Büszke volt, dühös, de megbocsátó - Sidney Poitier emlékére
„A mozi szép fekete királya” – olvastam róla úgy 1968 körül egy olasz képes magazinban, amint éppen Rómában, a Szent Péter bazilika előtt nézelődött. Akkor már fogalom volt sokszor kegyetlen, de szinte mindig katartikus filmekben nyújtott alakításaival, de nem utolsó sorban vonzó külsejével, és tekintetével, amelyből megfoghatatlan büszkeség áradt. Ő volt a 94 éves korában elhunyt Sidney Poitier, aki több mint egy fél évszázaddal ezelőtt megújította az afro-amerikai filmszínészetet.
A floridai születésű színészről sokszor leírták, hogy ő volt az első afro-amerikai, aki megkapta a legjobb férfi főszerep Oscar-díját. Ez 1964-ben történt, a Nézzétek a mező liliomait című filmjéért. Ennél is fontosabb volt, hogy ő volt az első, aki ki tudott lépni az addigi, együgyű, alázatos „néger” sztereotípiákból, és alakításaival nemcsak az akkor még megoldhatatlannak látszó faji problémákra hívta fel a figyelmet, hanem szélesebb emberi-társadalmi összefüggéseken is elgondolkodtatta a nézőt.
Már 1950-ben feltűnést keltett Darryl F. Zanuck Nincs kiútjában, ahol fiatal orvosként egy bigott fehér pácienst kell meggyógyítania. Utána azonban éveken át visszautasított egy sor ajánlatot, mert azokat egyszerűen „megalázónak” tartotta. Nagy pillanata 1958-ban jött el: Stanley Kramer filmjében Megbilincseltekben fegyencet alakított. A sztori szerint egy átszállítás során sikerül megszöknie a vele összeláncolt fehér fogollyal (Tony Curtis) együtt. Menekülés közben ébrednek rá, hogy csak közös erővel van esélyük az életben maradásra.
Poitiert ezután már elhalmozták értékes szerepekkel, a csúcsra pedig 1967-ben ért fel. Ekkor egy év alatt három olyan filmben játszott főszerepet, amelyek nemcsak a faji megbékélésről, a kölcsönös toleranciáról és elfogadásról szólnak, hanem fontos kordokumentumok is. (Emlékeztetőül: az Egyesült Államokban 1964-ben fogadták el az első, még John F. Kennedy kezdeményezte polgárjogi törvényt, majd 1968-ban a másodikat).
A Norman Jewison rendezte Forró éjszakában izgalmas krimi, ami egy déli kisvárosban elkövetett gyilkosság körül forog. A zűrös ügybe egy átutazóban lévő fekete férfi keveredik bele. Először gyanúsítottként, mert mit keres éjnek idején egyedül a pályaudvaron, tömött erszénnyel? Aztán pedig nyomozóként, miután kiderül, hogy ez a foglalkozása, és felettesei is elismerően nyilatkoznak kiváló képességeiről. Poitier legendává vált Virgil Tibbs-ének nemcsak a helyi kollégák előítéleteivel, hanem a kisváros érinthetetlennek hitt potentátjaival is meg kell küzdenie.
Ezután újra Kramer adott neki nagy lehetőséget A találd ki, ki jön vacsorára? című szatírában. A filmben egy középosztálybeli, konzervatív idős házaspárt lányuk fekete vőlegényével lepi meg. Ebben a filmben arra is vannak utalások, hogy a hétköznapi rasszizmustól a feketék sem mentesek.
A harmadik film pedig A tanár úrnak szeretettel, amely egy valóságos történet nyomán született. Sidney Poitier egy londoni külvárosi iskolában kezelhetetlennek tartott kamaszokat próbál tanítani, akikről kiderül, hogy csak emberi szóra, megértésre vágynak. Ez lett az alapja később egy sor iskolai témájú filmnek a Holt költők társaságától a Veszélyes kölykökig.
Poitier azonban túl akart lépni e szerepkörökön, és az 1970-es évektől, amikor már rendezett is, a legkülönbözőbb műfajokban kipróbálta magát. Játszott westernben, romantikus komédiában, krimikben, és ő volt az, aki felfedeztette a nézőkkel az afro-amerikai humort. A nálunk is nagy sikert aratott, 1980-as Dutyi-dili című filmjében Richard Pryorral és Gene Wilderrel a főszerepben mintha a Megbilincseltek alapötletét forgatta volna ki fergeteges komédiává.
Sidney Poitier gondolkodását jól tükrözik 2012-ben, Oprah Winfrey tv-műsorában mondott szavai:
Önéletrajzában pedig így emlékezett ifjúkori önmagára: „Meg kellett tanulnom, hogy a bennem lévő dühöt pozitív irányba tereljem, mert különben elpusztított volna. Ebből következett a legnagyobb pozitív érzés, a megbocsátás.”
