KULT
A Rovatból

ByeAlex minőségi javulást hozott az X-Faktorba – kritika a döntőről

A 10. jubileumi X-Faktort végül a rapper Alee nyerte meg, de ennél is fontosabb, hogy a műsorban egyre több dalszerző tűnik fel.


A múlt héten némileg maliciózusan azt írtam, biztos azért van öt élő show, mert ennyi dala van Miller Dávidnak.

Ezúton szeretnék mindenkit megkövetni, akit netán bántott ez a megjegyzésem, és úriemberhez méltóan készségesen elismerem, tévedtem.

Nincs öt dala sem

– vagy van, de nem engedték neki elénekelni –, mert a döntőt Bruno Mars Uptown Funkjával indította.

Kiderült viszont, hogy tud dobolni, márpedig én mindenkit respektálok, aki tud dobolni. A dobolás azon készségek közé tartozik, amellyel jómagam nem rendelkezem, pedig tanultam zongorázni, tehát elvileg a két kéz külön, eltérő ritmusra való mozgatása menne. (Legalábbis valamilyen szinten, nyilván nem véletlen, hogy zenélés helyett inkább cikkeket írok.)

Eljött tehát a finálé. Valahol örülök, mert amióta munkaköri kötelességemmé vált nézni a műsort egyre kevésbé értem, hogy bírtuk végignézni, amikor még minden este csak egy versenyző esett ki.

Dávid gyorsan ismertette a szabályokat. A lényeg: csak a nézők szavazhatnak, két dal után valaki kiesik, azután a továbbjutó két versenyző énekel még kettőt, és győz a jobbik – és/vagy akire többen szavaztak.

A műsor készítői negyed óráig tudták húzni, de ezen a ponton nem tudtak már semmi jó kifogással előállni, így kénytelenek voltak színpadra engedni egy énekest.

Kamilla kezdte a show-t, aki remekül énekelt, és ezúttal a mentorok is dicsérték. Kérdés, akkor is így lett volna, ha adhatnak széket.

Laci azért megjegyezte, hogy szerinte Kamilla a dal felénél kezdett csak jól énekelni, akkor viszont annyira, hogy már nem érdekelte az eleje sem.

Alee következett, aki vélhetően nem minden hátsó szándék nélkül, a fél haját zöldre festette (Gáspár Laci meg is jegyezte). A produkcióban újdonság volt, hogy Alee megmozdult. A mentorokkal ellentétben én vonakodnék ezt táncnak nevezni, de mindenképp új elem Alee repertoárjában.

Gáspár Lacinak nagyon tetszett a dal, és most Alee éneklésével is elégedett volt, szerinte ebben a dalban pont annyi ének volt, amennyi Alee mostani énekképességeihez illik.

Paulina zárta az első kört, aki ezt a dalt egy barátjának írta. Adél meg is jegyezte az értékelésnél, hogy szeretne Paulina barátja lenni, hogy ilyen dalokat írjon neki.

Alex szerint Paulina olyan szereplő lehet a magyar popszakmában, aki utat mutathat a lányoknak, akik sajnos hátrányból indulnak. Ízig-vérig előadó.

Következett a második kör, ahol az énekesek saját dalt énekeltek. Ami egyedül Kamilla esetében jelentett újdonságot, hiszen Alee mindig, Paulina pedig majdnem mindig saját szerzeménnyel állt színpadra.

De Kamilla sem panaszkodhat, Puskás Peti semmit nem bízott a véletlenre, és Caramelt kérte fel szerzőnek.

Rosszabbat is el tudok képzelni, mint hogy énekesként az első dalomat Caramel írja.

Laci külön kiemelte, mekkora teljesítmény Carameltől ilyen rövid idő alatt megírni egy ilyen dalt. A mentorok nem győzték dicsérni Kamilla éneklését.

Alee egy líraibb számmal érkezett. Peti meg is jegyezte, hogy bátor választás volt, mert nem egy tipikus döntős dal, de úgy érzi, Alee egy nemzedék példaképe lehet.

Sokszor kritizálták Alee-t, amiért kísérletezik a rappen belül a különféle stílusokkal. Amikor túl sokat énekelt, az annyira nekem sem jött be, viszont az is igaz, hogy

nem lehet egy albumot vagy egy koncertet összerakni úgy, hogy minden dal ugyanarra az ötletre épül, Alee esetében a pörgőnyelvű rappelésre.

Valamikor a kezdetekkor írtam, hogy Alee talán az első rapper, akinek végigcsápolnám a koncertjét, és ezt most is így érzem, de azt is el kell ismernem, hogy ezen a ponton azért drukkoltam, hogy a két lány menjen tovább, mert azért nekem mégis az ének az igazi.

Paulina produkciója után Peti elmondta, hogy szerinte három győztes van, mert mindhárom versenyző egyformán jó, és tulajdonképpen a mentorok is csak önmagukat tudják ismételni. Adél azért tudott újat mondani: elárulta, hogy az ő világához Paulina világa áll a legközelebb.

Alex szerint Paulinának saját flow-ja van, fel lehet ismerni egy dalról, hogy ő a szerzője és előadója, ami nagy fegyvertény.

Elérkeztünk az első drámához: Dávid leállította a szavazást, hogy kiderüljön, ki nem énekelheti el a másik két dalát.

Sajnos Puskás Petinek idén sem sikerült győznie, mert Kamilla esett ki, ő lett a verseny harmadik helyezettje.

A harmadik körben a versenyzők mentorukkal léphettek fel. Alee a Bye Alex és a sleppel a Hullik című számot adta elő. Alee résmentesen simult bele a formációba, egyenrangú partnere tudott lenni mentorának, pedig mint elmondta, először nem nagyon tudott mit kezdeni Alex dalával.

Paulina és Gáspár Laci a Sosem vagy egyedült énekelte, amit Paulina választott – és mellesleg Miller Dávid is énekelte az Álarcos énekesben, mint Banán. Ha ez nem dalkarrier, akkor semmi.

Az utolsó körben a versenyzők hagyományosan azzal a dallal léptek színpadra, amit a válogatón énekeltek. Alex, mikor utoljára konferálta fel Alee-t, kihangsúlyozta, hogy ő a műsor egyetlen versenyzője, aki minden egyes körre saját dalt hozott.

Talán Paulina esetében volt a legszembetűnőbb, mennyit fejlődött a műsor során. Biztos vagyok benne, hogy a magyar popszakma egyik meghatározó egyénisége lesz az elkövetkező években. A versenyt végül Alee nyerte, ami azt jelenti, hogy mentorként ByeAlex zsinórban harmadszor nyerte meg a versenyt, ráadásul ebből immár másodszor rapperrel.

Ezzel Alex lett a műsor hazai történetének legeredményesebb mentora.

Igaz, idén annyiból rosszabbul teljesített, hogy az előző két alkalommal a dobogó első két fokán egyaránt az ő versenyzői álltak, most azonban csak Alee jutott be a fiai közül a döntőbe.

Azért Paulinának sem kell szomorkodnia, mert mindkét különdíjat ő kapta: a Ford a lányt találta a legfelvillanyozóbb előadónak, így egy évig használhat egy Ford Mustangot, és a Szigeten is ő léphet majd fel.

Most, hogy véget ért az évad, szeretnék néhány szót mondani a mentorokról. Én is sokat kritizáltam őket, és volt is miért. Azzal a széles körben terjedő nézettel viszont nem tudok azonosulni, hogy „a korábbi mentorok nyomába sem érnek”.

A legtöbb cipőzést Csobot Adél kapta. Bennem is voltak persze kérdések, hogy miért pont ő, de azért a gyűlöletcunamin csodálkoztam. Adél csaknem 10 éve jelen van a magyar sóbizniszben. Megjelent egy lemeze, rengeteget szerepelt különböző műsorokban, színházban játszott – például Alföldi Róbert is rendezte.

Tehát azt nem lehet rámondani, hogy ne ismerné a szakmát, és ne saját jogán volna jelen a médiában.

Ha a tehetségkutatók zsűrijében csupa Presser Gáborok ülnének, akkor jogosan vetődne fel, hogy van-e keresni valója a mentori székben, de azt nem gondolnám, hogy kevésbé konyítana a szakmához, mint teszem azt annak idején, 2013-ban az akkor 9 éve pályán lévő Tóth Gabi. Ha pedig a versenyben mutatott teljesítményét nézzük, egyáltalán nem lógott ki a mentor csapatból, sőt,

a válogatók során többnyire ő képviselte Alex mellett a korrekt, szakmai hozzáállást, amikor Laci és Peti fontosabbnak tartotta az ökörködést.

Gáspár Laci és Puskás Peti viselkedésével sokszor nem értettem egyet, de róluk sem gondolom, hogy bármelyikük tehetségtelenebb vagy butább lenne, mint teszem azt Nagy Feró vagy Szikora Robi.

Akit viszont mindenképp ki kell emelnem, az ByeAlex, aki egészen új szintre emelte a mentorálást. Korábban, ha fel is tűntek versenyzők saját dalokkal a tehetségkutatókban, ritkán hagyták érvényesülni őket, a saját dal afféle kuriózum volt, és a tehetséges dalszerzőknek is konfekcióslágereket kellett énekelniük.

Alex viszont nemcsak bátorította a fellépőit a saját dalok előadására, hanem olyat tett, amit korábban – tudomásom szerint – senki: a mentori szerepet kitágította a műsor keretein kívül. Már a verseny alatt klippet forgatott az énekeseinek, amit aztán a mentortársai is megirigyeltek, és követték a példáját.

Ezzel pedig Alex elsősorban nem azt biztosította, hogy a versenyzője nyerjen, hanem hogy olyan ismertségre tegyen szert a verseny alatt, amire a végső helyezésétől függetlenül karriert építhet.

Erre korábban a sokak szerint „nagyobb” mentorok közül senki sem gondolt. Nem gondolt rá az amúgy nulláról zenekarépítésre specializálódott Geszti Péter, és nem gondolt rá az Amerikában, elvileg egész más szemléleten szocializálódott Malek Miklós sem.

Alex újszerű hozzáállása oda vezetett, hogy – amint a mentorok jogosan megállapították – ez az évad a dalszerzők éve lett az X-Faktorban. Ez pedig véleményem szerint, bárki bármit mond, hatalmas minőségjavulást jelent. Tényleg arra van szükségünk, hogy évről vére találjunk remek hangokat, akik újra és újra elénekelik ugyanazokat a gumicsont slágereket? A szakmának szerintem sokkal nagyobb szüksége lenne alkotó egyéniségekre, akik a dalszerzőknek is versenyhelyzetet teremtenek. A mai magyar slágerek 70%-át ugyanaz a maroknyi ember készíti, és csodálkozunk, hogy minden dal egyforma.

Nagyon remélem, hogy egyre több Paulina és Alee tűnik fel, hogy felkavarják a hazai popszakma állóvizét. És ha ehhez az kell, hogy évente néhány hónapig elviseljük az X-Faktor nevű szappanoperát, ám legyen.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
Gyerekként bárokban énekelt, és nyulakra vadászott, mert nem volt mit ennie, majd minden idők egyik legnagyobb countrysztárja lett – Shania Twain 60 éves
Szegénysorból a gazdagságba, a kilátástalan mélyből a legnagyobb magasságokba repült a tehetségének és a szépségének köszönhetően, és végül megtalálta őt a boldogság.


Shania Twain, születési nevén Eilleen Regina Edwards 1965. augusztus 28-án született a kanadai Ontario-beli Windsorban Sharon Morrison és Clarence Edwards gyermekeként. Kétéves volt mindössze, amikor a szülei elváltak, és anyja a három lányával Timminsbe költözött. Ott hozzáment egy ojibwa indián erdőmunkáshoz, Jerry Twainhez, aki örökbe fogadta és a nevére vette Eilleent és két testvérét, Jillt és Carrie Annt, akik így hivatalos indiánstátuszt kaptak. Eilleen a Temagami Első Nemzetség hivatalos tagja volt, a családja pedig a hétvégéket és a nyarat a közeli Mattagami rezervátumban töltötte, ahol a kislány kemény életmódot folytatott: megtanult vadászni, fát vágni, különféle csapdákkal nyulakat elejteni a vacsoraasztalra.

A szülei ugyanis kevés pénzt kerestek, és előfordult, hogy nem volt mit enniük, vagy csak alig. Shania azonban nem panaszkodott erről az iskolájában, mert attól tartott, hogy szétválasztják a családját.

Sharon és Jerry házassága időnként viharos volt, Shania pedig már kisgyermekkorától tanúja volt a köztük zajló erőszaknak. Végül meggyőzte az édesanyját, hogy vigye magával őt és a testvéreit (közben megszületett Mark, Darrylt pedig adoptálták, tehát már öten voltak), és meneküljenek el egy torontói hajléktalanszállóra. 1981-ben azonban Sharon visszaköltözött Jerryhez a gyerekekkel, és sikerült kibékülniük.

A szülők ismertették meg Shaniát a countryzenével is, olyan előadók által, mint Waylon Jennings, Willie Nelson és Tammy Wynette. Korán észrevették a lány érdeklődését az éneklés és a fellépések iránt, és támogatták, amiben csak tudták. 1973-ban a család Sudburybe költözött, ahol a nyolcéves Eileen az iskolai kórusban különféle közösségi házakban, idősek otthonában, sőt késő este egy helyi bárban is énekelt, hogy segítse a családját a számlák kifizetésében. Gyakran 20 kanadai dollárt keresett éjfél és hajnali 1 óra között, amikor a bár már nem szolgált fel alkoholt, és a még ott lévő vendégeknek énekelt. Bár Shania nem szerette az ilyen kocsmákban való fellépést, utólag úgy gondolja, ez volt az ő előadóművészeti iskolája.

10 évesen kezdett dalokat írni, majd részt vett tehetségkutató versenyeken, és a helyi rádióban lépett fel.

Édesanyja több televíziós fellépést szervezett neki olyan kanadai műsorokban, mint az Opry North, az Easy Country és a The Mercey Brothers Show.

Családi tragédia

1980-ban Twainék visszaköltöztek Timminsbe, ahol a szülei egy erdőtelepítő céget alapítottak, így Shania fellépési lehetőségei korlátozottabbá váltak. A középiskolában trombitált az iskolai zenekarban, részmunkaidőben a McDonald'sban dolgozott, és egy Longshot nevű rockzenekarban énekelt. Az ’80-as évek elején a nyarakat apja újratelepítési cégében faültetési felügyelőként töltötte.

Miután 1983-ban leérettségizett, Torontóba költözött, hogy zenei karriert építsen magának. Énekórákat vett Ian Garrett-től, akit az egyetlen énektanárának tart, nem sokkal később pedig felkeltette a torontói DJ és lemezproducer Stan Campbell figyelmét, aki háttérénekesként szervezett neki fellépéseket, és Nashville-be vitte, hogy rögzítsen néhány demót. Shania csatlakozott egy countryfeldolgozásokat játszó zenekarhoz is, akikkel Ontarióban turnézott.

1987. november 1-jén azonban minden megváltozott. A 22 éves Twain édesanyja, Sharon és a mostohaapja, Jerry életüket vesztették egy autóbalesetben, amikor egy fát szállító teherautó frontálisan nekik ütközött. Shania lett a két, akkor még kiskorú öccse gyámja. Munkát kapott egy vegasi stílusú revüben, és szóló előadóként a Deerhurst Resortban, Huntsville közelében. Odaköltözött a testvéreivel, és egészen 1990-ig el is tartotta őket, amíg a legfiatalabb fivére be nem fejezte a középiskolát.

Úton van

1991-ben aztán a zenei mogul, Dick Frank meghívta Twaint Nashville-be, ahol szerződést kötött a Mercury Records amerikai countryrészlegével. Arra biztatták, hogy változtassa meg a vezetéknevét, a Twaint, de ő inkább az Eileent cserélte le Shaniára (ez az egyik ojibwa munkatársa neve volt a Deerhurst Resortban), hogy tisztelegjen mostohaapja öröksége előtt. Az énekesnő állítása szerint a Shania ojibwa nyelven azt jelenti, hogy „úton vagyok”.

Debütáló albuma, a Shania Twain 1993-ban, 28 éves korában jelent meg a veterán dalszerző és producer Norro Wilson produceri felügyelete alatt, és csupán egy olyan dalt tartalmazott, amit Twain maga írt.

Az album mérsékelt sikert aratott, körülbelül százezer példányban kelt el, és a Billboard countrylistáján a 67. helyet érte el, főként két kisebb slágerhez készült videóklipnek (What Made You Say That és Dance With the One That Brought You) köszönhetően. Az előbbi felkeltette az ismert színész-rendező Sean Penn (aki az utóbbi klipet rendezte is) és a legendás rockproducer Robert John „Mutt” Lange (AC/DC, Def Leppard, Bryan Adams) figyelmét. A visszahúzódó, Londonban élő Lange telefonon mutatkozott be Twainnek, és közeli barátság alakult ki közöttük, amely során elkezdtek együtt dalokat írni, de sokáig csak telefonon keresztül tartották a kapcsolatot. Miután 1993 júniusában személyesen is találkoztak a Fan Fair zenei konferencián Nashville-ben, elutaztak együtt Európába, dalokat írtak, egymásba szerettek, és 1993. december 28-án összeházasodtak, hol máshol, mint a Deerhurst Resortban.

A country csúcsán

Twain ezután sorra hozta ki az egyre sikeresebb albumait. A The Woman in Me 1995-ben a valaha készült legdrágább countryalbum volt (700 ezer dollár), amelyről a No One Needs to Know-t beválogatták a Twister (1996) című film egyik betétdalának is. A Twain bombázó külsejét és érzéki vonzerejét hangsúlyozó videóklipeknek köszönhetően 1996-ra a The Woman in Me világszerte több mint hatmillió példányban kelt el, többszörös platinalemez lett az Egyesült Államokban, Kanadában, az Egyesült Királyságban és Ausztráliában. Emellett tucatnyi díjat nyert, köztük a Grammyt és a Billboard Music Awardot az év countryalbumáért. Később megduplázta az eladásait, s így világszerte több mint 12 millió példány fogyott belőle.

Az 1997-es Come on Over című albuma még nagyobb sikert aratott, négy hónap alatt 4,2 millió példányt adtak el belőle. Twain azonban ezúttal sem turnézott, ahogy korábban sem, és inkább a zenei videók promóciós erejére támaszkodott. Emiatt azzal vádolták, hogy ő csupán egy stúdiótermék, aki valójában nem is tud énekelni. Amikor aztán 1998. május 29-én Sudburyben elindította 19 hónapos világkörüli turnéját, minden állomáson teltházas koncerteket adott, és több mint 2,5 millió rajongó előtt lépett fel. Ez lett a countryzene történetének legnagyobb bevételt hozó koncertsorozata.

Világszerte egyébként a Come on Over tette népszerűvé Twaint, amin olyan nagy slágerek kaptak helyet, mint pl. az esküvők és évfordulók azóta elmaradhatatlan dala, a You’re Still the One, valamint a Man! I Feel Like a Woman és a That Don’t Impress Me Much, amiből készült egy nemzetközi/európai verzió (ezt ismerjük mi) és egy countrysabb hangzású amerikai. A You’ve Got a Way pedig remixelt változatban szerepelt a Sztárom a párom című 1999-es kasszasikerben is.

A Come on Over minden idők legkelendőbb női előadó által készített albuma lett, megelőzve Alanis Morissette Jagged Little Pilljét (1995).

Több mint 39 millió eladott példánnyal ez minden idők legkelendőbb countryalbuma, a 1990-es évek legtöbb példányban eladott lemeze és az amerikai történelem 6. legkelendőbb albuma.

Shania további három stúdiólemezt jelentetett meg azóta, 2002-ben az Up!-ot, egy jókora, 15 évet felölelő szünet után pedig 2017-ben a Now-t, valamint 2023-ban a Queen of Me-t.

Gyerek, válás, betegség, újrakezdés

A karrierjében bekövetkezett nagy szünetnek több oka is volt. Shaniának és a férjének, Robertnek 2001. augusztus 12-én megszületett a közös fia, Eja Lange, majd 2008 májusában Twain beadta a válókeresetet, miután rájött, hogy Robert állítólag viszonyt folytatott egy régi barátnőjével, Marie-Anne Thiebaud-val, aki Twain és Lange svájci kastélyát igazgatta (Lange és Thiebaud mindketten nyilvánosan tagadták a viszonyt). 2008. június 5-én Twain közzétett a honlapján egy nyilatkozatot, amelyben elnézést kért az új album kiadásának késedelméért, és őszintén beszélt személyes életének kihívásairól. Ebben az időben diszfóniában is szenvedett, egy olyan betegségben, amelynek következtében a hangszálak körüli izomfeszültség akadályozza az éneklést, de végül terápiával sikerült legyőznie. Twain 2009-ben vált el Lange-től, és alaposan „visszavágott”, mivel romantikus kapcsolatba került Marie-Anne Thiebaud férjével, Frederic Thiebaud-val, akivel 2011. január 1-jén Puerto Ricóban összeházasodtak, és azóta is együtt vannak, jövő januárban ünneplik a 15. házassági évfordulójukat.

Shania az utóbbi 10-15 évben főként tévéműsorokban, tehetségkutatókban tűnt fel vendégzsűritagként és vendégmentorként, volt saját zenei valóságshow-ja, megjelentetett egy önéletrajzi könyvet, és Las Vegasban koncerteket is adott.

Timmins városa pedig a tiszteletére Shania Twain Way névre keresztelte el az egyik utcát, és 2001-ben megnyitotta a Shania Twain Centre turisztikai látványosságot (amely 2013-ban bezárt). 2011-ben felvették őt a Kanadai Zenei Hírességek Csarnokába, és ugyanabban az évben csillagot kapott a Hollywoodi Hírességek Sétányán is.

2017-ben tért vissza a zenei életbe egy új albummal, és azóta is folyamatosan koncertezik, igaz, inkább az Egyesült Államokban és Kanadában, így aki szeretné látni élőben a hatvanas éveibe lépő countrysztárt, annak vennie kell egy repjegyet a tengerentúlra.

Újabban pedig rákapott a színészkedésre, az utóbbi hat évben több filmben és sorozatban is feltűnt, például a Még mindig hiszekben (2020), a Talpig férfiben (2024) vagy a Doctor Odyssey két epizódjában is. Idén pedig még szerepel a True Detective kreátora, Nic Pizzolatto rendezésében, az Easy’s Waltz című zenés krimi-drámában, méghozzá olyan színész partnerekkel, mint Al Pacino, Vince Vaughn, Kate Mara, Cobie Smulders, Mary Steenburgen és Simon Rex.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
A Netflix nagy dobásnak szánta, de A csütörtöki nyomozóklub inkább csak remek altatónak bizonyult
Egy ígéretes alapötlet, remek szereplők és egy csipetnyi brit báj, mégis valami hiányzik. A csütörtöki nyomozóklub nem egészen azt nyújtja, amit elsőre várnánk.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. augusztus 31.



A csütörtöki nyomozóklub olyan film, amit az ember jó szívvel szeretne kedvelni, de végül úgy érzi magát, mintha langyos kamillateát itatnának vele két órán keresztül. Nem rossz, csak semmitmondó. Olyasmi, mint amikor a nagynénink meghív minket egy délutáni sütizésre, és végig arról beszél, hogy a szomszéd macskája mit csinált – aranyos, kedves, de semmi emlékezetes nincs benne.

Pedig itt tényleg ott volt a potenciál: Richard Osman 2020-as könyve alapvetően szellemes, a koncepció egy nyugdíjas-nyomozócsapatról kifejezetten hálás ötlet.

A szereplőgárda pedig Oscar-díjas színészekből álló csoda csapat. A képlet szerint ez egy telitalálat kellene, hogy legyen. Ehelyett kaptunk egy korrekt, de teljesen íztelen mozit.

A rendezői székben Chris Columbus ült, aki már bizonyított, ha családi filmről van szó: gondoljunk csak a Reszkessetek, betörőkre! vagy az első két Harry Potter-filmre. Ő képes arra, hogy a nézők szívét elvarázsolja, de most úgy tűnik, a varázspálcája lemerült. A végeredmény egy túl színpadias, furcsán darabos tempójú történet, ami nem tudja eldönteni, hogy most inkább krimi akar lenni, dráma vagy komédia, így egyikben sem állja meg a helyét. Színházi feldolgozásnak tűnik, annyira színpadias, pedig egy regényadaptáció. Pont ezen bukik el, amit a könyvben a képzelet és a humor könnyen elvisz a hátán, az filmen darabos és fárasztó. Kevés egyszerűen az idő, hogy megszeressük a szereplőgárdát.

A helyszín, a Coopers Chase nevű idősek otthona. De nem egy megszokott nyugdíjas intézmény, hanem inkább olyan, mint egy luxuskolesz: külön lakások, közös programok, teljes ellátás, ha kell.

Innen indul a csütörtöki nyomozóklub, egy aprócska csapat, amely hetente összeül, hogy régi bűnügyeket boncolgasson. A tagok: Elizabeth (Helen Mirren), Ron (Pierce Brosnan), Ibrahim (Ben Kingsley) és a friss belépő Joyce (Celia Imrie). Minden adott ahhoz, hogy a dolog működjön: szerethető karakterek, remek színészek, egy kis angolos életérzés. Majd persze történik egy friss gyilkosság, ami miatt végre igazi akcióba lendülhetnek az öregek.

Csakhogy a gyilkosság rejtélye egy délutáni Colombo-epizód szintjén marad: sok a félrevezetés, rengeteg a felesleges csavar, és a végén az ember úgy érzi, kár volt ennyit ülni érte. A történet ráadásul ide-oda kapkod. Olyan, mintha a készítők mindent bele akartak volna zsúfolni: gyilkosság, összeesküvés, lakók kilakoltatása, személyes drámák. De a sok elem nem összeadódik, hanem szétesik, és a film egyszerre válik túlzsúfolttá és unalmassá. Igen, ez a ritka kombináció, amikor állandóan történik valami, de közben a néző ásítozik.

A szereplőgárda láttán elsőre azt mondanánk: „Na, ezt nem lehet elrontani!” Helen Mirren, Pierce Brosnan, Ben Kingsley, Jonathan Pryce, David Tennant, Richard E. Grant…

Ez egy olyan lista, amire más produkciók vért izzadva vadásznának. Ehhez képest az alakítások csalódást keltőek. Mirren és Pryce között működik a kémia, de a többiek mintha nyári haknin lennének. Brosnan például annyira jellegtelen, hogy szinte el is felejtjük, hogy benne van. Pedig ő és Mirren idén a Gengsztervilágban még nagyot alakítottak együtt. Ben Kingsleyt mindig jó nézni, de itt ő sem kap elég teret. Az egész gárda úgy van jelen, mint amikor valakit meghívnak vacsorára, és az udvariasságból végig üli, de közben titokban már azon gondolkodik, mikor mehet haza. Ennek nem filmadaptáció, hanem sorozat adaptációnak kellett volna lennie. Egyértelmű.

A film hangnemével is komoly baj van. A humor erőtlen, a dráma viszont néha túl komolykodó – a kettő együtt pedig egy furcsa, zavaros elegyet eredményez. Egy nyomozós vígjátéktól az ember frappáns beszólásokat, könnyed szellemes párbeszédeket és csavaros ügyeket várna. Ehelyett a poénok inkább gyengébbek, a drámai pillanatok pedig hamisnak érződnek, mintha valaki túl nagyot akart volna markolni, de semmit sem tudott rendesen megfogni.

A látványvilág sem segít sokat. A Netflix-filmeknél lassan megszokhatjuk a túlszaturált színeket és a steril háttereket, de itt különösen szembetűnő, mennyire mű az egész.

Lehet, hogy tényleg forgattak valódi helyszíneken, de a képernyőn minden olyan, mintha digitálisan összerakták volna össze. Nem ronda, de semmitmondó, mint maga a film.

A legnagyobb baj azonban az, hogy hiába fut a film szünet nélkül, a néző figyelme nem marad rajta. Folyamatos kikérdezések, kisebb trükkök, ügyeskedések – papíron mindez mozgalmasnak tűnik, de a képernyőn monoton és fárasztó. Ez az a típusú krimi, ami sorozatként jobban megállná a helyét, úgy lene idő a karakterekre és a lassabb építkezésre. Egy kétórás filmben viszont mindenki csak kapkod, és a végén senkihez sem kötődünk igazán.

Az összkép tehát: nem katasztrófa, de nagyon messze van attól, amit egy ilyen regényből, egy ilyen rendezőtől és egy ilyen színészgárdától elvárnánk. A csütörtöki nyomozóklub nem több, mint egy középszerű, felejthető Netflix produkció. Olyan, amit az ember betesz egy vasárnap délután, majd fél óra múlva azon kapja magát, hogy inkább mosogat.

És ez a legnagyobb bűne: nem az, hogy rossz, hanem hogy unalmas.

Ha netán sikert arat, van tovabbi alapanyag, hiszen Osman már az első kötet óta négy újabbat is letett az asztalra, tehát van alapanyag egy esetleges folytatásra.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Levágott fejek, kitört fogak, bevert orrok, mégis vigyorgunk – A Senki 2 egybegyúrta a Vakációt, a Reszkessetek betörőket és a Szalmakutyákat
A Better Call Saul és a Breaking Bad Saul Goodmanje másodszor bizonyítja, hogy hatvan pluszosan is ízekre tud szedni egy izomkolosszusokból álló minihadsereget.


A 2021-es Senki üdítő színfolt volt az akciófilmes palettán. Újat nem hozott a zsánerbe, de üdítően gondolta tovább a John Wick- és az Elrabolva-receptet. Az előbbit azért, mert ezúttal is egy egyszemélyes hadseregről volt szó, aki egymaga lebunyózta és széjjellőtte a teljes orosz maffiát, az utóbbit pedig azért, mivel most is egy olyan fickó volt a középpontban, akiről senki, sem az ellenségei, sem a nézők, de még a saját családja sem gondolta volna, hogy ilyesmire is képes.

A főszereplő Hutch Mansellt alakító Bob Odenkirk ugyanis egy átlagos, hatvan körüli robotoló családapaként tűnt fel, akiből nem sokat néztek ki az ismerősei, amikor azonban két betörő épp az ő házukat pécézi ki, és veszélyezteti a családját, Hutch-ból végül előtör az addig gondosan rejtegetett harci múlt, és lerendez egy egész bűnbandát (tegyük hozzá, a Christopher Lloyd által játszott nyolcvanas apja, David segedelmével).

Ilya Naishuller rendező (Hardcore Henry, Államfők) és az első három John Wick-film írója, Derek Kolstad egy szórakoztató és véres, de azért hosszabb távon felejthető akciómókát tettek le az asztalra, amelynek bájához sokat hozzátett a főhős Odenkirk (Breaking Bad, Better Call Saul) személye, akiről szintén nem gondoltuk volna, hogy valaha hiteles akciósztár lesz.

A Senki alacsony költségvetésű film volt, mindössze 16 millió dollárba került, s ehhez képest szépen muzsikált világszerte, a büdzséje háromszorosát is behozta. Épp ezért bólintott rá a Universal stúdió a folytatásra, ráadásul egy kissé megemelt költségvetéssel (25 millió dollár). A rendezői székben az orosz Naishullert az indonéz Timo Tjahjanto váltotta, akire nem véletlenül esett a producerek választása, hiszen korábbi indonéz filmjeivel (Macabre, Killers, Headshot, Az éjszaka eljön értünk, Kóbor árnyék) már bizonyította, hogy kiválóan ért a jól megkoreografált, test-test elleni és igencsak vérbő egymásnak feszülésekhez. Derek Kolstad maradt a forgatókönyv mögött, csak most kiegészült Aaron Rabinnel, aki a John Krasinski-féle Jack Ryan-sorozaton edződött.

A Senki 2 tehát úgy indít, hogy Hutch kénytelen különféle bérgyilkosi melókat ledolgozni egy Borbély nevű embernek (Colin Salmon), hogy kiegyenlítse tartozását, amiért az első részben elégette az orosz maffia pénzét.
A mindennapos gyilkolászások azonban alaposan kikezdik az otthoni életét, a feleségét, Beccát (Connie Nielsen) elhanyagolja, a gyerekei, Brady (Gage Munroe) és Sammy (Paisley Cadorath) is alig látják, Hutch pedig így eléri azt a pontot, hogy elege van, pihenne kell, a családjának szüksége van rá, és neki is rájuk. Ezért egy kis szünetet kér a megbízójától, és úgy dönt, elviszi a famíliát egy nyaralásra, a Plummerville nevű, kissé vurstliszerű üdülőhelyre, ahova az apja sokszor vitte őt a testvérével, Harryvel (RZA) gyerekkorukban. Szóval egyszerre nosztalgiamenet és családegyesítés.

Természetesen nem eszik olyan forrón a kását, mivel Mansellék már az első nap összeakasztják a bajszukat a város korrupt seriffjével (Colin Hanks) és a telep tulajával, Wyatt-tel (John Ortiz). Kiderül ugyanis, hogy Plummerville egy drog és fegyverelosztó központ lett, s itt bonyolítja bűnös üzelmeit a teljesen kattant és velejéig gonosz bűncézár, Lendina (Sharon Stone). Hutch-nak tehát ismét meg kell küzdenie egy teljes hadsereggel, csak ezúttal a családja is ott van vele, ami nem kicsit bonyolítja meg a dolgokat.

A Senki 2 abszolút hozza az első rész akciószekvenciáinak minőségét, hiszen Tjahjanto is éppoly rutinos (ha nem rutinosabb) akciószaki, mint Naishuller.

Azonban a második részre jócskán felerősödött a vígjátéki szál is, ez pedig nemcsak a párbeszédekben, hanem magukban a bunyókban és lövöldözésekben is megmutatkozik: az egyik emlékezetes szcénában (mint amilyen a buszos bunyó volt az első részben) Hutch egy sétahajón bonyolódik parádés csörtébe a seriffhelyettessel (Jacob Blair) és néhány helyi nagydarab suttyóval, miközben szól a When the Saints Go Marching In című ismert régi amerikai gospel.

A zenei válogatás amúgy is elég ütős lett, hiszen olyan remek dalok asszisztálnak itt az akciókhoz többek között, mint a Summer Holiday Cliff Richardtól, a Come Out and Play a The Offspringtől, az I I Ruled the World Tony Bennett-től, a Ring of Fire Des Rocs-féle rockos feldolgozása, vagy az abszolút csúcs, a The Power of Love Celine Diontól.

Mindezek együtt egy igen szórakoztató, de szigorúan nem komolyan veendő filmmé teszik a Senki 2-t, amelyben van néhány emlékezetes akciómomentum (a hajóson kívül a végső vidámparkos, csapdás leszámolás is remek), és az is jót tett neki, hogy Hutch-nak ezúttal nem egyedül kell szembenéznie a gazok garmadájával, hanem egy egész konkrét kis csapat alakul ki a sztori közben.

Az első részt nem übereli, de simán odatehető mellé, ráadásul a manapság divatos „minél hosszabb, annál jobb”-trendre is magasról tojik, s megelégszik egy laza 89 perces játékidővel, ami épp elég is neki.

Sharon Stone-ra viszont, higgyétek el, nem vagytok felkészülve. Elemi ösztön? Az emlékmás? A Macskanő? Mind elbújhatnak a Senki 2 mögött, Stone ugyanis Lendinaként teljesen ledobta az ékszíjat, és egy már-már paródiába hajlóan ripacs, de rendkívül szórakoztató gonosszal gazdagította a filmes gazok tárházát.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Mizser Attila
A losonci születésű költő 50 éves volt.


Ötvenéves korában elhunyt Mizser Attila losonci születésű költő, író, irodalomtörténész, szerkesztő, egyetemi oktató, a hazai magyar irodalmi élet jelentős alakja – írja az Új Szó.

Losoncon született 1975-ben, ott is érettségizett, majd 2001-ben a Miskolci Egyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Doktoranduszi tanulmányai szintén a Miskolci Egyetemhez kötik.

Szépirodalmi munkái, kritikái 1994-től jelentek meg folyóiratokban, antológiákban, első verskötete 2000-ben látott napvilágot.

Tagja volt a Magyar Tudományos Akadémia Köztestületének, 2008-tól 2016-ig a salgótarjáni székhelyű Palócföld irodalmi, művészeti, közéleti folyóirat főszerkesztője volt. Később az Irodalmi Szemle főszerkesztője lett, illetve hosszú éveken át tanított az egri Eszterházy Károly Egyetemen. 2005-2007 között a József Attila Kör JAK–Füzetek sorozatszerkesztője volt Kabai Lóránttal.


Link másolása
KÖVESS MINKET: