KULT
A Rovatból

Beregi Tamás: A kutyákban csodálatos, hogy csak a jelenben léteznek

Az Egyetleneim és a Pixelhősök népszerű írójával kutya és ember kapcsolatáról, forgatókönyv-fejlesztésről és a városi ember magányosságáról is beszéltünk legújabb regénye, az Egyszer egy kutya kapcsán.


A sokoldalú írót a legtöbben Egyetleneim című könyvéről és az abból készült filmről ismerik, de sokrétű munkássága egyéb gyümölcseit is sokan ismerik és szeretik. A közelmúltban jelent meg a Helikonnál legújabb regénye, Egyszer egy kutya címen, ez adta beszélgetésünk apropóját.

- Biológus, művészettörténész, filmkritikus, forgatókönyvíró, író vagy, és számítógépes játékokkal is foglalkozol. Ez mind egyformán fontos és hangsúlyos az életedben?

- Nagyjából igen. Bármilyen furán hangzik, könnyű megtalálni a kapcsolódási pontokat a távolinak tűnő területek között, sőt, azok oda-vissza is hatnak egymásra. Az írás a legfontosabb persze, ez kapcsol egybe mindent.

Biológusi pályám nagyjából véget ért akkor, amikor egy növényvédelmi kutatóintézetben gyakornokoskodva, a korai keléseket a félhomályos vivárium-szobában kipihenve gondatlanul összekevertem professzorom tíz éve hermetikusan elzárva nevelgetett krumplibogár tenyészeteit, amivel addig sosem látott, tudományos szempontból értelmezhetetlen mutációkat idéztem elő - ám a zoológia, a természet azóta is központi szerepet játszik szinte minden írásomban.

A művészettörténet talán ott érhető tetten, hogy általában kép és szöveg kapcsolatában gondolkodom. Noctambulo c. regényemben például a történetet rejtett szimbólumokkal teli ábrák egészítették ki, talán nem is fejtette meg őket senki, de így is jól mutatnak a könyvben, sokat hozzátesznek a misztikus hangulathoz. Legutolsó regényem illusztrálására pedig egy japán grafikusművészt kértem fel.

A művészettörténet csodás alap, ihletet, inspirációt ad.

Amikor a videojátékok történetéről írtam és írok, ott is sokszor használok művészettörténeti módszereket. A Noctambulo-hoz, akárcsak az új könyvemhez egy-egy animációs trailert készítettünk, hihetetlenül izgalmas kaland volt életre kelteni a könyv világát egy másik média segítségével.

– Ez a sokszínűség a munkásságodra is jellemző. Írtál fantasyt, talán legismertebb művedben, az Egyetleneimben a budapesti bulikultúráról írsz, a Noctambulo megint egész más korba és miliőbe visz. A Pixelhősök pedig ismeretterjesztő könyv a videojátékokról. Pedig a megszokott az, hogyha valaki rátalál egy műfajra, vagy stílusra, akkor megmarad annál.

- Számomra az írásban ez az egyik legizgalmasabb: új témákat, korokat, világokat felfedezni, bejárni, ezekben megtanulni otthonosan mozogni. Olyan ez, mint egy utazás, ahol beleveszel egy számodra ismeretlen világba, amely a végére mégis az otthonoddá válik, ha csak ideiglenesen is. Ez persze nem könnyű, hiszen a szerzők a kiadókkal közösen ma már inkább brandek kiépítésében gondolkodnak, a terjesztők is azt szeretik, ha előre tudják, melyik polcra fogsz felkerülni a boltban. A látszat ellenére mégis sok hasonlóság van a témákban, amelyek foglalkoztatnak.

- Legújabb könyved, az Egyszer egy kutya megint más oldaladról mutat be. Ha egy könyvben (vagy filmben) kutya szerepel, az ember kicsit gyanakvóvá válik, hiszen beugrik a mondás, hogy kutyával és gyerekkel mindent el lehet adni. Hogy talált meg ez a téma?

- Soha nem gondoltam, hogy valaha írok egy kutyás regényt. Lola - ahogy a regényben szerepel Lulu - kutyám négy éve halt meg.

Évekbe telt, amíg fel tudtam dolgozni a traumát.

Ebben végül az írás segített: egyik barátom ötletére egy rövid gyászmesét írtam. Akkor még nem is gondolkodtam a kiadásban, de amikor rátaláltam a Pinteresten Kumi Obata japán grafikusművész csodálatos illusztrációira, elkezdtem egy kis emlékkönyvecskében gondolkodni. Több kiadót is megkerestem, végül eljutott a könyv M. Nagy Miklóshoz, a Helikon főszerkesztőjéhez, aki azt mondta, szerinte sokkal több van ebben a regényben. A beszélgetéseink hatására a pandémia alatt valahogy elkezdte írni magát a könyv, és egy hosszú, összetett történetté nőtte ki magát, amelybe sok minden belekerült, ami foglalkoztatott az utóbbi időben.

– Melyek is ezek a témák, sorra tudjuk venni őket?

- Az Egyszer egy kutya, azon túl, hogy egy kutya-gazdi történet, felnövés - vagy inkább fel(nem)növés - történet, jó adag városregény vonulattal kiegészítve, melyben remélem sokan ráismernek majd a közelmúlt Budapestjére, Magyarországára. Fontos réteget jelentenek az emlékek, anekdoták, egzotikus utazások, és a könyv görbe tükröt tart kicsit a celebvilág és a bennfentes irodalmi élet elé is. Van benne egy kis adag társadalomkritika is. A modern ember kisállatokhoz való viszonya sok mindent elárul rólunk.

Ilyen például az a jelenet, amikor Bertram, a főhős bekeveredik egy kutya-okoskütyű boltba, ahol applikációval vezérelt nyakörvet, etetőtálat, kutya-légkondit, stb. próbálnak rásózni.

De ez a regény egy szerelmi történet is egyben, annak minden szépségével és szomorúságával. Hiszen Bertram és Lulu párosa egy idő után kiegészül egy érzékeny és gyönyörű lánnyal, Soyával. Ő is gazdivá válik, hármójuk viszonya dinamizálja a történetet.

- Hogy visszatérjünk a korábbi kérdésemhez, tényleg mindent el lehet adni kutyával? Miben más az Egyszer egy kutya, mint a többi kutyás könyv?

- A klasszikus kutyás regények, pl. Jack London történetei, vagy a Lassie hazatér a kutyák bátorságát, kitartását, hűségét hangsúlyozzák, miközben persze rólunk, emberekről is szólnak. Készültek filozofikus, metaforikus kutyatörténetek, például Bulgakov Kutyaszíve. Az utóbbi időben egyre népszerűbbek a különféle humoros, cuki-kutya, vagy „így látja Szöszi a világot” stílusú lektűrök.

Engem inkább két, egymáshoz nagyon közel kerülő lény kapcsolata érdekelt, mit tudnak adni egymásnak, hogyan változtatják meg egymás életét, és mit lehet kezdeni azzal, hogy egyikük életideje sokkal rövidebb, mint a másiké.

- Ennek a része a regényben szereplő misztikus, vagy ha úgy tetszik „metafizikai” szál is?

- Bertram patologikusan retteg az elmúlástól, és egy illusztrált regényen, vagy ahogy ő hívja, Magnum Opus-on dolgozik egyre reménytelenebbül, amely a halhatatlanság receptjének kereséséről szól. Ehhez kap egy kulcsot japán útja során egy zseniális-őrült professzortól, aki egy mikrokozmikus méretű, örökéletű medúzafajjal foglalkozik. Bertram regénye óriási siker lesz.

Csakhogy közben Lulu megbetegszik, és innentől kezdve minden zárójelbe kerül, ami addig fontos volt - a buli, a siker. A regény egyik fontos eleme az örök visszatérés témája, ez ad keretet a műnek, és kicsiben minden kis mikrotörténetnek. Ebben találja meg Bertram is a vigaszt.

– A könyvedben nagyon fontos szál, hogy a kutyával való kapcsolat miként hat a főszereplő, Bertram személyiségére és írói kvalitásaira. Átéltél hasonlót a valóságban?

- Persze. Bertram az úgynevezett X generáció tagja, melyet szokás elveszett generációnak is nevezni (persze melyik generációt ne lehetne annak nevezni mostanában...): nagy álmokat kerget, mégsem tudja megvalósítani őket, azt szeretné, ha szülei felnőttként kezelnék, közben mégsem tud felnőni, felelősséget vállalni.

Az a paradox helyzet áll elő, hogy a kutya-gazdi kapcsoltban valahol ő az elveszett lény, míg Lulu, a talált, befogadott kutya a stabilitás, az erő. Bertram állandóan rohan, mindig máshol akar lenni, ahol épp van, mindig a múltban, vagy a jövőben él.

A kutyákban csodálatos, hogy csak a jelenben léteznek, és Bertram megtanulja Lulutól többek között a kis dolgok szeretetét, azt, hogyan lehet örülni az életnek.

Még ha csak ideiglenes is ez az állapot, akkor is egy csodálatos ajándék.

– Hány százalékban vagy benne Bertram figurájában, sorsában?

- Mondjuk 85.4 százalékban? Ahogy a regény elején szerepel, a könyv képzelet és valóság keveréke, csak Luluval történt meg minden szó szerint úgy, ahogy az le van írva. A regényírás során egy alapvetően nagyon személyes anyagot kellett kicsit eltávolítanom magamtól, fiktívvé tennem, úgy, hogy közben mégis hiteles maradjon minden. Úgy éreztem azonban, hogy Lulu történetéhez nem nyúlhatok hozzá. Minden relatív, csak ő nem. Olyan ő, mint egy hatalmas fa, amely kiáll minden vihart, ami alá be lehet húzódni, ha baj van. A regény második fele - ezzel nem árulok el nagy titkot, Bertram magára találásával együtt az ő küzdelmének a története, hogy megmentse a kutyáját. És ezzel talán saját magát is. Mert Lulu mindannak a szimbóluma, ami szép és jó az életében: a tünékeny fiatalságé, tisztaságé, szépségé, boldogságé. De bár a regény sok helyen nehéz, traumatikus témákat érint, fontos elmondanom, hogy nagyon is életigenlő és tele van humorral, optimizmussal, életszeretettel.

Fotó: Huszár Dávid

– Talán mások is megkérdezték már tőled: mit gondolsz, miért lett olyan fontos a városi ember számára a kutya? Vagy általában, a kisállat?

- Az állatok humanizálása valamikor a 18. században történt meg, a felvilágosodással és a polgárosodással. Míg Descartes még lélektelen gépeknek tekintette az állatokat, addig a század végére elindult a városi házi kedvencek emancipációja.

Ez néha egészen extrém formát öltött és ölt a mai világban is, elég, ha a luxuskörülmények között élő, vagy akaratukon kívül Instagram-sztárrá tett kutyákra-macskákra gondolunk. Míg a mai ember egyre jobban elszakad a társaitól és magától a világtól, paradox módon egyre erősebben tud kötődni házi kedvenceihez. Ebben talán az is szerepet játszik, hogy ebben a kaotikus, átláthatatlan, hazug világban, ahol semmi sem az, aminek látszik, ahol álhírek uralnak mindent, ahol a virtuálist nehéz néha elválasztani a valóságtól, a házi kedvencek egyfajta stabilitást, biztonságot jelentenek. Ők nem hazudnak soha, nem árulnak el, mindig ott vannak, ha szükséged van rájuk, mindig szeretnek, ragaszkodnak hozzád. Mintha jobbik énünket jelenítenék meg, mintha emlékeztetnének arra minket folyton, milyen jó lehetne a világ.

Amikor városi kutyások találkoznak egymással, általában derűsen köszönnek, beszélgetnek, olyankor valahogy minden olyan könnyű, szerethető, minden zárójelbe kerül körülöttük.

Mintha egy másik dimenzióba kerülnénk át. De megfigyeltem annak idején, hogy ha például kutya nélkül sétálok, ugyanazok az emberek meg sem ismernek, nem köszönnek, fejüket lehorgasztva, maguk elé bámulva, saját világukba zárkózva mennek az utcán. A kutyák kinyitnak valamiféle csakrát, amit nevezhetünk szeretetnek, örömnek, odafigyelésnek, vagy csak derűnek, nem tudom, mi a legjobb szó rá, de az biztos, hogy a gazda arca, tekintete, kommunikációja egészen más lesz a jelenlétükben. Persze nyilván itt is vannak kivételek, akadnak sokan, akik saját egójuk kiterjesztésére, hatalmuk fitogtatására használják a kutyájukat, mint valamiféle márkás járművet. De szerencsére ez a ritkább eset.

- Forgatókönyvek fejlesztésével is foglalkozol. A laikusok kedvéért beszélj egy kicsit arról, hogy ez mit jelent. Miben több, más a forgatókönyv fejlesztés, mint a forgatókönyvírás?

- Már nem foglalkozom, de a Magyar Nemzeti Filmalap megalakulásától kezdve majdnem nyolc évig dolgoztam forgatókönyv fejlesztőként. Ez a gyakorlatban dramaturgiai munkát jelentett, vagyis a kollégáimmal rendezőket, forgatókönyvírókat kellett segítenünk történeteik fejlesztésében. Az írásban az egyik legnehezebb dolog az, hogy nehezen látod kívülről a munkádat, így egy külső konzulens sokat segíthet a tanácsaival. Ha már szóba került a forgatókönyv... ez nagyon-nagyon más műfaj, mint a regény. A regényben csak te vagy és a szöveg - ez a csodálatos, de a félelmetes is benne.

A forgatókönyved, mire jobb esetben filmmé válik, annyi kézen megy át, annyi változtatáson, annyi szempont (általában anyagi) módosítja, hogy végül rá sem ismersz. A regény sokkal tisztább műfaj, ha kapsz egy jó szerkesztőt, csak jobbá válhat a történeted.

- Jelenleg dolgozol valamin?

- Igen. A fő projektem - csak, hogy a biológiánál maradjunk - egy kalandregény, amely egy 18. századi francia természettudós és egy, a versailles-i állatkertből megszöktetett rinocérosz történetéről fog szólni, rengeteg korabeli illusztrációval, és sok kitekintéssel a mai világra. A Noctambulo c. regényem írása közben éreztem rá arra, milyen jól lehet beszélni a mai világról egy másik koron keresztül.

Emellett több forgatókönyvön is dolgozom, és szeretném folytatni Pixelhősök című könyvemet is, a hazai számítógépes játékfejlesztések sokak számára ismeretlen hőskoráról – a nyolcvanas évekről - szólna annak minden történeti, esztétikai és szociológiai vonatkozásával együtt. Ehhez több száz oldalnyi anyagot, interjút összegyűjtöttem, már csak neki kéne veselkedni, hogy megírjam végre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Isztriai tengerparti hangulat a Városmajorban – különleges színházi est vár Budapesten
Igazi horvátországi tengerparti hangulat lesz a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Zentai Magyar Kamaraszínház kiváló színészei jóvoltából!


Nem kell tehát a tomboló hőségben órákat várakozni az autópályán, hogy átéljük az Isztria hangulatát, a városmajori nézők ugyanis lírai-groteszk tengerparti társasutazáson vehetnek részt, hiszen augusztus 25-én Budapestre érkezik a Szedjetek szét!

Közel van a Vajdaság, valahogy sokaknak mégis távol: az, ami az ütemes tempóban megújuló zentai színházzal történik, feltétlenül figyelemre érdemes. A Dévai Zoltán és Mezei Kinga vezette teátrum gyorsan felkerült újra a délvidéki magyar színházak összetéveszthetetlen esztétikája iránt rajongók belső térképére. Kicsi, de erős – talán így lehetne leírni legrövidebben azt, ahogyan és ami itt történik.

Merész vállalásokból nincs hiány, és erről megbizonyosodhat az, aki ellátogat a nagy vajdasági költő, Domonkos István műveiből készült, 2024-ben bemutatott előadásra.

Aminek van előtörténete, többféle is. Egyrészt a hosszú színházi memóriával rendelkezők emlékezhetnek Mezei Kinga korai, nagy visszhangot kiváltott Via Italia-rendezésére, melyet „Domi” szövegei nyomán álmodott színpadra. Néhány éve a Zenta melletti szomszédvárban, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban született meg az első Szedjetek szét, szintén Mezei rendezésében. Az egykori szereplők közül Hajdú Tamás, Mészáros Gábor és Pálfi Ervin az újragondolt változatban is részt vesz, de a színpadon látjuk még többek között a rendezőt magát, vagy a Budapestről Zentára szerződött Vilmányi Benettet is.

Domonkos István költészete alapélmény számtalan vajdasági alkotónak. A Szedjetek szét kiindulópontja A kitömött madár című regény, majd a rá néhány évre, 1971-ben publikált Kormányeltörésben című vers. Ez utóbbi jelentőségéről Keresztury Tibor irodalomtörténész így fogalmaz: „az idegenség, a magány, kitaszítottság, a nyelvvesztés, a hazához fűződő viszony, az elveszített otthon, a sehová sem tartozás... keserű himnusza ez, melynek végetérhetetlen avantgárd sodrását, áradását visszatérő motívumok strukturálják... Élő, működő, aktuális, frissnek ható matéria: éppúgy meggyőződhet erről Domonkos régi híve, ismerője, mint az, aki ezt a verset, ezt a költőt most fedezi magának fel.”

És a felfedezéshez, illetve újraismerkedéshez tökéletes matéria a zentai színház előadása. Az isztriai tengerparton vagyunk a hetvenes években, a zenészek az üdülők szórakoztatására kitartóan húzzák a talpalávalót. Közben pedig a véletlen által egymás mellé sodort, karakteres és emlékezetes figurák élővé és átélhetővé varázsolják a horvát (rém)álmot. Négy monológot hallunk, és mindnek központi témája a menni vagy maradni kérdése – Domonkos szomorú varázslata, hogy a kérdés aktualitása mit sem kopott az elmúlt négy és fél évtizedben ezen a vidéken...

Ahelyett, hogy az apró történéseknél leragadnánk, érdemes egy nagy levegőt venni, és úgy elmerülni ebben a különös világban. Aki nem szakértője a vajdasági kultúrának és gondolkodásnak, annak sem kell aggódnia, hiszen az előadás jófajta humorral mutat görbe tükröt a mindig abszurd világnak. Eljön az a pillanat is, amikor a nevetés megszakad, és minden elsötétül egy pillanatra, de a keserű valóság is szerethetővé nemesül a fináléban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Vecsei H. Miklós az SZFE-s tanáráról: Büszke voltam rá, hogy az én farkamat fogja
A színész az Ördögkatlanon beszélt a színházi közeg visszaéléseiről vagy családja megosztottságáról. Az interjúban arról is beszélt, miért utasított vissza egy állami díjat.


Vecsei H. Miklós az Ördögkatlan fesztiválon beszélgetett Veiszer Alindával, az interjú Veiszer Patreon-oldalán jelent meg, amelyet a Telex szemlézett. A színész-rendező többek között a Nemzeti Színházhoz való szerződéséről, a családja megosztottságáról, az SZFE-s éveiről és egy visszautasított állami díjról is beszélt.

Elmondta, hogy mesterei és szakmabeli barátai közül senki nem beszélte le arról, hogy elfogadja Vidnyánszky Attila ajánlatát. A döntés előtt kikérte Jordán Tamás, Molnár Piroska, ifj. Vidnyánszky Attila és gyimesi nagymamája véleményét is. Hozzátette, hogy közülük csak

nagymamája nevezhető Orbán Viktor „véres szájú hívének”. Vecsei hangsúlyozta: ő a Nemzeti Színházban hisz, nem valamelyik igazgatójában.

A beszélgetésben arról is szó esett, hogy mennyire megosztottnak látja Magyarországot. Vecsei úgy fogalmazott: imádja az országot, de sírnia kell, milyen állapotban van. Példaként említette, hogy

a családja egyik része a Pride-on van, a másik fele pedig a nagymamájánál nézi a csíksomlyói búcsút.

Az interjúban felidézte az SZFE-n töltött éveit is. Azt mondta, hogy öt évig volt ott hallgató, és teljesen természetesnek számított, hogy egy hatvanas férfi tanár fogdosta őt, miközben instruálta. Szavai szerint:

„Sőt, még büszke is voltam rá, hogy az én farkamat fogja, és nem a másokét, mert akkor engem akar instruálni.”

Vecsei arról is beszélt, hogy az SZFE modellváltásával nem értett egyet. Éppen ebben az időszakban kapta volna meg a kormánytól a Fiatalok a Polgári Magyarországért Díjat. Írt egy levelet az akkor még államtitkár Novák Katalinnak, amelyben jelezte: a kitüntetést csak akkor veszi át, ha beszélhet vele az ügyről. „Nem válaszolt nekem Novák Katalin. És nem is fogadott. És akkor én sem fogadtam el ezt a díjat” – mondta.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ez a férfi tényleg egy félisten élőben is – megvadult nőstényhordák ellenére is elsöprő volt Jason Momoa koncertje
A hisztérikus követelőzések ellenére sem vetkőzött, viszont felszabadultan zenélt Jason Momoa a bandájával a budapesti Akváriumban. A meglepetés-fellépő a 16 éves fia volt, aki szintén nagyon átélte a teltházas bulit.


Amióta megláttam a Trónok Harcában Khal Drogóként belovagolni Jason Momoát (akiről valljuk be, nők millióinak szintúgy a lovaglás jut eszébe), híresen elfogult lettem. Úgyhogy amikor kiderült, hogy Budapesten koncertezik a nyelvbotlásnak vagy dadaizmusnak is beillő, Öof Tatatá nevű bandájával, fél órán belül öten küldték el nekem a hírt.

2019-ben már voltam olyan koncerten, amelyen ő is ott volt, ugyanis pont a Dűne első részének budapesti forgatása alatt turnézott utoljára a Slayer. De Momoa akkor sajnos nem a küzdőtéren pogózott, mint nemrég Ozzy búcsúbuliján a Pantera riffjeire, hanem a színpad mellől élvezte a show-t.

Jól tettem, hogy fénysebességgel lecsaptam egy jegyre, mert egy nap alatt 80%-ban el is fogytak a jegyek, és utána hamar teltházas lett a buli. Nyilván rengetegen úgy voltak vele – kétségkívül én is –, hogy kit érdekel, Jason milyen zenét játszik, ha az Old McDonalds had a farm dallamára olvassa fel a telefonkönyvet, akkor is izgalmas lesz látni, hogy milyen a kisugárzása ennek a tesztoszteron-hegynek.

Amikor rákerestem a 2024-ben alakult Öof Tatatá-ra, annyit tudtam meg elöljáróban, hogy Mike Hayes énekes-gitáros és Kenny Dale dobos a két zenésztársa, és többek közt Metallica, Black Sabbath, Led Zeppelin és Jimi Hendrix feldolgozásokat adnak elő.

Erre mondjuk nekem, mint rock-metal fanatikusnak extrán fel is csillant a szemem, a műfajt nem kedvelő gruppie-k meg majd elvonatkoztatnak a zenétől, úgysem azért lesznek ott.

A késő esti klubkoncertet illetően arra számítottam, hogy csipketangákat csúzlizó csajok lepik majd el az Akvárium területét, és lesz pár Temu-köpenyes Aquaman, aki így próbál majd a helyszínen csajozni. Sokat nem tévedtem. Két órával a 22.30-ra kiírt koncert előtt már beengedték a sorokban kígyózó keménymagot: valóban volt köztük egy nagydarab kamu-Momoa, számtalan rocker, néhány Momoa-pólós rajongó, szuperhős-fan srácok, és persze zömében állig felnyomott dekoltázsú, kikent-kifent, elszánt lányok, illetve idősebb nők egyaránt. Volt, aki a párjával érkezett, de a többség csapatostul, hiú reményekkel telve portyázott.

Az Akvárium nagytermébe lejutva végtelenítetve vetíteni kezdték – az első sorokat rögtön elfoglaló rajongótábornak – a színész vodkareklámját. Amely elsőre szexinek hatott, ezredszerre már vallatásnak. Az pedig még inkább, hogy ennyi ideig kellett felfokozott hangerővel ovuláló hölgyek locsi-fecsijét hallgatnom, akik már attól önkívületben sikítottak, ha egy road bement letenni egy setilstet a földre.

Amikor végre elkezdődött a koncert, egyébként a kiírt időben, én instant hormonsokkot kaptam a belépő Jason Momoától, mert ez a férfi tényleg egy félisten élőben is. Huncut mosolygások, magabiztos közvetlenség, laza haj- és fenékrázás, gyakori közönséghez dumálás és karizmatikusság (nos, a karizma sem utolsó).

Aki pedig a – nemrég a forgatás miatt történt – szakrális szakálltalanítás miatt izgult, annak jelentem, hogy azóta kellemes borostája nőtt, amely remekül áll neki.

Maga a koncert számomra kifejezetten hangulatos és élvezetes volt, mintha egy blueskocsmában lettem volna, ahol a régi haverok előadják a kedvenc rock-metál slágereiket. Kenny jól dobolt, Mike pedig ugyan nem a legjobb énekes, viszont igazán kiváló gitáros, valamint egy tüneményes és szerethető figura. A trió néha kibővült Nakoa-Wolffal, Momoa 16 éves fiával, aki szintén az apjával együtt forgat nálunk. A srác nem csupán a szülei vonásait örökölte (bár lágyabb kivitelben, puttó angyalkás fürtökkel), hanem az apja zenei tehetségét is, mert már most jól gitározott, és látványosan élvezte a reflektorfényt, szinte fürdőzött a sikerben.

Az apja-fia páros még vokálozott is egyet közös mikrofonba a Rebel Yell alatt. A közönség láthatóan nem tudta értékelni a jammelős blues-részeket és a keményebb metálszekciót sem, csak a populárisabb slágerekre indult be az éneklés, mint amilyen a Red Hot-féle Can’t stop meg a Zombie vagy a Purple Rain.

A buli közben azonban egyre inkább szégyelltem, hogy nő vagyok, annyi lealjasodást láttam és hallottam. Ennyi malacvisítás konkrétan a vágóhídon nincs. Hol hörögve skandálták a családjuktól elszabadult asszonyok, hogy „Shirt off! Shirt off!”, hol magyarul vinnyogták, hogy „Rajtad van a póló, mi van veled?!" vagy "Aquaman gyere ide!". Volt momoás felnőttszínező is valaki kezében (na jó, az nekem is megvan), és egy molinón az első sorban a "Can I have a dickpic?" állt.

A koncert közepén majdnem agyontaposott-rúgott két ittas hölgyemény, hogy egy méterrel közelebb lássák az idoljukat. A (velem is) durván verekedő, megvadult egyedet végül a szekus szedte ki a sorból. Mintha egy nagyszabású lánybúcsún lettem volna – nem csoda, hogy Momoa végül nem vette le a trikóját, becsültem is érte, hiszen nem chippendale műsorral érkezett.

Az éjjel fénypontjaként még a dobverőt is elkaptam a végén, pedig én nem is nyúltam utána, mint száz másik kéz, csak hallottam, hogy a földön koppan, és pont be tudtam slisszolni a lábak közé, hogy felvegyem.

És az a harci helyzet, hogy Momoa és az egész bandája rendkívül szimpatikus és megnyerő volt a műsor alatt. Pedig én tényleg szerettem volna fogást találni ezen a pasin. De nem sikerült - sajnos semmilyen értelemben.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Tóth Gabi: kimegyek mindjárt, azt kint valakit agyonverek – A Megasztár előzetese szerint bőven lesz feszültség a tehetségkutatóban
Herceg Erika könnyeit törli, Curtis kiakad és káromkodik, Marics Peti pedig kiabálni kezd.


Hamarosan érkezik a Megasztár idei évada. A csatorna egy előzetest is megosztott, melyből kiderül, hogy bőven lesznek megint feszültségek, sértődések, könnyek.

A műsorban új mesterek is érkeznek. A zsűri tagjai: Tóth Gabi, Herceg Erika, Curtis és Marics Peti. Ördög Nóra pedig új társat kap a műsorvezetéshez, Till Attila helyett Szépréthy Roland lesz a partnere.

VIDEÓ: A Megasztár beharangozója


Link másolása
KÖVESS MINKET: