felszínre.
Mások látszólag alig várják, hogy hazamenjenek a szüleikhez, ők idegenkednek a gondolattól, a környezetük pedig azonnal rájuk süti a bélyeget: önzők és hálátlanok, akik nem értékelik, amit kaptak.
Sokaknál a távolság azonban egy jóval bonyolultabb dologról, egy öntudatlanul ismételt mintáról szól
A probléma gyökere az, hogy a családban szeretetet a gondoskodással, a számlák fizetésével és a háztartás működtetésével azonosították, nem pedig a valódi érzelmi jelenléttel.
Aki ebben a modellben nő fel, felnőttként maga is így fejezi ki a törődését: rákérdez, kell-e segítség, pénzt küld a szüleinek, de a puszta együttlét, a céltalan közös időtöltés idegen számára.
A kötődéselmélet szerint a gyermekkori tapasztalatokból úgynevezett „belső munkamodellek”, vagyis tudattalan kapcsolati sémák épülnek fel, amelyek egész életünkben irányítják a viselkedésünket.
A gyerekek nemcsak azt tanulják meg, hogy szeretik-e őket, hanem azt is, hogyan „kell” szeretni. Ha a szülő a szeretetét elsősorban anyagiakkal és a háttér biztosításával fejezte ki, a gyerek egy alapvetően tranzakcionális, nem pedig kapcsolati alapú modellt sajátít el.
Azok, akik érzelmileg távolságtartó szülők mellett nőttek fel, gyakran elkerülő kötődési stílust alakítanak ki. Látszólag nem igénylik a szoros kapcsolatokat, és kerülik a függőséget, ám a kutatások szerint a testük ugyanúgy stresszel reagál a kapcsolati fenyegetésekre, mint bárki másé, csak megtanulták elnyomni az érzelmeik kimutatását.
Egy ilyen felnőtt számára a szülői látogatás komoly kihívást jelent, mert nem tanulta meg, hogyan lehet csak úgy, együtt lógni a szüleivel. „
A kutatások igazolják a minta generációk közötti átadását. Egy metaanalízis szerint az anyák és csecsemőik kötődési mintázata 75%-ban megegyezett.
Egy másik, anya-lánya kapcsolatokat vizsgáló kutatás kimutatta, hogy az elkerülés, vagyis a közelségtől való idegenkedés szinte biztosan "öröklődik".
A közelséggel szembeni kényelmetlenség tehát nem ugrott át egy generációt, hanem a szülő továbbadta a gyermekének.
A szülők viszont gyakran értetlenül és fájdalommal állnak a jelenséghez. Úgy érzik, ők mindent megadtak, áldozatokat hoztak, a gyerekük mégis távolságtartó.
Nem ismerik fel, hogy valójában tükörbe néznek: a gyerekük pontosan azt a szeretetnyelvet "beszéli", amit tőlük tanult, ahol a törődés távolról végzett cselekvés, nem pedig közeli érzelmi jelenlét.
Természetesen ez nem ment fel semmi alól. Vannak felnőtt gyerekek, akik valóban elhanyagolják a szüleiket, és vannak szülők, akik valódi érzelmi melegséget adtak, amit most nem kapnak vissza. Sok esetben azonban a helyzet bonyolultabb: a gyerek nem elutasítja azt, amit kapott, hanem újrateremti. A probléma gyökere egyfajta „fordítási hiba” az eszközszerű szeretet és az érzelmi jelenlét között, egy olyan nyelvi szakadék, amelyet egyik generáció sem tud igazán megnevezni.
Nem látogatod gyakran a szüleidet? Évente csak pár alkalommal találkozol velük?
Lehet, hogy erős bűntudatot érzel emiatt. Vagy beszóltak a rokonok, milyen hálátlan vagy. Mi van, ha nem vagy hálátlan?
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Az, hogy melyik csuklódon hordod a karórádat, többet elárul rólad, mint gondolnád
Praktikus okokból alakult úgy, hogy az emberek rendszerint a bal csuklójukon hordják, és ez gyakran mélyebb jelentést hordoz. Pszichológusok szerint ez a szokás önálló gondolkodásra és a konvencióktól való eltérésre utalhat.
Gondoltad volna, hogy még az óraviselés is árulkodó lehet? Nem feltétlenül a márkára, dizájnra vagy az árára gondolunk. (Mint például Szoboszlai Dominik vagyont érő karórájánál.)
Hanem az óraviselés módjára.
Az, melyik csuklódon viseled az órádat, többet elárulhat rólad, mint a kedvenc színed, mivel finoman utalhat a személyiségedre.
Mit kell figyelni a karóra esetén?
A legtöbben a bal kezükön viselik. Akik a jobb karjukon viselik a karórát, valami pluszt fejezhetnek ki vele.
Mielőtt azonban rátérnénk a „jobbosok” titkaira, érdemes megérteni, miért lett a bal csukló az íratlan szabály.
A legtöbb ember jobbkezes.
Emiatt egyrészt a kevésbé használt bal csuklón az óra kisebb eséllyel sérül meg a mindennapi tevékenységek során, másrészt amíg a jobb kezüket használják (például kapaszkodásra egy közlekedési eszközön) a bal kéz szabadon marad, és könnyebb rápillantani az óra számlapjára.
A klasszikus karórákat úgy tervezték, hogy a felhúzókorona a jobb oldalon legyen, ezért a domináns kézzel kényelmesebb állítani őket.
Ez az ipari szabvány és a szokás évtizedek alatt szinte észrevétlenül rögzült.
Ha ez a norma, miért döntenek mégis sokan a jobb csukló mellett? A legkézenfekvőbb ok a balkezesség.
Aki a bal kezét használja írásra vagy más mozdulatokhoz, annak egyszerűen praktikusabb, ha a jobb csuklóján van az óra.
A divat világában viszont a jobb kézen hordott óra mást üzen. Az önkifejezés egyik finom formája. Egyediségre utal.
Hírességek és vezetők gyakran tudatosan választják ezt a megoldást, hogy jellegzetes megjelenésük részévé tegyék.
Egyes spirituális nézetek szerint a kezek különböző energiákat képviselnek. A bal kéz a befogadó, a jobb a cselekvő, teremtő oldalunkat jelképezi.
Aki tehát a jobb csuklóján hordja az órát, szimbolikusan azt fejezheti ki, hogy aktívan, vezető szerepben irányítja a saját idejét.–
Pszichológusok szerint is beszédes lehet ez a szokás. A jobb kézen viselt óra arra utalhat arra, hogy az illető önállóan gondolkodik, a szokásokat nem követi vakon, és valószínűleg más területeken is kreatív, szokatlan szemléletű.
Az pedig, hogy valaki soha nem hord órát, annak a jele lehet, hogy megelégszik a telefon kijelzőjével vagy nem tudja értelmezni a számlapot, mint Kőgazdag Aurél.
Bár a legtöbb klasszikus karórát még ma is jobb oldali koronával gyártják, léteznek kifejezetten balkezeseknek szánt modellek, ahol a felhúzó a másik oldalon kap helyet.
Sőt, akadnak olyan különleges darabok is, ahol a korona nem is a megszokott helyen van. Az okosórák pedig végképp szabadságot adnak: a beállításokban egyszerűen átállítható a viselési oldal és a gombok tájolása. A gyártók kiemelik, hogy a pontos mérésekhez – például a lépésszámláláshoz – érdemes megadni, hogy a domináns vagy a nem domináns csuklónkon viseljük-e az eszközt.
A karóra egyébként a 20. század elején, különösen az első világháború alatt terjedt el a férfiak körében, majd a harcok után vált a mindennapok részévé. Ez az időszak erősítette meg a már említett praktikus, bal csuklós viselési szokást.
Hogyan dönts tehát? Gondold végig, melyik a domináns kezed, milyen tevékenységeket végzel napközben, és mi a célod: a kényelem vagy a stílusos önkifejezés.
Ha okosórát vagy aktivitásmérőt hordasz, ne felejtsd el beállítani a megfelelő csuklót a menüben, és viseld az eszközt a csuklócsontod felett, nem túl szorosan, a legpontosabb adatokért.
Végül a legfontosabb: nincs „jó” vagy „rossz” oldal.
Gondoltad volna, hogy még az óraviselés is árulkodó lehet? Nem feltétlenül a márkára, dizájnra vagy az árára gondolunk. (Mint például Szoboszlai Dominik vagyont érő karórájánál.)
Hanem az óraviselés módjára.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Sokan hiszik, hogy a fagyasztás egyfajta csodaszer, ami minden maradékot és élelmiszert megment a kidobástól.
A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb: ami már romlásnak indult, azt a mélyhűtő sem teszi biztonságossá.
Bár a fagyasztás valóban meghosszabbíthatja az élelmiszerek eltarthatóságát, fontos tudni, mikor biztonságos ez a megoldás, és mikor jelent kockázatot.
A mélyhűtés valójában csak szünetelteti a baktériumok működését, de nem pusztítja el őket.
Erre élelmiszerbiztonsági szakértők is felhívják a figyelmet.
Amint kiolvad a több napos maradék vagy a lejárt szavatosságú élelmiszer, a kórokozók újra aktívvá válnak, folytatják a szaporodást. Te pedig ételmérgezést kaphatsz.
Jobb esetben csak gyomorrontást.
Vagyis a legfontosabb szabály: kizárólag olyan ételt szabad lefagyasztani, ami friss és nem mutatja a romlás jeleit. Ha lejárt a fogyaszhatóság dátuma vagy elszíneződött az étel, akkor kuka.
És ez a mélyhűtésre is vonatkozik!
Ha lejárt fogyaszthatóság dátuma, vagy elszíneződött az étel, azt ne tedd a mélyhűtőbe, hanem dobd ki.
Ha az étel szaga megváltozott, állaga szokatlanul nyálkás, elszíneződött, vagy a csomagolása gázosodott, akkor már nem biztonságos.
Különösen veszélyes, ha a húsokat, halakat kint hagyod órákra a konyhában, főleg a nyári melegben.
A baktériumok ilyenkor már elszaporodhattak benne, ezért akkor se fagyaszd le, ha a dátum szerint még fogyasztható lenne.
Fontos, hogy a fasztó legyen -18 Celsius-fokos vagy annál alacsonyabb hőmérsékleten. A ételeket, élelmiszereket külön dobozban tartsd és légmentesen zárd le. A csomagra írd rá a fagyasztás dátumát.
Mivel a fagyasztás ellenére az élelmiszerek minősége idővel romlik, rendszeresen nézd á a mélyhűtőt, és ha valami elszíneződött, vagy már több mint fél éve van lefagyasztva, inkább dobd ki.
A fagyasztás tehát kiváló eszköz az élelmiszer-pazarlás csökkentésére, de csak akkor, ha betartod az alapvető szabályokat: friss alapanyaggal, helyes tárolási módszerekkel és okos kiolvasztással működik.
Sokan hiszik, hogy a fagyasztás egyfajta csodaszer, ami minden maradékot és élelmiszert megment a kidobástól.
A valóság azonban ennél jóval árnyaltabb: ami már romlásnak indult, azt a mélyhűtő sem teszi biztonságossá.
Bár a fagyasztás valóban meghosszabbíthatja az élelmiszerek eltarthatóságát, fontos tudni, mikor biztonságos ez a megoldás, és mikor jelent kockázatot.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
