„Nekem senki ne mondja meg, mit csináljak!” – kis magyar utcai helyzetkép a világjárvány közepén
Egy hete otthonról dolgozom, azon szerencsések közé tartozom, akik ezt megtehetik. A szomszéd utcában lakó, 99 éves nagypapámért, és 68 éves, asztmás édesanyámért viszont az egész család aggódik, ezért nem engedjük ki őket az utcára. Én szaladok el a közeli kifőzdébe az ebédjükért, meg a boltba alapvető élelmiszerekért. A nagyobb dolgokat – mosópor, karton tej, ásványvíz – az öcsém intézi. Mivel ő fodrász, és tegnapig még bejárt az üzletbe, a cuccokat csak "ledobja" az öregeink ajtaja elé, azt is maszkban, gumikesztyűben, aztán rohan tovább.
Egy budai kerületben élünk, egy egyébként sem zsúfolt részen. Most, hogy a közeli főiskola is bezárt, kihaltnak tűnik minden, bár a kerület Facebook-csoportjában sokan panaszkodnak arra, hogy nem sokkal odébb, az egyik legnagyobb park, a piac és a pláza is dugig van. "Flangáló" emberekkel, idősekkel, tinikkel, játszóterező gyerekekkel, "kvaterkázó" szülőkkel. Maszk nélkül, egymás arcába nevetgélve, egymás nyakába lihegve.
Ma viszont én is, személyesen szembesültem azzal, hogy ez a "maradj otthon" noszogató kampány miért ér – hát, túrót se.
Ebédhordóval a kezemben, anyámék lépcsőházában futottam össze a hetven pluszos szomszéd nénivel. Teljes puccban, elegánsan felöltözve, kis ridiküljét lóbálva indult a napi sétájára (minden nap megy, szoktam néha látni). Kérdeztem, hogy van, aztán finoman megjegyeztem: "Ne tessék haragudni, de ha csak sétálni meg vásárolgatni tetszik indulni, nem kellene felvenni egy védőmaszkot, vagy gumikesztyűt? Veszélyes ám ez a vírus az idősebbekre."
Hetykén rám nézett: "Jajj, anyukám, nekem senki ne mondja meg, mit csináljak, megértem én már ilyent." Megdöbbentem: "Egy világjárványt?"
Most már szúrósan nézett rám: "Aztán honnan tudja, hogy olyan veszélyes ez a vírus?" Nem voltam felkészülve erre a beszélgetésre, ezért halkan csak annyit nyögtem ki, hogy újságíró vagyok, rengeteget olvasok a hazai meg a nemzetközi sajtóban is a koronavírusról, szerintem elég veszélyes, én csak az egészségéért aggódom. A válaszára, amelyet már kifejezetten dühösen vágott az arcomba, pláne nem voltam felkészülve: "Újságíró kisasszony, igen? Ismertem én már újságírókat, fontos helyeken dolgoztam egész életemben, de egyik se mert úgy kioktatni, mint maga!" És győzedelmes mosollyal elvonult mellettem.
A döbbenet enyhe kifejezés arra, amit éreztem. De gondoltam, remélhetőleg egyedi eset, rohantam az ebédért. Maszkban, kesztyűben. A kifőzde egy tízemeletes ház aljában van. Három hölgy szolgál ki egy kis ablakon át. Ők egy pár négyzetméteres helyiségben vannak összezárva egész nap, kesztyűben, de maszk nélkül. Kiszóltak, hogy a sorban állók – lehettünk vagy heten – tartsanak egy méteres távolságot. Egy ételhordós öregember gunyorosan felnevetett: "Mit bohóckodnak itt? Én nem dőlök be minden hülyeségnek, mint maguk!"
Egy néni – ő már maszkban volt, lehetett vagy nyolcvan, madárcsontú, sápadt kis öregasszony – erélyesen rászólt: "Maga azt hisz, amit akar, csak menjen távolabb." Szegény néni már ettől az egy mondattól úgy felzaklatta magát, hogy levegő után kapkodott, és segélykérőn nézett rám: "Kislányom, ebben a maszkban alig kapok levegőt, de az ilyen hülyék miatt nem merem levenni..." Megnyugtattam, hogy semmi baj, ne is vegye le.
