KULT
A Rovatból

Amerika legbetegebb sorozatgyilkosa így úszta meg évekig – A Jeffrey Dahmer-sztori

Miből lesz a cserebogár, avagy hogy lesz egy furcsa kisfiúból a rettegett Jeffrey Dahmer.


Jeffrey Dahmer szörnyeteg volt. Jeffrey Dahmer egy elhanyagolt gyerek volt. Jeffrey Dahmer embereket ölt, savban oldotta fel őket és/vagy megette a húsukat. Jeffrey Dahmer magányos volt. Jeffrey Dahmer egy magányos, beteg, szánandó, borzalmas tetteket elkövető ember volt, akit végül utolért a sorsa: letartóztatása után a börtönben agyonverték 34 évesen. Jeffrey Dahmer sérülékeny, kapcsolódni képtelen, sokszoros személyiségzavartól szenvedő emberi roncs volt. Körülbelül ezeket az első pillantásra egymásnak ellentmondó minőségeket jeleníti meg a zseni veterán sorozatkreátor, Ryan Murphy (American Crime Story) a Dahmer – Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori című netflixes miniszériájában.

Az ellentmondásos minőségekkel pedig kábé annyit akarhat, amit eddig is mindig minden sorozatával, melyek egytől egyig – még a Glee is – érzékenyíteni akart, árnyalatokat mutatni, elfordulni a fekete-fehértől, az egymás megbélyegzésétől a tényleges emberismeretig. De azért valljuk be, nagy fába vágta a fejszéjét – vagy húsbárdját -, amikor Amerika Ted Bundy és Ed Gein mellett leghírhedtebb sorozatgyilkosának életét tervezte bemutatni. Hogyan lehet úgy elmesélni egy ilyen iszonyatos történetet, hogy lekösse a nézőt, legyen kapcsolódási pontja, ha már azonosulni nehezen is tud, és ne hagyja abba már az első rész után a sorozatot az iszonytól? Mert Dahmer lefelé, és egyre mélyebbre süllyedő spiráljában benne lenni nem komfortos érzés.

Ezt a sorozatot nem élvezettel nézzük, maximum az emberi természet legsötétebb oldalára kíváncsi elrettenéssel.

Úgy lehet sikeresen ezt megtenni, és Murphynek sikerült, hogy szenvtelenül, minden filmes eszközzel – színészi játék, dramaturgia, vizualitás stb. – azon dolgozik, hogy ezt a sztorit a lehető legnagyobb távolságtartással, ugyanakkor megértéssel is mesélje el. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást. Undorodhatunk valamitől úgy is, hogy közben értjük, miért vált ilyenné.

Dahmer minden emberi képzeletet alulmúló tettei mögött, mint minden patológiás eset mögött, sok személyes történeti is motívum áll.

A terhesség alatt is végletesen gyógyszerfüggő, instabil anya gyakorlatilag végig drogozza a magzatot, aki mások számára „furcsa” gyerekként már ekkor magában izolálni és szégyellni kezdi a másságát. Mindezt a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában, ahol a konzervatív értékekhez társuló álszentség a Dahmer feletti generáció képében még erősen megbélyegezte a melegeket (Dahmer is meleg volt).

Onnantól meg, hogy valakit a társai nyominak bélyegeznek a suliban, már csak háttér kérdése, mennyire viszi magasra az önbecsülését, vagy épp ellenkezőleg: mennyire löki a legmélyebb, legzsigeribb harag pokoli bugyraiba, ahol már az élő nem is vonzó, csak a kontrollálható zombi az, és a szétcsonkolt testrészek.

Jeffrey Dahmer háttere egy pillanatig sem volt biztonságos érzelmileg: a pszichiátrián kikötött anyával, az apával, aki valójában érzelmileg nincs jelen, a tényleges törődés hiánya , azaz a tökéletes magány vette körül. A lejtőn való elindulást egyértelműen a 17 éves kiskorúként hónapokra magára hagyottság indította el, ekkor kezdett el kimaradni az iskolából, fiktív valóságot gyártani és masszívan alkoholizálni.

Murphy tehát nem bagatellizálja el a hátteret, de sötét, homályos, füstös-mocsárszínű képeivel folyton azt sugallja, a pokolban járunk ezzel az emberrel együtt, akinek kábé fogalma sincs, hogy ő maga kicsoda, csak a legzsigeribb ösztönei után megy.

Evan Petersnek már azért is taps jár, hogy elvállalta ezt a hatalmas kihívást jelentő szerepet, amiben nemhogy helytáll, hanem képes úgy ábrázolni Jeffrey Dahmert, hogy minden árnyalatát meg tudja mutatni a torzult személyiségnek: a szorongásait, a drámáját – lásd az első gyilkosságot – és a beteg elméjéből érkező vágyakat, amiknek nem tud ellenállni.

Sem a kreátor, sem a színész nem mentik fel Dahmert, de a remekül megírt Amerikai Crime Story alkotója már ráérzett arra, ezt a sorozatot 2022-ben meg lehet csinálni, és végig lehet merni nézni anélkül, hogy öncélúnak éreznénk az erőszakot. Sőt, ellenkezőleg: fájdalmasnak látjuk, mint ahogy megerőltető végignézni mindazt, amit művel, de mivel látjuk, hogy jut el A-ból B-be, aztán C-be stb., végig érthetőek a folyamatai. És tehetetlenül dühösek is vagyunk, hogy mekkora ziccert hagy ki a rendőrség éveken keresztül.

És akkor még nem beszéltünk a társadalmi vetületről, ami csodásan tükröt tart az amerikai szociális/rendfenntartó szisztémának:

egy szőke, fehér srác hosszú éveken át tudta úgy megúszni egy feketék lakta környéken, hogy bár volt dolga a rendőrséggel, - őrizetbe vették és nyilvántartásba is került -, bárki is komolyan vegye akár a fűrészhangra zokogva elalvó szomszéd nő sirámait vagy a lakásából áradó bűzt

– Dahmer itt tárolta a hullákat és a testrészeket - , csak azért, mert inkább hittek egy jól színészkedő sorozatgyilkosnak, mint a becsületes, de háborgó feketének. Az áthallások itt sem félretehetők. Ha nagyon didaktikus akarna lenni Murphy, azt is mondhatná a Dahmerrel, hogy kapja be a társadalom, így figyeltek egymásra, magatokra, a magzataitokra, a gyerekeitekre, a feketékre, és egyáltalán, így néztek magatokba – és ezzel ilyen szörnyszülötteket hoz mindez létre. De nem különösebben didaktikus, úgyhogy mindez a sorok között marad.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk