Óriási port kavart egy lista a szülők feladatairól - de vajon igaza van?

Egyre több olyan írás jelenik meg, ahol pontokba szedve taglalják, mi a szülők feladata, mit kell megtanítaniuk a gyerekeiknek. Csak a szülőknek. Mintha a gyereknevelés valami magányos bozótharc lenne.

Pedig nem. Nem magányos bozótharc a gyereknevelés. Jó-jó, ennek a tévhitnek a terjedésében én is hibás vagyok mint szülő, mert néha még a legártatlanabb tanácsot, javaslatot is képes vagyok támadásként megélni. Mondjuk ennek is megvan a maga oka. De aztán persze megvilágosodtam, meg hát különben is nem hiába a mondás: "Egységben az erő". És ez a gyereknevelésre is igaz. Én már tudom.

Honnan jutott eszembe ez a téma? Az interneten a szemem elé került egy "felhívás". A mondanivalója ismerős volt már korábbról, de ennek a szövegezése már túlment azon a bizonyos határon. Olvasása közben megint eszembe jutott: nagyon nem mindegy mit és hogyan fogalmazunk meg, a szavaknak mágikus ereje van. Tartsuk tiszteletben!

Mi a szülő feladata?

Kezdjük a történetet az elején. Kiindulási pontnak tekintsük azokat, az interneten terjedő képeket, amelyek a kérem-köszönöm-bocsánat szavak hármasságának fontosságára hívták fel a figyelmet a társadalmi viszonyrendszerben. Amikor először láttam őket, bőszen bólogattam. Mert igen, szerintem is nagyon fontos, hogy megtanuljuk, értsük és használjuk ezeket a szavakat a megfelelő helyen, a megfelelő időben, mert egyszerűen könnyebbé teszik az együttélést. Valamint az is nagyon fontos, hogy továbbadjuk, átörökítsük őket. Patetikusan hangzik vagy sem, elcsépelt vagy sem, így van és kész.

Aztán idővel ez a hármas lista további szavakkal bővült és konkrét célközönség is társult hozzá. A kis- és nagyobb gyereket nevelő szülők. A kiírásokat egyre inkább a szülőkre szabva fogalmazták meg. Jöttek az óvodai, iskolai átfogalmazások arra utalva, mintha a mai gyerekek egyáltalán nem ismernék, nem használnák ezeket a szavakat és a többit sem, amelyeket időközben a listához csaptak a szerzők, a szülők pedig mintha teljesen elvesztették volna a kontrollt a csemetéik felett.

A neten viharos gyorsasággal terjedő és nagy vitát kavaró lista

Még ekkor sem gondoltam, hogy túltolták volna a dolgot, mert biztos, ami biztos alapon érdemes néha figyelmeztetni erre önmagunkat (az már megint más, hogy mennyi haszna van és nem árt-e többet, mint használ, meg, hogy tényleg megtalálja-e azokat, akiknek szól..., de ebbe most ne menjünk bele). Nem éreztem tehát túlzásnak egészen addig, amíg bele nem futottam a legújabb változatba, amely kifejezetten iskolás szülőknek szólt és egy A4-es oldal terjedelemben taglalta, hogy mi mindent kellene megtanítani a szülőknek a gyerekeiknek, mire eljutnak az iskoláig (a korábban már említetteken túl: őszinteség, kulturált viselkedés, tisztelet, mások munkájába való bele nem szólás – hogy a legirritálóbbat is említsem), majd az írás végén jött a kegyelemdöfés: az iskola feladata az oktatás, a tárgyi tudás átadása. Pont. Illetve még odabiggyesztve, hogy az otthonról hozott alapértékek erősítése is. De csak az erősítése, a hiány felismerése és pótlása, na az tutira nem. Elvégre az iskola az oktatásról szól, a neveléshez meg semmi köze. Azt otthon kell elvégezni.

Álljunk meg egy pillanatra! Ugye, nincs ember a földön, aki ezt a fogalmazványt komolyan gondolja? Mert nem, ezt nem lehet komolyan gondolni. Se szülőknek, se tanároknak, senkinek.

És ugye kizárt az is, hogy ezt egy elhivatott tanár fogalmazta meg? Mert kizárt. Én reménykedem – mert ugye a remény hal meg utoljára -, hogy ez az írás csak egy internetes oldal elérésnek felturbózására szolgált megosztó tartalmával. Mert megosztónak megosztó. A forrás ismeretlen, a szerző ismeretlen, így nagyon is lehetséges, hogy erről van szó. De közben a megosztásoknak hála terjed, bekúszik a bőrünk alá, a gondolatainkba. És közben vannak, akik szerint minden szava igaz.

De tévednek. És hogy mennyire tévednek?

Szó sincs arról, hogy minden rendben lenne a közoktatásban, de egy roskadozó épületben nincs szükség további lövészárkokra. Inkább összefogásra, hogy menteni lehessen a menthetőt, amíg nem jön valami jobb.

Lám-lám, mire képes egyetlen rosszul (hang)súlyozott, rosszul fogalmazott írás. Ha valaki, valahol átesik a ló túloldalára. Tökéletes leképeződése a mondásnak, miszerint "A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.". Ha a jószándék egyáltalán felmerülhetne itt. De itt arról szó sincs. A folyamat viszont nagyon veszélyes. Összeugrasztja azokat, akiknek pont egy oldalon kéne állniuk. A gyerekek oldalán.

Egy ilyen írást nem lehet másként tekinteni, mint puszta provokáció, demagógia, már-már klasszikus példája az árokásásnak. És ezt nagyon fontos tudatosítani magunkban. A gyerekeinknek pont nem erre van szüksége.

Hanem közös gondolkodásra, együttműködésre, együttes cselekvésre egy támogató közegben, hogy ha valahol hiányzik valami, azt pótolni lehessen akár a család vagy az iskola felett átnyúlva, ha úgy hozza az élet és olyanok a körülmények; hogy a bizonyos helyzetekben segítségnek szánt mondatokat mindenki a helyén tudja kezelni és elfogadni, valamint a gyerekek körül/érdekében tevékenykedő személyek (szülők, tanárok, oktatók, edzők, pedagógusok, szakemberek stb.) még véletlenül se ellenségként tekintsenek egymásra. Nem akarhatjuk az ellenkezőjét. A gyerekeink miatt sem. Legfőképp miattuk.

Mégis kinek a felelőssége?

Bár tökéletesen egyetértek azzal, hogy a mi – értsd: szülők – felelősségünk megtanítani a gyerekeinket bizonyos alapvető viselkedési formákra, de hogy a nevelés csak és kizárólag a mi felelősségük lenne, azzal már közel sem értek egyet.

A gyereknevelés kollektív munka. Igen. (És én ezt kimondtam. Szülőként.)

Persze nem úgy, ahogy azt sokan gondolják, hogy úton-útfélen beszólogatunk, mert idegesít egy gyerek viselkedése vagy épp nem tartjuk megfelelőnek azt az adott szituációban, vagy hovatovább inkompetensnek érezzük a szülőt a helyzet megoldására. De majd mi megmondjuk a tutit! Nem, ez egyáltalán nem működő stratégia. Ahogy az sem, hogy szülőként elutasítunk minden javaslatot, amely másoktól érkezik, mert mi vagyunk a szülők. És úgy neveljük a gyerekünket, ahogy akarjuk. És teszünk a társadalmi, közösségi elvárásokra. Vannak olyanok, amelyekre tehetünk, pl. azokra, amelyek a tökéletes szülőség hamis képzetét sugallják, de azokra nem, amelyek a működőképes társadalmi együttélésért vannak.

Az otthonról hozott alapértékek közösségben való működésének megtanításához a szülők nem elegendők. Egyrészt, mert az iskolában mi, szülők nem vagyunk jelen, a gyerekeink alkalmasint több időt töltenek a tanárokkal, mint velünk, másrészt, mert amit ésszel tudunk, nem biztos, hogy azonnal tudjuk is alkalmazni éles helyzetben. És az iskola éles helyzet. A védelmező családi burokhoz képest biztosan, de még az óvodához képest is. És itt jön képbe a közoktatás és annak szereplői, valamint maga a társadalom. A közösség oktat, a szocializációt tanulni kell. Lehet, hogy úgy tűnik: otthon semmiféle nevelést nem végeztek a szülők, de az is lehet, hogy csak elő kéne csalogatni a meglévő tudást az új környezetben. És tudomásul venni, hogy a gyereknevelés nem statikus közeg, hanem folyamatosan változik: a gyerekek nőnek, idővel olyan viselkedésformák is megjelennek, amelyek szülőknek, tanároknak egyaránt kihívást jelentenek. Ezekben az időkben különösen fontos a párbeszéd az egymásra mutogatás helyett.

Persze én is tudom, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne, ha a gyerekek szobanövények lennének. Néha én is ezt kívánom. De hát a kívánságműsor a rádióban szól, ez pedig a való világ. Ahol a gyerekeink jövője azon múlik – és persze a mienk is -, hogy a gyereknevelésben oszlopos szerepet játszó felnőttek tudnak-e együttműködni, képesek-e ellensúlyozni az itt-ott, ilyen-olyan okból előforduló hiányosságokat, erősíteni a jó tendenciákat, a rosszakat pedig tompítani.

Visszautalva a Facebookon több helyen is szemem elé került szövegre, mondhatnám azt, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, de itt sokkal többről van szó.

Egy veszélyes tendenciáról. Család és iskola szembeállításáról. Ami még akkor is veszélyes, ha egy forrás nélküli felhívásban jelenik meg.

A szavaknak ereje van: akár írjuk, akár mondjuk, akár olvassuk őket. Főleg, ha utána úgy döntünk, hogy rányomunk a megosztás gombra.