Sír, nevet, belehal – Andrew Garfieldnak már oda is adtuk az Oscart a Tick, Tick… Boom!-ért
A Netflixen látható ez a remekmű, amit nem véletlenül hívok így, és őszintén remélem, hogy jobban megtalálja majd kultikus helyét, mint az életrajzi film főszereplője és művei a saját életében. Jonathan Larssonnak ugyanis nem sok idő adatott, erre utal a film címe is, mely egyik musicalének címe: magyarul anno Robbanás előtt címmel mutatták be itthon színházban. Vagyis a Tick, Tick… Boom! azt az időszakot mutatja be, mielőtt Larson karrierje hatalmasat villanva berobbant volna, egészen pontosan a halála előtti időszakot.
Most ironizálhatnánk Larson stílusához illően: pontosan melyik időszakot is? Hiszen az ember halála előtti időszaka az nem más, mint az élete. Ha ebből a roppantul pesszimistán egzisztencialista szemszögből nézzük. Tehát pontosítok:
Lássuk, mi ebből az igazság: a számára legfontosabb musicalje, amit ezidőtájt 8 éve írt, épp még mindig nem készült el - de most ennek a csodás filmnek a score-ját, azaz filmzenéjét adja, és egyszerűen fantasztikus, semmi korábbihoz nem hasonlítható. De Larson hírnévre vágyott, sikerre, arra, hogy megmutathassa az embereknek, érti és látja őket.
Ilyen katartikus filmélményben ritkán van része az embernek, én is így éltem meg a Tick, Tick... Boom!-ot, ami nagyrészt köszönhető az egy ideje musicalfan berkekben már übernépszerű Lin-Manuel Miranda rendezőnek, akinek szintén ez az első filmje, ahhoz képest meg pláne le a kalappal előtte. És Andrew Garfield alakításának, akit ha kivennénk a filmből és egy középszerűen jó alakítást tennénk be helyette, egy remek kísérletként látnánk talán.
Mindezt úgy éreztem, hogy korábban fogalmam sem volt róla, ki az a Jonathan Larson, csak rémlett, hogy volt egy menő musical, a Rent, de a nevét nem ismertem.
A The Social Network óta vártam, hogy Andrew Garfield kapjon egyszer egy olyan drámai szerepet, amiben minden színét és tehetségét meg tudja mutatni. Garfield egy olyan zsenit ábrázol teljesen lemeztelenedve, aki
A többi szereplőre csaknem nem is maradt annyi muníció, mint Larsonéra, aki Garfield és a forgatókönyv által beránt minket egy géniusz világába, aki rohan, siet, mert mintha érezné, hogy közel a vég. Hidegrázás belegondolni, hogy a Rent első színpadra kerülésének estéjén jött el érte a halál.
Garfield táncol, énekel, sír, nevet, ahogy Larsson és ahogy a legnagyobb előadók teszik és tették, és megértjük általa és a film által, milyen az, amikor valakinek fontosabb az életénél az, hogy adjon, és hogy alkosson. Annyival fontosabb, és talán Larson utólag megbánta ezt, hogy miközben egyszerre ezerrel él, pillanatokra el is dobja magától az életet, a magánéletet, és olyankor csak ő van és a kotta, meg a zongora. Szó szerint meghal a művészetért (szerencsére ezt a film nem propagálja, nem érezzük, hogy ez menő lenne, csak a szenvedését). Ráadásul nem az öncélúért, hanem a nyolcvanas években, az AIDS tragikus fellobbanási korszakában alkotott és komoly ébresztő-harsonát fújt a társadalomnak. Remélem, magában mindenki megköszöni majd az alkotóknak a vége főcím alatt, hogy készítettek egy filmet erről a kivételes emberről és tehetségről, mert így posztumusz még jobban megismerheti a világ.
