„Szülés óta nem tekint nőnek a férjem” – egy édesanya vallomása
Azt sem tudom, hogyan jutott el az ártatlan beszélgetés odáig, hogy egy rég nem látott ismerős patakokban folyó könnyeit itattam fel a vállamon és azon túl, hogy hagytam, hogy sírjon, tudtam, másban nem fogok tudni segíteni neki.
A legkegyetlenebb az egészben az volt, tanácsot sem tudtam neki adni. Megmondó Facebook mami pedig végképp nem akartam lenni, aki orrhangon visít, hogy "hagyd ott azt a szemét pasit", mert egyrészt a pasi nem is biztos, hogy szemét, másrészt hogyan jönnék én ahhoz, hogy ilyet mondjak bárkinek is.
A helyzet talán nem is olyan egyedi. Ezért is teszem közzé úgy, hogy természetesen a szereplői anonim maradnak.
A helyszín egy magyar városka, a főszerepben egy 32 éves nő és egy 38 éves férfi. Tíz éve szeretik egymást, nyolc éve házasok. Kislányuk, a világítóan vörös hajú Zitácska nemsokára öt éves.
Minden szép, minden jó. Vagy talán mégsem?
A közösségi oldalon, a külvilág számára egyértelmű a rózsaszín világ: családi képek, egy-egy vacsora, nyaralás fotói, valamint tonnányi kép, ahol a kislány mászókázik, pónilovagol, úszni tanul. Mindenütt mosoly, vidámság, jó kedv.
Talán meg is dícsértem a kislányt. Hogy milyen édes azokkal a vörös tincseivel. Talán ez az ártatlan dícséret indította el a könnyeket, amelynek végén egy zsebkendővel hadonászó, 32 éves édesanya azt találta mondani a vállamnak:
"Amióta Zitus megszületett a férjem nem tekint nőnek".
Legalább is "olyan" tekintetben nem. Mert varázslatos édesapa, a család feje olyan tekintetben, hogy jó a munkája és jól is keres, hogy a kislány a szeme fénye, de a feleségét is a tenyerén hordozza. Vett neki legutóbb is olyan karórát, amilyenre a nő már régóta vágyott.
De "úgy".......hát, "úgy" nincs semmi.
Az utolsó összebújás a szülés előtt pár héttel volt, még nagy pocakkal. Sok nevetéssel, huncut pajkossággal. Több volt ez akkor, mint pusztán szex: benne volt valami plusz, valami titokszeretkezés, hogy nem sokáig lesznek már kettecskén.
És azóta semmi. Pedig a nő teste olyan maradt, mint lánykorában, talán picit asszonyosodott meg, úgy egy ruhaméretnyit. De a férfi is eresztett egy kis sörhasat, szóval tényleg semmi látványos változás nem történt.
Talán voltak jelek - meséli a nő -, amikor a férje nem engedte, hogy a hálószobában szoptassa a babát. Egyszer azt mondta, undorító látnia. Kezdetben azzal indokolta, hogy nem akar a nőtől semmit, hogy vigyáz rá, hisz most szült, "odalent" nehogy fájjon.
Aztán meg azzal, hogy amíg szoptat, képtelen nemi vágyat érezni iránta.
Amikor már nem szoptatott a nő, hamar elfogytak az indokok. De akkor sem kellett. Vásárolta a csipkés fehérneműt, letöltött pár Kovi-klasszikust Majával (meg is nézte őket a férje - egyedül), vett fura segédeszközöket, vérvörös harisnyát harisnyakötővel, a nap különböző szakaiban próbálta őt elcsábítani - hasztalan.
Már két éves volt a kislány, amikor először tudtak leülni, hogy megbeszéljék mindezt.
- Ne haragudj, nem megy. - mondta ekkor a férfi és talán tényleg szégyellte magát.
Elutasította, hogy orvoshoz, párterápiára, vagy pszichológushoz forduljon. Ezeket kikérte magának. Ahogyan azt is, hogy más nő lenne az életében. Mert nincs. Hiszen imádja a gyerekét, imádja a nejét - csak az a fránya szex. Az nem kell többé.
És a kislány immáron öt éves. A helyzet változatlan azzal a különbséggel, hogy itt van ez a nő, patakokban folyó könnyeit itatom fel a vállamon és azon túl, hogy hagyom, hogy sírjon, tudom, nem tudok neki segíteni.