Miért nem leszek "tűzoltólány?" – két történet az elvált, exfüggő pasikról
Na nem szó szerint (bár a rúdon lecsúszás azért izgi lehet). A "tűzoltólány" egyik férfirokonom
érzékletes kifejezése arra a nőre, aki közvetlenül a Nagy Szerelem, vagy a Nagy Válás után jön.
Hogy milyen tűzoltólánynak lenni? A válasz egy szó: szívás. Összeszedtem két sztorit. Megtörténtek, velem. És bár önmagukért beszélnek, azért a végére hozzácsaptam egy tanulságot is.
1.
Mivel a családunkban elég sok válás volt, mindig nyitottan álltam hozzá ahhoz, hogy egyszer én is egy elvált – nyilván gyerekes – férfi párja legyek. 35 éves korom (és egy "saját" válás) után, gyerektelenül pedig ez már nemcsak nyitottság, hanem kényszerűség kérdése is volt. A hozzám illő pasik zöme akkor már túl volt egy házasságon. Marci az első randinkon bevallotta, hogy a felesége csak három hete költözött el, de a válóperes ügyvédeik már meg is egyeztek, van ugyan két gyerek, de hozzák-viszik őket, asszony a város másik végén, minden oké, tiszta ügy, válóperes tárgyalás néhány hónapon belül.
Abszolút nem fogtam gyanút. Beleszerettem, minden nap nálam aludt, és én esténként órákon át hallgattam, hogy az asszony 16 év alatt kb. 16-szor csalta meg, többször el is költözött, erdélyi motoros túrákra ment más pasikkal, de aztán csak visszaette a fene, merthogy Marci a nagy Ő. Meg a havi egymilliós fizetése, nyilván. Hogy milyen is az a férfi, akivel ezt meg lehet csinálni, az bennem akkor fel sem merült. A pokol akkor szabadult el, amikor fél évvel később az asszonyt ismét kirakta az akkori pasija (akiért Marcit elhagyta). A válást akkor már kimondták, én odaköltöztem Marcihoz, de az asszony tudta, hogy ez a játszma még nincs lejátszva. Ismerte a férjét, és a fárasztásos technikát választotta. Éjszakai sírós telefonok, napi harminc sms, "gyere a gyerekekért, mert vezetés közben migrénes rohamom lett, haza se tudok menni, itt állunk az autópályán", stb, stb... és Marci ment. És felvette a telefont. És válaszolt az sms-ekre. És a jókora gyerektartás mellé százezreket költött a kicsik új tornacipőjére, iskolatáskájára, nintendójára, biciklijére és kerti ugrálóvárára (amit a fiúk egyetlen egyszer használtak, kb. fél órára).
Igyekeztem alkalmazkodni. Eskü. Dolgoztam, vezettem a hatalmas háztartást, teleültettem virágokkal a kertet, lángost sütöttem meg esti mesét mondtam a gyerekeknek, vasaltam Marci ingeit, és közben tűrtem, hogy életünk szinte minden pillanatát az ex diktálja. A pohár akkor telt be, amikor egy nyugodtnak induló vasárnap délután
az asszony csikorgó kerekekkel befékezett a ház előtt – majdnem betörte a kertkaput -, kiszállt, és az egész kertváros füle hallatára zokogva ordítozni kezdett, hogy neki azonnal kell egymillió, mert nem tudja kifizetni a következő kocsirészletet.
A gyerekeket én menekítettem be a házba a botrány elől. Mikor kijöttem, egy falfehér, lesunyt fejű Marcit láttam, aki egyik lábáról a másikra állt az asszony előtt, és épp megígérte, hogy másnap utalja az egymilliót. Visszafordultam a házba, töltöttem egy tequilát, lehúztam, és másnap elköltöztem. A telefonomban Marci nevét átírtam erre: "Soha többé". Bármikor hívott azután, ezt írta ki a kijelző.
2.
Mátét egy volt kolléganőm mutatta be azzal a szöveggel, hogy bár 25 évig volt házas, és van két gyerek, de az egésznek már rég vége, egy éve el is költözött, a végső válóper néhány hónap múlva lesz, nyugi, jobb, ha én "csapok le" rá, mielőtt valami haszonleső tyúk megteszi. Merthogy Máté anyagilag nem állt rosszul, még elváltan sem. De engem a pénznél a 25 év sokkal jobban motivált, mert monogám pasit találni nehezebb, mint gazdagot. Csak azt fejeltettem ki a számításból, hogy ez a monogámia Máténál egy életre szólt. Mármint a volt felesége felé. Hiába rakta ki az asszony egy – akkor már évek óta titokban folytatott - másik kapcsolatért, Máté megrekedt a múltban. Velem végtelenül kedves volt és udvarias, azt leszámítva, hogy minden második mondata a feleségéről szólt. Meg a gyerekekről. Első romantikus hétvégénken még ki se fordultunk a kocsival az utcámból, amikor egy olasz design bútorüzlet előtt közölte, hogy itt vették a konyhabútorukat. Az úton végig azt mutogatta, hova járatták a gyerekeket fejlesztő tornára, korcsolyázni meg lovagolni (ez legalább stimmelt, ahogy ők nevelték szegény kölköket a hatezer különórával meg angol-magyar óvodával meg egyéb elit hülyeségekkel, az sokkal inkább hasonlított versenyistállóhoz, mint gyerekneveléshez).
Mire leértünk a víkend helyszínére, nekem már az élettől is elment a kedvem, de utolsó erőmmel még rámutattam egy szállodára, hogy ott voltam párszor, és milyen jó hely. Mire a válasz: "Igen, mi is rengetegszer nyaraltunk itt, nagyon klasszak a gyerekmedencéik." Kösz, technikai K. O. Ennek ellenére nyolc hónapig húztam vele, gondoltam, türelem rózsát terem, huszonöt év nagyon sok, kompromisszumot kell kötni, a gyerekeket természetesen elfogadtam, itt is, hiszen egy apa mindig apa marad, de mint férfi, egyszer majd csak megérkezik hozzám. Akkor adtam fel, amikor elérkezett a gyászfolyamata második fázisához, a "tocsogok a bűntudatban-elcsesztem az életem-nem dolgoztam meg minden nap a házasságomért-mindenért én vagyok a hibás" kombóhoz, és ezt a belső feszkót rajtam vezette le. Az élő fába is belekötött, minden baj volt. De a leginkább az, hogy
semmiben nem hasonlítottam a volt feleségére, és nem tudtam neki visszaadni a régi életét.
Leléptem. Csak a szép rózsacsokrait sajnáltam – azt tényleg mindig hozott -, de a "türelem rózsát terem" koncepciót én határozottan nem így értettem, néhány szál szép virágtól Máté nem változott át sem társsá, sem szövetségessé, sem semmivé, amire igazán vágytam. Férj maradt. Egy másik nő férje.
Ezek persze saját sztorik. Másnak meg másmilyen van. De annyit szól a fáma a feleségüket megcsaló, elhagyó férjekről – "csapodár rohadékok, nem bírnak a vérükkel, buknak a pipihúsrastb. stb." – hogy úgy éreztem, ideje beszélni egy kicsit az érem másik oldaláról is. Azokról a férjekről, akik nem akartak válni, és képtelenek leválni az asszonyról, a családról. Beleragadnak egy szituációba, sokszor egy életre, és egyszerűen gyengék ahhoz, hogy továbblépjenek. Tudom, hogy egy válás iszonyú nehéz, gyerekekkel még nehezebb, és a gyászmunka egy férfinak sokkal durvább, hiszen őket nem erre nevelik. De higgyétek el, azoknak a nőknek sem havaj az élet, akik belefutnak egy ilyen megtört szívű, megrekedt férfiegyedbe, és megpróbálnak valami újat kezdeni vele. Azután mire felocsúdnak, máris a tűzoltólány szerepében találják magukat, és nulla-huszonnégyben érzelmi romeltakarítanak egy olyan kapcsolat után, amihez tulajdonképpen semmi közük nem volt. Hálátlan szerep ez, főként, hogy épp a kapcsolat legszebb, legidillibb részét vágja taccsra. Azt, amikor két ember egymásra csodálkozik, úgy érzi, kincset talált, és legalább egy pár hónapig édes bódulatban örül a másiknak és a tudatnak, hogy szeretve van, hogy nincs egyedül, hogy társra lelt.
A tűzoltólányoktól ezt veszik el a gyenge, gyógyulásra egyedül képtelen – vagy nem hajlandó – férfiak. Azt hiszem, ebből már adódik is a saját tanulságom (senkire sem kötelező): NE legyél tűzoltólány. Ha megérzed a füstszagot, menekülj, és várd ki azt, aki a sérülései ellenére is többé-kevésbé már megtisztult, és téged akar. Téged. Nem a múltját.
Képek: Pixabay
