Az én kakukkom huszonnyolcat szólt – születésnap előtti beszélgetés Papp János Vándor-Színésszel
Papp János színművész, aki nemcsak színházi szerepeivel, előadóestjével, versmondásával vált ismertté, hanem a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok Heroldjaként és a világ csodálatos tájainak gyalogos felfedezőjeként is, augusztusban tölti be 70. életévét.
A Vándor-Színész ezúttal – a jó idő miatt – már-már védjeggyé vált mellénye nélkül érkezett találkozónkra.
– A feleségemtől kaptam már nem tudom, milyen alkalomból azt a vadászmellényt. Rengeteg zsebe van, mindenhová be lehet dugni tollat, zsebkendőt, telefont, kulcsot. Beleszerettem és ragaszkodom hozzá. Amikor már foszladozni kezdett, találtam egy manapság már ritka ruhajavítót, ahol három nap alatt gyönyörű bélést varázsoltak bele. Amint kicsit hűvösebbre fordul az idő, ismét ebben pompázom majd.
– Egyszer egy beszélgetésben azt mondta, hogy az utazásai során visszakapja a gyermekkor varázslatát. Ön Niklán, Berzsenyi Dániel falujában nőtt fel, és a hely szelleme meghatározta az egész életét.
– Azt mondják, hogy három éves koráig eldől az ember élete. Annyi tapasztalatot gyűjtünk be a világból a pici agyunkkal, szemünkkel, létezésünkkel, ami egy életre elég, és abból táplálkozunk. Ez azonban azt jelenti, hogy az én igazi gyökerem nem is Nikla, hanem csak az eszmélésemé. Négy éves koromban költöztünk Niklára. A Dráva-parti Somogytarnócán születtem, ott éltem le első éveimet. Nagyon meghatározó volt számomra, mert egészen 14 éves koromig, amíg gimnáziumba nem mentem, minden nyarat a Tarnócán és Barcson maradt rokonoknál töltöttem.
De az magáról értetődő, hogy a nagyon erős üzenetű Nikla ugyanolyan mély nyomot hagyott bennem, mert Berzsenyi szelleme ott ma is él.
E kettőből tevődik össze az én gyermekkorom, aminek a lényege a természetközeliség, a falusi lét. Budapesten is inkább a budai hegyek szippantottak be. Nem minden falusi emberből lesz turista, hogy én miért lettem, nem tudom pontosan megmagyarázni. Igaz, a falusi ember mindenhová gyalog jár, én is gyalog jártam, de „elfajzott” is lehettem volna. Csakhogy én mindig is kikívánkoztam a városból. Budapestet sosem éreztem otthonomnak. Már akkor sem, amikor a színművészeti főiskolai felvételi előtti éjszakán nagybátyáméknál álltam az erkélyen és hallgattam az éjszaka is csilingelő, zúgó, susogó várost. Idegennek éreztem.
A Szentföldön– Már pályája elején felfigyeltek az Ön szép magyar beszédére. 1980-ban Kazinczy-díjjal is kitüntették.
– Ez is a gyerekkoromban gyökerezik. Mert igazából háromszor tanultam meg beszélni. Somogytarnócán négy éves koromig „őzve”. Érdekes módon azon a vidéken úgyanúgy beszélnek, mint „Szögedön”. Niklán viszont nagyon jól megkülönböztethető nyílt és zárt „e”-ket mondanak. Ott újra meg kellett tanulnom beszélni, és rettentően vigyáztam arra, hogy ne „őzzek”, mert csúfoltak érte. Fülöp nevű barátomnak, aki a Malom-árok partján horgászott, és szerettem volna, ha fog nekem egy törbököt – ez egy kicsi, pöttyös hal – azt mondtam: „Filep, fogjál nekem terbeket.” Aztán Budapestre kerülve azzal találkoztam, hogy itt csak a zárt „e”-ket használják. Szerencsére az én beszédemben megmaradt a kétféle „e”, valószínűleg ettől olyan ízes, a Tarnócán tanult beszéd miatt pedig pontosan tudom, hogy a „szögediek” mikor használnak „ő”-t.
A Főiskolán a tanáraim nagyon odafigyeltek arra, hogy szépen, tisztán beszéljünk, és jól hangsúlyozzunk. Ma ezt nem tartják fontosnak.
Régen létezett a televízióban és a rádióban egy nyelvőr-bizottság. Lehetetlen volt, hogy bemondó, riporter hibás hangsúlyokkal, szörnyű kiejtéssel beszéljen. Egyszerűen nem adtak neki mikrofon-engedélyt! Ennek a színészeknél fokozottan fontosnak kellene lennie. Ne kapjon diplomát, aki nem tud beszélni, hiszen a szakmának ez alapvető eszköze. Szerencsére a tanáraim odafigyeltek erre. A mai napig rettenetesen bántja a fülemet a rossz beszéd. A minap hallom egy reklámban: „egy szerepben sok időt tölt”, hangsúllyal az „egy”-en. Holott itt az „egy” határozatlan névelő, tehát nem hangsúlyos… Nekem ne mondják, hogy „ez a nyelv fejlődése és haladjunk vele”. Ez nem fejlődés, hanem romlás. Nem kell elfogadni azt, hogy valami elromlik. Meg kell javítani.
– Önt hamar felfedezte a szinkron. Számos emlékezetes figurát szólaltatott meg magyarul Edward G. Robinsontól Kabir Bediig. Mi a jó szinkron titka?
– Talán az, hogy alázattal csinálom. Művészetnek tekintem, a művészi kiteljesedés egyik terepének. Kell hozzá természetesen ritmusérzék, karakterérzék, a szituáció gyors felmérése és beemelése, amit a vásznon egy kolléga már átélt, megalkotott. Nekem újra kell szülnöm a figurát, de míg a film szereplője használhatja hozzá az arcjátékát, a mozdulatait, a hangját, a partnerével való kapcsolatteremtést, nekem mindehhez csupán a hangomat kell adni. Az ő alkotása, alakítása iránt nekem alázattal kell viseltetnem, szolgálnom kell, nem csinálhatok mást. Valló Péter rendező barátomtól tudom: a rendezőnek két dolga van, először is el kell olvasni a darabot – ezt nem lehet megúszni – aztán szerepet kell osztani. A szinkronrendező is ezt csinálja. Megnézi a filmet, látja, hogy miről szól, a film rendezőjének mi volt az „olvasata”. Ehhez kell szerepet kell osztania – jól. Csináltam már olyan szinkront, ahol a figura ledobta a hangomat. Egyszerűen nem passzolt, rosszul osztott szerepet a rendező. Ha viszont jól osztotta rám, akkor nem kell törődnöm azzal, hogy mélyebben, lágyabban, érdesebben vagy puhábban szólaljak meg, pontosan elég, ha a saját hangomat adom. Hála a Jóistennek, nagyon sok olyan habitusú, kinézetű figurát szinkronizáltam, akik hasonlítottak rám. Most is szinkronizálok egy sorozatot, amelyben hihetetlenül jó a figura, passzol hozzá a hangom, így aztán a pokoli nehéz jeleneteket is pillanatok alatt felvesszük. Amikor felismernek a hangomról – sokkal inkább, mint kinézetemről – gyakran találkozom a következő kérdéssel: „Maga egy szinkronhang?”. Ilyenkor próbálom viccel elütni: „Nézzem rám: úgy nézek én ki, mint aki csak egy hang?”.
Mert lehet, hogy a filmhez csak a hangomat adom, de mögötte ott van az egész ember, aki én vagyok.
És ez a lényeg: nem elég a hang, adni kell hozzá színészetet, emberséget. És közben mégis alázattal kell lenni az iránt, akit szinkronizálok – Bud Spencertől Laurence Olivier-ig, a kőkorszaki szakitól Turpi úrfig.
Acquincumi Költőverseny– Régóta kötődik az antik színházhoz, hiszen már a 70-es évek végén szerepelt a Gorsiumi Játékokon, majd az elmúlt 20 évben az Aquincumi Nyári Színházat irányította.
– Aquincumban most éppen a fiam, Papp Dániel rendezett egy nagyszerű előadást, Heinrich von Kleist Amphitryonját. Ő sokkal jobb rendező, mint én. Színész szakon végzett, de igazából a rendezői vénája erős. Ennek alapja az a pedagógiai érzék, amivel magas fokon rendelkezik. Jelenleg is tanít a Vörösmarty Gimnázium drámai osztályában, és felkészít minden évben néhány gyereket a Színművészeti Egyetemre, és sokukat felvették már közülük. De visszatérve az antik görög-római világ iránti szerelemhez, az valóban Gorsiumban kezdődött. A legelső találkozásom az Oidipus király volt Gábor Miklóssal. A Madách Színház előadását vittük Gorsiumba. És amikor a megvakított Oidipus, Gábor Miklós távozott a színről, és elindult a messzeségbe, szinte bele a lenyugvó napba… Az a pillanat rabul ejtett! Később, amikor Karinthy Márton rendezésében visszatértem előbb színészként, majd később, mint rendező nagyon magával ragadott ez a világ. Aztán a „székhelyem” Gorsiumból Aquincumba helyeződött át, ahol a Floralia-ünnepektől az Aquincumi Költőversenyen át, ami az én ötletem alapján 21 éve működik, a színházi előadásokig nagyszerű dolgokat sikerült megvalósítani. Az aquincumi romkert kicsi színháza igazi gyöngyszeme lett a magyar színházi életnek és Óbudának.
– Az Ön nagy gyaloglásai az Országos Kék Túrával kezdődtek, majd a Szent István Vándorlással, amelyről film is készült. És ezt követték a világjárások.
– Az egész úgy indult, hogy én is láttam a Rockenbauer Pál, Peták István és Szabados Tamás készítette 1979-es Másfél millió lépés Magyarországon című emblematikus filmsorozatot. Mivel én már ekkor is természetjáró ember voltam, úgy éreztem, hogy nekem is meg kell tennem ezt a másfél millió lépést. 1987-ben csináltam meg először az Országos Kék Túrát – akkor még Velemtől Lászlótanyáig, ma már Írottkőtől Hollóházáig tart az út – és végig jegyzeteltem az úton. Marschall Éva, a Rádió szerkesztője felkért, hogy írjam meg élményeimet. Barangolás a Kék Úton címmel hangzott el, de amikor egy egyórás előadóest lett belőle, új címet adtam neki: Lábjegyzet. Megtűzdeltem Berda József-versekkel és népdalokkal. Aztán eltelt 15 év, és jött az El Camino-ötlet. Bódy Gergő barátom, egykor a Rádió Gyermekstúdiójában tanítványom, mesélt róla és ez annyira megfogta a feleségemet, hogy aztán ő ösztökélt: induljunk el! Ez 2005-ben meg is történt. Az El Camino indította el aztán az évente megismétlődő, több száz kilométeres hátizsákos gyalogtúrák sorát. Mindegyikről készült útinapló, amelyek versekkel, képekkel, zenékkel fűszerezve önálló estekké álltak össze. Már a 200. előadás körül járok. Könyv formában is kapható. A sorozat címe: A vándor-színész mesél.
Már nyomdakész a korzikai gyalogtúra, a GR 20 története, és már elkezdtem írni az 1000 kilométeres, Donaueschingentől, a Duna forrásától Pozsonyig tartó bringatúra történetét is. Az idén tavasszal Izraelben Jézus útját jártuk végig Názárettől Capernaumig. Nyáron az észak-amerikai Appalache-hegység ösvényére lépünk, mintegy 300 kilométert szeretnénk megtenni New York magasságától Washington magasságáig. És remélem, nem ez lesz az utolsó. 2008-ban, 60 évesen teljesítettem a teljes Országos Kék Kört. 83 nap alatt 2666 kilométert tettem meg. Miért, miért nem, erről nem írtam útinaplót, de úgy tervezem 75 évesen újra végigmegyek rajta, öregesen, komótosan, és akkor születik majd egy önéletírás.
Van egy bakancsos csapatom is, legalább ötvenen szerepelnek egy listán, a legkülönbözőbb emberek, nagyszerű csapat. Havonta meghirdetek 3-4 túrát. Van, amikor ketten vagyunk, van, amikor harmincan. Megyünk, szalonnát sütünk, dumálunk, megváltjuk a világot. Nagyon fontos része az életemnek a természetjárás, és azok az emberek, akiket ezen keresztül megismertem.
– Jó néhány „vándor-színész” estjét láttam az Óbudai Társaskörben. Miközben a világ legcsodálatosabb helyeiről kulturális-szellemi-spirituális élményt hoz, a naplóiban rengeteg a humor, az önirónia. És a magyar költészet legszebb darabjaival kíséri az utazást. Hogyan választja ki egy-egy tájhoz a verseket?
– Nem én választom, hanem a megjárt táj, a vidék hívja őket elő. Soha nem véletlen az sem, hogy milyen könyvet viszek magammal. Az első „útitárs” Berda József volt, aki imádta a természetet. Az Andokba Radnóti Miklós Ikrek hava című kötetét és a naplóját vittem magammal, már a repülőúton ezeket olvastam. Az a szépség és az a gyötrelem, ami Radnóti költészetében van, egyszerűen kvadrált azzal, amit az Andok adott: egyszerre gyönyörű és pokoli nehéz. Izraelbe Ludmilla Ulickaja: Daniel Stein, tolmács című regénye kísért el. Egy lengyel zsidó fiúról szól, aki a Gestapónak dolgozik, és közben ezreket ment meg, majd a háború után katolikus pap lesz, Izraelbe megy, ahol egy katolikus közösséget hoz létre. Elképesztő történet egy emberről, aki valóban létezett! Az izraeli utat ez tette teljessé. A skóciai történethez Robert Burns illett. Egy gyerekkori versélmény sugallta, hogy József Attilát válogassak az indiai útinaplóba. Mese-verse, az Indiában, hol éjjel a vadak, igazából nem mese, hanem egy fantasztikus példázat. És magától értetődő volt, hogy benne legyen az üzenet: „A hetedik te magad légy!”.
Azt tapasztaltam, hogy a táj, a flóra, a fauna, az időjárás, a természeti viszonyok, az egy adott helyen élő nép története, történelme meghatározza a népkaraktert.
Feleségemmel úgy járjuk a világot, hogy ösztönösen azonosulunk azoknak a karakterével, akikhez elvetődünk.
Kár, hogy ezek a vándorlások nem néhány évtizeddel korábban kezdődtek. Érdekes, hogy miközben 1989-ben megvolt a rendszerváltás, 15 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy észrevegyük: nyitva van a kalitka ajtaja, lehet szabadon repülni…
– Lehet, hogy akkor értek meg rá lelkileg is…
– Lehet. Én az ok-okozat törvényének híve vagyok. Így működik a világ. Vannak okok, amelyekből az okozatok származnak, és abban a pillanatban, hogy az okozat megszületik, okká válik, és újabb okozatok következnek. És így tovább…
– Az Ön esetében a „bakancslistának” többszörös értelme van.
– Egészségre vágyom, és még sok-sok évre. A minap az erdőben jártomban megszólalt egy kakukk én pedig számoltam. Ugyanis régi népi hiedelem, hogy ha járod az erdőt és hallod a kakukk hangját, számolj, mert ahányat szól a kakukk, annyi évet fogsz élni. Az enyém huszonnyolcat szólt. Ha a százat nem is érem meg, ezt a 98-at nagyon jó lenne jó egészségben megérni. Ennél többet nem is nagyon kívánok. Hála a Jóistennek, még nem dob le magáról a színpad, van még agyam szöveget tanulni és megszólaltatni. Úgy érzem, jó a kondícióm és néhány szép út még előttünk áll.
És szép halált kívánok magamnak: leülni egyszer egy erdőben, és azt mondani: „Hű, de elfáradtam!” És elaludni.
Majd 28 év múlva. De addig szeretnék egészségesen, ép ésszel dolgozni, kóborolni.
