A fiú nem volt hajlandó kifizetni randipartnere éttermi számláját – ezután elszabadultak az indulatok
Hajdanában mérhetetlen otrombaságnak számított, hogyha egy férfi egy étteremben randevúzott egy nővel, és nem ő fizette a számlát. Azóta sokat változott a világ, de azért ez a betokosodott szexizmus bizonyos fokig még ma is tetten érhető, – írta az Indy100 .
Történetünk hősei a fent említett konfliktust élték át: a fiú csak saját cehjét fizette ki. Másnapi üzenetváltásukból azonban kiderültek az árulkodó részletek.
A fiú úgy érezte, hogy minden rendben van, és újra randevúra hívta lányt, aki közölte, hogy szó sem lehet róla az előző napi viselkedése miatt.
A fiú nem érezte magát bűnösnek, hiszen némi szakadék tátongott kettejük fogyasztása között: ő egy carbonara spagettit evett és egy sört ivott, míg a lány langusztát rendelt és hozzá egy 80 eurós bort.
Így az ő kontója 110 euróra rúgott, míg a fiúé csak 17,50-re.
„Tényleg azt vártad, hogy ki fogom fizetni? Diák vagyok, nem egy vén strici”
– írta.
A lány is feljebb srófolta a hangját: „Az úriemberek mindig kifizetik a lányok ételét, de feltételezem, hogy te meleg vagy”.
A fiú sem késlekedett a válasszal: „Igenis úriember vagyok, és nem hagytalak ott, amikor arról beszéltél, hogy mennyi szeretsz ….., és ki akarsz kezdeni azzal a másikkal”.
„Dögölj meg, te is csak szexelni akartál velem, pá, lúzer” – zárta volna le a lány vitát, de immár volt partnere sem hagyta magát:
„Igen, csak szexelni akartam veled, de rájöttem, hogy nincs erre 20 euróm…”.
A történet férfi szereplője elmondta e szóváltás előzményeit.
„A randevú nagyon kellemes volt, amíg a lány nem kezdett el egy másik fickóról beszélni, és hogy mennyire tetszik neki. Akkor úgy gondoltam, hogy együnk, beszélgessünk, aztán menjünk, ha egy másikba van beleesve. Minden akkor omlott össze, amikor jött a számla.
Megdöbbent, hogy hagytam őt fizetni. Akkor nem mondott semmit, de láttam az arcán, hogy dühös. Általában én fizetek mindent, de diák vagyok, és heti 60 órát dolgozom, hogy legyen mit ennem, legyenek könyveim. Így hát természetesen nem fizethettem 110 eurót az ő vacsorájáért.
Próbáltam bocsánatot kérni tőle, reménykedve, hogy esetleg elmehetünk egy olcsóbb helyre. Ezt az éttermet ugyanis ő választotta. Láttátok a választ…”
