Tévedés azt hinni, hogy az Insta-profilja alapján mindent tudunk egy emberről
„Hogy én mennyire utálom ezeket az Insta-anyákat!” - fakadt ki egy ismerősöm. „Ahogy mutogatják tökéletes életüket. Hát nekem ne meséljenek, hogy két gyerek nyugton megül tiszta ruhában a kanapén, amíg fotózgatja őket. És honnan van ennyi ideje állandóan valami kávézóból, múzeumból meg étteremből posztolni? Hát milyen anya ez? Mennyit foglalkozik a gyerekeivel?”
Még percekig hallgattam, hogy honnan van "ennek" ideje egyáltalán sminkelni, meg biztos kompenzál, mert rossz a házassága, és tuti, hogy csalja a férje.
Nem volt kedvem és időm sem vitatkozni. Hirtelen úgyis csak annyit tudtam volna mondani:
„Nem látunk bele egymás életébe. Akkor sem, ha látjuk, a posztjait az Instán, és úgy véljük, az alapján mindent tudunk róla.”
Később gondoltam át ezt az egészet a csilivili Instagram-profilokról és arról, mit gondol róluk az, aki nem ismeri sem a brandépítést, sem a kommunikációs szakmát, de a közösségi csatornák kezelésének módjait sem.
Az Insta-profilok jelentős hányada nem privát, hanem üzleti célú. A több tízezres vagy több százezres, esetleg milliós követőtáborral rendelkező instázók profilja mindenképpen. Ők már influenszerek, közösséget építenek, és ha csak nem direkt a tökéletességet parodizáló Celeste Barber-ek, akkor nem a leplezetlen valóságot mutatják.
Nem a hétköznapi életüket, a mindennapjaikat látjuk az Instájukon. Az inkább egyfajta kirakatként működik, termékmegjelenítéssel. Táskákat, cipőket, aspeni síparadicsomot, hajóutat, fürdőruhát, kozmetikumokat, éttermeket stb. láthatunk a képeken – a megrendelő pedig fizet ezért valamilyen módon, hiszen az éttermének, a táskáinak vagy a szállodájának hatalmas reklámot jelent, hogy ezrekhez juthatnak el.
És még csak nem is jelen időben mennek ki a posztok, még az Insta-sztorik sem feltétlenül.
A sok követővel rendelkező Instagram-profilokat ügynökségek, marketing cégek kezelik,
ők határozzák meg a tartalmat, sokszor ők kötik a szponzorokkal a megállapodásokat, ők írják a posztokat.
És egy ekkora csatornához már valamilyen fizetős appot használnak, amivel időzíteni is lehet a posztokat,
és a követőszerző Insta-botok segítségével automatikusan lájkolják mások posztjait, küldik a köszönő üzeneteket az új követőiknek.
Túl szép, ami ott látható? Megkomponált? „Túl nagy a tisztaság” a háttérben? Nos, ha én hirdető lennék, valószínűleg nem olyan Insta-anyuval szeretném reklámozni a termékemet, akinél hatalmas a rendetlenség, az egyik gyerek a csillárról lóg, a másik éppen alkoholos filccel rajzolja tele a konyhabútort, miközben a macska éppen leveri a tányért a konyhaasztalról. Mert akkor a cégemet és a termékemet ezzel azonosítják, és akinek másképp működik a humorérzéke, az megütközik ezen.
De tegyük fel, nem üzleti céllal működik az Instagram-profil, és nem az a cél, hogy sok követőt gyűjthessen a tulajdonosa, hogy aztán mikroinfluenszerré váljon, hanem csak magának és az ismerőseinek csinálja.
Muszáj slamposnak lennie a fotókon (ha amúgy nem Celeste Barber és nem a celebeket parodizálja)? Kötelező azt a képet sugároznia magáról, hogy rendetlen, hogy náluk senki sem takarít?
Tényleg az a jó, ha minél több előnytelen képet tesz föl magáról, a gyerekeiről, a férjéről és a lakásáról? Akkor nem azt kapná meg a közösségi oldalon, hogy „mekkora igénytelen trampli”?
És mi van akkor, ha valaki távol él a családjától, a rokonaitól és ez is a kapcsolattartás egy módja? Elég sok ismerősöm lakik már külföldön, és a többségük egy-két vicces poszttól eltekintve a fotókkal nekünk, többieknek üzennek. Azt, hogy jól vannak, a gyerekek is jól vannak, gyűrik a melót, átköltöztek másik városba, szereztek egy kutyát, jön a második baba, felfedeztek maguknak egy tündéri helyet Londonban/Berlinben/Barcelonában. Nem betegek, nem kell értük aggódnunk.
Elsőre még talán egyet is érthetünk a „Nahát, ezek az Insta-anyák!” kijelentéssel. De legyünk őszinték magunkhoz: mi szívesen mutogatjuk magunkat akkor, ha ki sem látszunk az influenzából? Ha a gyerek éppen az egész tégely popsikrémet szétkente az új kanapén, a maradékot meg az arcára (annyi idő alatt, amíg az anyja kimegy a konyhába egy kávéra)? Örülne párunk, ha olyan fotót osztanánk meg róla, amin kialvatlan, borostás, és olyan gyűrött, mint egy sokszor használt nejlonzacskó?
Ami engem illet, ezeknek a pillanatoknak a zömét megtartom magunknak. És úgy gondolom, mások is ezt teszik, ezért nem feltétlenül az Insta-profiljuk alapján fogok róluk véleményt alkotni. Hanem az alapján, amilyennek a való életben megismerem őket.
