Viszont nagyon fontos megválogatni, honnan, kitől szerezzük be az információkat, mert sok a téveszme ezen a területen, de sajnos találkozom időnként szándékos félretájékoztatással, illetve részigazságokkal is. Mindemellett tudatosan érdemes ezt is űzni,

ne hagyjuk, hogy a rossz hírek és a megoldási javaslat nélküli cikkek még mélyebbre húzzanak a tehetetlenség mocsarába, meg kell találni az arany középutat ebben is.

Rengeteg jó hír lát napvilágot, keressük ezeket, ne csak a rosszakra kapjuk fel a fejünket. Az egyik kedvencem a Future Crunch hírlevele, ami arról szól, milyen pozitív előrelépések történtek a világban.

A tájékozottságunk növelése mellett pedig ne feledjük, hogy

az aktív cselekvés fontos része a megoldásnak, valamint a szorongás csökkentésének. Gondoljuk át, mit tehetünk mi, mi fér bele az életvitelünkbe jelen pillanatban, tegyünk konkrét előrelépéseket, majd haladjunk tovább a magunk tempójában.

Elindulhatunk a háztartási hulladékunk mennyiségének csökkentésével (ebben segít a 30 napos hulladékmentes kihívásom), átgondolhatjuk az étkezésünket, hogy milyen messziről származnak az ételeink és mennyire környezetterhelő az előállításuk, dönthetünk úgy, hogy megreformáljuk azt ahogyan közlekedünk, belevághatunk az otthonunk energetikai optimalizálásába, és még számtalan egyéb úton elindulhatunk. A lényeg, hogy induljunk el, tegyük meg az első lépéseket, majd ne hagyjuk abba, keressük a megoldásokat. Továbbá keressünk társakat, fogjunk össze másokkal és ne féljünk hallatni a hangunkat.

– Te hogyan treníroztad magad, hogy ne add fel, ne hagyd abba két hét után a hulladékmentes életmódot?

- A hétköznapi környezettudatosságra való törekvés már 15 éve az életem szerves része, a zero waste, mint lehetséges opció csak jóval később jött a képbe, 5 évvel ezelőtt. Így ez nekem nem hirtelen váltás volt, nem egy teljesen új dolog, csak még komolyabban átgondoltam, mit tehetnék még a fenntarthatóbb, de továbbra is örömteli élet érdekében.

Abban, hogy ne adjam fel, sokat segített az, hogy nem kergettem elérhetetlen célokat, türelmes voltam magammal szemben, na és persze az sem volt hátrány, hogy arra lettem figyelmes, javul az étkezésem, több időm jut örömteli tevékenységekre és még pénzt is spóroltam, pedig addig sem éltem nagy lábon.

A klímaszorongás egyébként engem is utolért, kicsit több, mint 10 évvel ezelőtt, bár akkor még nem volt ennek neve. Környezettudományt tanultam az egyetemen,

időnként túl nagy dózisban érkeztek a vészjósló információk és volt egy pont, a mai napig pontosan emlékszem rá, amikor azt éreztem, hogy elég, megfulladok, fogalmam sincs mit tegyek.

Megfordult bennem a gondolat, hogy ha ennyire rossz a helyzet, akkor egyáltalán minek tanulok, minek törjük magunkat, mert nem láttam a kiutat, a megoldási lehetőségeket, amikbe belekapaszkodhattam volna. Sok beszélgetésem volt akkoriban szaktársakkal arról, érdemes-e családalapításban, komolyabb jövőképben gondolkodnunk, és az sem segített túl sokat, amikor a „mit tegyek, mi lehet a megoldás” kérdésre

azt a választ kaptam az egyik általam nagyra tartott oktatótól, hogy azért tanulok itt, hogy majd én jöjjek rá a válaszra.

Akkor ott, a szorongásos állapot kellős közepén ez még jobban elkeserített, utólag azonban már nagyon hálás vagyok ezért a válaszért, mert belém égett, és felháborított annyira, hogy elkezdjek kiemelkedni az érzelmi mélyrepülésből megoldási lehetőség után kutatva, majd alkalmazva azokat.

Aki ma kezd bele, annak abból a szempontból könnyű dolga van, hogy egy kattintásnyira talál rengeteg konkrét tippet, ötletet, megoldást, információkat, csak ki kell választania, hogyan induljon el.

– Ömlenek ránk azok a posztok, amelyek azért kárhoztatnak bennünket, hogy palackos vizet isszuk és pálmaolajat tartalmazó élelmiszert vásárolunk, anélkül hogy az illető utánanézne, hogy például hol arzénos vagy ihatatlan a csapvíz, esetleg nem az ételallergiája miatt fogyaszt-e valaki olyan ételeket, amilyeneket.

– Ezekkel a posztokkal akkor van gond, ha valóban kárhoztatnak, hibáztatnak, nem pedig csak tájékoztatnak és ideális esetben pozitív üzenettel operálva megoldást is mutatnak.

Azok az üzenetek, amik a megszégyenítésen alapulnak, kontraproduktívak.

A megosztó adott pillanatban oldani tudja vele a saját egyéni frusztrációját, még az is lehet, hogy azt hiszi ezzel vesz majd rá másokat a változtatásra, a másik félből azonban a tettrekészség és a vágyott „szemfelnyitás” helyett csak ellenállást, visszatámadást vált ki. Senkinek sem jobb attól, ha a másikra mutogatunk. A mutogató frusztráltsága csak nőni fog, hiszen falakba és látszólagos érdektelenségbe ütközik, akire pedig mutogatnak ahelyett, hogy csatlakozna és aktív előrelépéseket tenne, lebénul és inkább hátat fordít az egésznek.

Ha meghagyjuk egymásnak a döntés szabadságát, és inkább arra fókuszálunk, mi az amit képesek vagyunk megtenni és ennek megtalálásában segítünk másoknak is, máris nem egy mérgező környezetben találjuk magunkat.

Ebben a környezetben szabad gondolkozni, szabad hibázni és a hibákból tanulni, szabad segítséget kérni és együtt haladni az úton.

Arról már nem is beszélve, hogy a környezetvédelem, a klímaváltozás annyira komplex téma, hogy ember legyen a talpán, aki aztán mindig mindent tökéletesen meg tud oldani.