KULT
A Rovatból

„Egy japán rajongónk 200 kilométert utazott, hogy láthasson bennünket” – Ázsiában turnézott a Bohemian Betyars

Két hét alatt 10 koncertet adott a magyar zenekar Dél-Koreában és Japánban, ottani élményeikről beszélgettünk velük.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. október 31.



Eddigi leghosszabb ázsiai turnéján van túl a Bohemian Betyars. Három dél-koreai koncerttel kezdtek, amelyek közül az egyiket az országot Észak-Koreától elválasztó demilitarizált övezetben tartották. Utána Japánba utaztak tovább, ahol hét bulijuk volt, köztük az ország egyik legnagyobb fesztiválján. Szűcs Levente énekes-gitárost és Fehér Gábor basszusgitárost kérdeztük a hazaérkezésük után.

– A Covid óta első alkalommal tértetek vissza Ázsiába. Mi változott az elmúlt 3 évben?

Szűcs Levente: Szerencsére nem visszalépés történt az előző ázsiai turnénk óta, sokkal inkább előrelépés: több embernek, jobb időpontokban játszhattunk, mint korábban. Viszont arrafelé még eléggé előtérben van a Covid, főleg Japánban. Gyakorlatilag mindenki maszkot visel, a beutazási szabályok is kifejezetten szigorúak. Pár nappal az indulásunk előtt annyit enyhítettek, hogy akinek megvolt a három oltása nyugati vakcinából, annak nem kellett mellé PCR-tesztet is elvégeztetnie. Szóval elindult a lassú nyitás, de összességében még mindig abban a paranoiában vannak, mint mi voltunk két évvel ezelőtt.

– Akkor hogy valósulhatott meg mégis ez a turné?

Szűcs Levente: Úgy, hogy lassan azért nyitnak ők is. Például az Asagiri Jam fesztivál, ami az egyik legnagyobb az egész országban, normál esetben 15 ezer fős, most pedig 9 ezren voltak. A bárokban viszont nem tűnt úgy, mintha érvényben lenne bármilyen létszámkorlát.

Fehér Gábor: Este 10 után már Tokióban is elég sokan csak az állukon hordják a maszkot. Van azért ellenpélda is, az utolsó hétvégén voltam raftingolni, és ott két japán még evezés közben is maszkot viselt. Igaz, Japánban már a Covid előtt is elterjedt volt ez.

– Hogyan dőlt el, milyen városokat ejtetek útba?

Szűcs Levente: Erről az ottani menedzserünk döntött. A fő cél az volt, hogy az Asagiri Jamen mindenképp fellépjünk, mivel ezt már három évvel ezelőtt is terveztük, de akkor egy tájfun miatt az utolsó pillanatban az egész fesztivált lemondták.

Utólag visszagondolva jobb is, hogy így történt, mert most sokkal profibban és felkészültebben állhattunk színpadra. Illetve az is rossz lett volna, ha fellépünk, esetleg megnyílik előttünk egy csomó másik lehetőség, majd néhány hónapra rá kitör a Covid. Most viszont letettük a névjegyünket és lehet tervezni a folytatást.

Fehér Gábor: Külföldiként játszani egy ilyen fesztiválon elég nagy presztízs. Akinek sikerül bekerülnie, az rendszerint elegendő referenciát szerez ahhoz, hogy odafigyeljenek rá és további turnékra is lehetőséget kapjon.

Szűcs Levente: Érdekes az is, hogy bár Japán lakossága több mint tízszer akkora, mint Magyarországé, az egész országban összesen van három nagy fesztivál.

– Hogy sikerült bekerülnötök?

Fehér Gábor: A menedzserünknek van egy slotja (vagyis szabadon felhasználhatő idősávja), ahová minden évben be tud rakni valakit, és most bennünket választott. Őt még 2018-ban ismertük meg, amikor egy szöuli showcase fesztiválon játszottunk. Előzetesen végignéztük, milyen szakmabeliek lesznek ott, és róla többen is mondták, hogy mindenképp beszéljünk vele, mert ő az „atyaúristen”.

Meghívtuk a koncertünkre, és miután vége lett, bejött a backstage-ünkbe. Előadott egy teljesen valószínűtlen sztorit, hogy japánként az argentin fővárosban, Buenos Airesben nőtt fel, mivel a szülei séfek, és meg akarták csinálni ott az első japán éttermet. Kiköltöztek, és a szomszédjukban egy Szabó nevezetű család lakott.

Szűcs Levente: Emiatt adott volt a kötődése a magyarokhoz, ezért amikor látta, hogy egy magyar zenekar is játszik az említett fesztiválon, nem volt kérdés, hogy megnéz bennünket. Így is tett, és elmondása szerint szerelem volt első látásra.

– A közönségben voltak olyanok, akik már ismertek benneteket korábbról, és direkt miattatok jöttek?

Szűcs Levente: Kicsit szürreális, de többen voltak olyanok is, akik már a koncert előtt a mi pólóinkat viselték, mivel vettek az előreküldött merch-ből. Koreában is akadtak olyanok, akik már a beállás alatt ott álltak és integettek az első sorban. Még magyar zászló is volt náluk, végig integettek, a végén odajöttek fotózkodni is... Egészen hihetetlen.

– Magyarokkal is találkoztatok a koncerteken?

Fehér Gábor: Csak nagyon kevéssel, a külképviseletek dolgozóin kÍvül talán 6 vagy 8 magyar lehetett összesen.

– Milyen különbségek vannak az európai és az ázsiai közönség hozzáállásában?

Szűcs Levente: Ott sokkal jólneveltebbek. A fesztiválon eleve reggel 10-11 körül kezdődnek a koncertek, este 9-re pedig vége is az élő zenének. Szemetelés nyilván szóba sem jön – egyébként az egész helyszín annyira gyönyörű, a Fuji hegy lábánál van egy nemzeti parkban, hogy neked se jutna eszedbe –, és a fák tövét vagy a bokrokat sem használják vécének. Inkább kiállják a végtelen sorokat a toi toi előtt, szóval abszolút tisztelettudó mindenki.

Alkoholt azért isznak, ha pedig beindul a buli és feloldódnak például a mi zenénkre, még több őrült jelenetet tudnak produkálni, mint amit itthon megszokhattunk. Valószínűleg ilyenkor engedik ki a gőzt, ami a mindennapok során a szigorú, hierarchikus munkahelyi környezetben felgyülemlik bennük. Ráadásul sokaknak ezek voltak az első koncertjei a Covid óta, emiatt és érezni lehetett az óriási felszabadultságot.

– A koreai és a japán közönség eltér valamiben?

Fehér Gábor: Koreában jóval erősebbek az európai, vagy inkább az amerikai kulturális hatások. Többet isznak, nem olyan óriási a fegyelmezettségük, illetve angolul is jobban beszélnek. A színpadról is észrevehető volt, hogy keményebben tudnak bulizni.

– Játszottatok egy fesztiválon a két Korea közötti demilitarizált övezetben is. Ez milyen élmény volt?

Szűcs Levente: Nagyon jó, bár elég fáradtak voltunk, mivel ez volt az első koncertünk a megérkezésünk után. Ráadásul az indulás előtti este még Nyírbátorban léptünk fel, onnan hazaértünk hajnal 3-kor, majd két óra alvás után indultunk a reptérre.

Leszálltunk Szöulban, jött értünk a busz és már vitt is tovább bennünket a fesztiválra, ami további két és fél, három óra utazás volt. Akkor már elég durván kijött a jetlag rajtunk, de miután odaértünk, egyből menni kellett a beállásra. Ezt követően aludtunk újabb egy órát, majd kezdődött a koncert.

Fehér Gábor: Utána pedig megint buszba raktak bennünket és már mentünk is tovább egy másik városba. Intenzív volt, annyi biztos.

Szűcs Levente: Viszont ott is egészen elképesztő fogadtatásban volt részünk. Van róla fent videó is, ahogy körtáncolnak, pogóznak, vonatoznak, sőt még arról is, hogy három ember ül egymás nyakában óriási zászlókkal. Mindenhol végtelenül boldog tekinteteket láttunk a közönségben.

– Milyen emlékezetes pillanatok voltak még?

Szűcs Levente: Japánban nagyon tetszett, hogy sokat voltunk vidéken, körbejártunk egy egész nagy területet. Iszonyúan finom rameneket ettünk, elmentünk egy kikötői kis faluba is, ahol a frissen fogott tonhalat tálalták fel... Szóval gasztronómiai élményekből sem volt hiány. Az utolsó koncertünk pedig óriási hegyek között volt (kicsit olyan helyen, mintha a japán Tátra lenne), ez a gyönyörű táj is nagyon feltöltött bennünket. Ráadásul ide már Kakas (Palágyi Máté hegedűs-énekes – a szerk.) felesége is megérkezett, akivel a turné előtt néhány héttel házasodtak össze, és itt maradtak nászúton. Nagyon vicces volt, hogy utoljára az esküvőn buliztunk együtt, majd egy hónap elteltével Japánban folytattuk.

Fehér Gábor: Szintén Japánban történt, hogy egy nagyon kicsi pincében játszottunk, ahol nem volt szinte semmi levegő. Nagyjából 30 ember zsúfolódott be rajtunk kívül, gyakorlatilag ömlött rólunk a víz. Nagyon örülök, hogy sikerült lenyomni ezt a bulit, mert ott és akkor nem volt annyira jó élmény... Koreában viszont fantasztikus volt, hogy az egyik szabadtéri koncerten végig szakadt az eső, de az embereket egyáltalán nem érdekelte: türelmesen kivárták a kezdést, majd őket is tök jól meg tudtuk mozgatni.

– Az angol és a magyar nyelvű dalok fogadtatása között volt különbség?

Szűcs Levente: Már csak magyar nyelvűeket játszottunk, az angol dalok az évek során fokozatosan kikoptak a repertoárból. Ráadásul a legtöbb helyen csak nagyjából 40 percünk volt, emiatt sem éreztük azt, hogy bármelyik angol nyelvű számunk annyira erős lenne, hogy inkább azt játsszuk el, mint a Gubancos anyagát. Tervben van, hogy koncepciózusabb angol dalokat is írjunk, esetleg eleve a külföldi piacra szánva, de ezek egyelőre nincsenek meg. Szerencsére a zenénket elég jól át lehet élni nyelvtudás nélkül is.

Mélyebb, búsabb számokat egyébként annyira nem is vettünk elő, kivéve a Csavargót. Ez is vicces sztori: van egy rajongónk, aki már négy vagy öt éve, az első vagy a második japán turnénkon is megjelent, akkor és most is 200 kilométert utazott, hogy ott lehessen a koncertünkön. Kiderült, hogy teljesen véletlenül találta meg a YouTube-on a Csavargót, de azonnal beleszeretett. Annyira, hogy amikor Európában járt, direkt eljött Magyarországra, hogy felkutassa a lemezünket. Több lemezboltba is elment, mire végül sikerült megszereznie.

Szóval most újra ott volt, hozott magával egy ajándék konyakot, és reménykedve kérdezte, hogy ugye játsszuk a Csavargót? Eredetileg nem terveztük, mivel nem volt nálunk tambura, és a 40 perces szettbe se annyira fért bele, de olyan szomorú lett, amikor mondtuk neki, hogy végül csak az ő kedvéért eljátszottuk. Ott állt az első sorban teljes önkívületben, végig üvöltötte a szöveget, miközben folytak a könnyei. Olyan boldogságot okoztunk neki, hogy bőven megérte módosítanunk az eredeti tervet.

– Anyagilag mennyire érte meg a turné?

Fehér Gábor: Kakas tervezi a büdzsét, szóval ezt még nem tudjuk biztosan, de reméljük, hogy legalább nullszaldósra sikerült kihoznunk.

– Mi a következő kitűzött célotok külföldön?

Szűcs Levente: Elvileg ha jó bulit csinálsz az Asagiri Jamen, az belépőkártya a másik nagy fesztiválra, a Fuji Rockra. Mivel a menedzserünknek oda is van kontaktja, bízunk benne, hogy ha nem is jövőre, de 2-3 éven belül lehetőséget kapunk. Ha hasonlítani kellene, az előbbi felel meg talán a VOLT-nak, az utóbbi pedig a Szigetnek. Ezen kívül ami új országként tervben van, az Kanada, két koncertet már lekötöttünk jövő nyárra. Nincs kizárva, hogy az USA-ba is átmegyünk, de mivel ez a fesztiválszezon közepén lesz, mérlegelni kell, meddig maradjunk ott – a teljes augusztust beáldozni, amikor Magyarországon és Európában is játszhatnánk, nem biztos, hogy megérné.

Fehér Gábor: Mielőtt bejött a Covid, januárban még játszottunk egy amerikai showcase fesztiválon, ahol rengeteg kontaktot sikerült összeszednünk. Most próbálunk ezek közül minél többet felmelegíteni. Szerencsére a két kanadai buli fedezi a repjegyünket, ezért bízunk benne, hogy sok szervezőnek vonzóak lehetünk, ha már úgyis ott vagyunk a kontinensen.

– Új dalok és lemez tervben van?

Szűcs Levente: Május óta szinte egyáltalán nem tudtunk dalokat írni, mert folyamatosan úton voltunk, novembertől viszont a heti 1-2 hétvégi koncert mellett jobban rá fogunk érni.

Főleg kooperációkat tervezünk, közös dalokat szeretnénk kihozni magyarokkal és külföldiekkel egyaránt, ahogy a Parno Graszttal is tettük. A külföldiek közül a német Bukahara zenekarral barátkoztunk össze a legutóbbi ottani turnén, de itthon is több ötletünk van, kivel csinálnánk szívesen ilyet. A terv az, hogy először megírjuk a saját részünket, télen pedig már náluk pattogna a labda, hogy ők is hozzátegyék a magukét.

Fehér Gábor: Olyanok leszünk, mint a rapperek, mi is csak feateket fogunk kiadni... (nevet)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk