A bútorok szanaszét, a szoba hideg, de a nagymamám ölében volt a legmelegebb a világon
Olyan szép karácsonyaim voltak azóta. Sercegő csillagszórós, amerikai konyhás, kandallóropogós csodaesték, ahol még a karácsonyfadíszek színét is gondos harmóniában válogattam össze. Volt, hogy minden világoskékben meg ezüstben csillogott, máskor a mélylilát variáltam arannyal. Zajos, nagycsaládos, narancsillatú, nevetős karácsonyaim voltak. Többnyire. A lényeg, hogy nincs okom panaszra.
De ha az igazi karácsonyi varázslat után kutatok a lelkemben, akkor mindig az az este jut az eszembe. Soha, senkinek nem beszéltem még róla, mert nem akartam megbántani a szeretteimet, akik minden ünnepen körülvesznek.
Hogyan mondjam el nekik, hogy az ünnepi zsibongás közepette – és sokszor átlagos hétköznapokon is – arra a fura, távoli, sötét estére gondolok? Amikor megtörtént velem a csoda, egy ma már rég halott asszony ölében, akinek valószínűleg fogalma sem volt róla, mit jelentett nekem az az egész?
Öt éves lehettem. December huszonharmadika volt. Anyámék levittek a városból falura, a nagymamámhoz, hogy ő vigyázzon rám, amíg otthon feldíszítik a fát, becsomagolják az ajándékokat, és megfőzik az ünnepi menüt. Nagyon izgága kislány voltam, tudták, hogy maminál jó kezekben leszek. A családban rajtam kívül ő volt az egyetlen, aki állandóan ezres fordulatszámon pörgött.
Nem volt ideális a helyzet. A nagy, falusi téglaházat ugyanis épp felújították. A hálóban – tulajdonképpen a konyhán kívül azt az egy szobát használták a nagyszüleim, a többit csak úgy, “mutatóba“ tartották, az volt a szokás falun akkoriban – egymásra halmozták a bútorokat. Nagyapám jobb híján széthasogatott kukoricás zsákokkal fedte le a komor halmot. A sarokban festékes vödrök meg pemzlik (“Most begletteltük, de az ünnepre így marad, majd jövünk vissza januárban, Ilonkám, úgyis az unokáéknál karácsonyoznak!”), az egyetlen használható bútordarab egy öreg kanapé volt. Mama csak sezlonnak hívta.
Oda kuckóztuk be magunkat, ketten. Mami bedurrantott a sarokban nyújtózkodó, kis, fehér vaskályhába, amibe felülről kellett bedobálni a fahasábokat. Semmi sem tud olyan bensőségesen durrogni, mint a fatüzeléses vaskályhák. Mami sikkantgatott, mert a vaskampó, amivel megemelte a kályha fedelét, égette a kezét, de azt is olyan viccesen csinálta, hogy nevetnem kellett, istenem, soha nem nevettem olyan önfeledten, mint vele. Aztán odajött hozzám, félig ráfeküdt a sezlonra, engem az ölébe vont. Egy nagy, rózsaszín dunyhát húzott rám, szinte elvesztem benne, kezével a két, zokniban is jéghideg tappancsomat melengette, babusgatott, mint egy csecsemőt.
Órákon át az égvilágon semmit nem csináltunk. Csak beszélt hozzám – nem emlékszem már, miről, elvesztem a sikkantgatós, dallamos hangjában, ami olyan volt, mintha mindig valami operettslágert énekelne. Időnként belefújt a nyakamba, tudta, hogy csiklandós vagyok, akkor én is sikítozni kezdtem, eljátszottam, hogy menekülni akarok, ő visszahúzott, birkóztunk a dunyhában, szerintem a falu túlvégén is hallották, olyan lármát csaptunk.
Mi volt abban a karácsonyi előestében, amit azóta sem tudok elfelejteni? Hiszen a dunyha meg a durrogó tűz ellenére is meg-megborzongtam, a hatalmas szoba jéghideg volt, komor és egy kisgyerek számára ijesztő. Odakint rátelepedett a falura az az igazi, mozdíthatatlan sötétség, ami feketébb, mint a százesztendős szilvalekvár, egy városi ember el se tudja képzelni. Sehol egy karácsonyfa, édes szaloncukor meg vastag héjú narancs, amiről lerághattam volna a puha, fehér belsejét, mint minden karácsonyon. Nem volt meleg halászlé, nem énekelte lemezről a csilingelő hangú kislánykórus a "Csendes éj"-t, ahogy megszoktam. Nem voltak játékok, amivel lefoglalhattam magam. A családom többi része sem volt velünk. Csak a sezlon volt, a dunyha, meg mi. Én és a nagymamám, két igazi energiabomba, egy ötéves meg egy ötvenéves. Végigsikítoztuk, végiggurguláztuk az estét.
De volt olyan is, amikor csak némán kucorogtunk egymásba kapaszkodva, hallgattuk a pattogó tüzet, mama a fülem mögé simogatta a hajamat, én meg az engem ölelő, másik kezével játszadoztam, forgattam rajta a nagy, rubintköves gyűrűt, amire mindig rácsodálkoztam, hogy milyen gyönyörű.
Komolyan nem tudom, mi volt abban az estében olyan különleges. De nem is fontos. Azóta már rájöttem, hogy amiket életünk legmeghatározóbb pillanatainak hiszünk, néha döbbenetes gyorsasággal elvesznek az emlékeink között, míg más pillanatok, amik akkor jelentéktelennek tűntek, örökre bevésődnek. Már elfogadtam, hogy az az este időről időre felbukkan az emlékezetemben, mint az erdőben a kis, csobogó patakok, amik hol eltűnnek, hol újra előtörnek a száraz levelek közül.
Egy dolog biztos: ha a karácsonyi varázslatot emlegetik valahol, tévében, internetes videóban, egy baráti vagy kollegiális beszélgetésben, nekem már mindig ez az emlék fog az eszembe jutni. Hiába sétálok végig az ezer fénnyel kivilágított városon, a nyüzsgő, fahéj illatú adventi vásárokon vagy a bevásárlóközpontokon. Hiába csodálkozom rá a tíz méteres, hófehér karácsonyfára, amit a kerületünk plázájában állítottak fel, és tényleg szebb, mint bármi, amit eddig láttam. Hiába vagyok együtt szentestén a szeretteimmel, eszem a forró halászlét, rágom le a narancs héját, tömöm magamba a zselés szaloncukrot. Hiába zsibong-nevet-ünnepel mindenki, velem együtt, hiszen szeretem a családom, tudom, hogy ez így van jól, boldog vagyok, hogy velük lehetek. Mégis. Semmi sem képes felülírni bennem annak a távolba vesző, gyerekkori estének a dunyhamelegét. Az igazi karácsonyi varázslatot, kettesben a nagymamámmal.
Egyetlen dolgot azért sajnálok. Hogy ezt már nem tudom elmondani neki.
