Ilyen, amikor először lát élesen az ember
Emlékszem durván 10 éves lehettem, amikor először felfigyeltek a szemészeten arra, hogy nem a sasok éleslátásával vagyok megáldva, miután nem túl sikeresen próbáltam trükközni a kiolvasandó betűkkel azon a bizonyos táblán. Akkoriban ott a rendelőben nem igazán törekedett senki elmagyarázni miért is lenne nekem jó a szemüveghordás, így évről évre a memóriámtól függött, hogy épp milyen sebességgel romlott, vagy épp isteni csodaként javult a látásom, hiszen a tábla bizony olyan biztos pont maradt az évek során, mint kéthetente pénteken a húsos makaróni a menzán. Így isten igazából szerencsétlen szemeimről fogalma sem volt senkinek, hogy lehetnének jobbak is. Mivel nem hordtam szemüveget, nem számítottam rossz látónak, később pedig ha valaki nem hordott szemüveget, lehetett kontaktlencsés is, a lényeg az, hogy általánosságban senkiről nem feltételeznénk, hogy rosszul lát, hiszen nem egy nagy kunszt megoldani, és hát miért ne oldaná meg valaki? Ki ne akarna látni? Nos, hát ez volnék én. De hogy miért? Azt hiszem életem leghosszabb halogatása miatt.
Ha utoljára 25 éve láttál élesen, amikor 5 voltál, ott már az emlékek maguk is homályosak, ergo elmondható, hogy az életben nem láttam élesen, fogalmam sincs milyen az. Ennek köszönhetően(?) soha nem volt viszonyítási alapom, tehát nem is hiányzott. Illetve egész pontosan volt egy valami, ami segített látni, és ez meglepő módon maga a munkaeszközöm volt, a fényképező. Mivel a gép házhoz hozta a szemeimnek a valóságot, így nem csoda, hogy akkor is fotóztam, ha pusztán csak meg akartam valamit nézni a nem is oly messzi távolban.
Eljött azonban egy kritikus kor, méghozzá a nagy és ijesztő harminc, amikor egyre kellemetlenebb dolgokat szült a félvakság. Az, hogy valakit nem ismerek fel az utcán, annyira mindennaposság vállt, hogy én éreztem magam megsértve, ha valaki szóvá tette. Lassan az is kezdett bennem körvonalazódni, hogy ha egy panorámás helyen az emberek percekig bámulják a kilátást és mutogatnak, akkor ők nem arra gondolnak, hogy vajon felismernek-e valamit. A gyorsétteremekben pedig egyre bosszantóbb lett az, hogy amikor végre a pulthoz kerültem, akkor vehettem szemügyre a kínálatot mutató táblát, de ekkor már a pult mögött türelmetlenül köszönget a kasszás, és hallom a fejében a gondolatot, hogy "itt állsz 5 perce, mi a rákért nem tudtad eddig kiválasztani, hogy mit akarsz".
Amikor a felismerés, hogy ezzel lassan kellene valamit kezdeni, elkezdett bennem dolgozni, jött egy év, amikor rendszeresen próbálgattam szemüvegeket, de amikor már az optikus is azt mondja, hogy szerinte barátkozzak meg a kontaktlencse gondolatával, akkor érzi az ember, hogy nem kéne ezt erőltetni. A lencsével meg az volt a bajom, hogy én nem az a csávó vagyok, aki nem nyúl bele paprikás kézzel a szemébe, aki nem felejti el levenni úszáshoz, vagy lefekvéshez, vagy egyáltalán, hogy nem dörzsöl bele istenesen óránként. Ezeken kívül egy opció maradt: visszanyerni, ami elveszett.
Femto. Így hívják azt a lézeres kezelést, amire szükségem volt. Fél óra alatt kész, nincs fájdalom, nincs rizikó. Találtam egy barátságos klinikát a Saint James Szemészeti Központot, ahol a műtét előtt nem csak Xanaxot kaptam, hanem jó tanácsokat is a pálinkafogyasztáshoz, valamint egy egészen oldott hangulat is kialakult a műtétre váró ugyancsak benyugtatózott társaim között.
A műtét az egyik legszürreálisabb dolog volt az életemben. Az egy dolog, hogy tusfürdős kupak módjára felhajtják a lebenyemet, majd alálézereznek, de egy időre megtapasztalhatja az ember azt is, milyen lenne ha semmit sem látna. Abban a pár percben, amíg a látásom egy bodobácséval vetekedett újraértelmeződött bennem a látás fontossága. Akkor ott rájöttem, hogy még soha nem voltam ennyire kiszolgáltatva, ennyire esetlen és gyenge. Mit tennék ha ez így maradna? Mi értelme lenne egyáltalán?
Szerencsére ez a kis beavatkozás annyira rövid volt, hogy mélyebb megvilágosodásba nem volt időm belemenni, ráadásul a világosságból egy életre eleget kaptam pár centiről. Ahogy a lebeny visszakerült, a világ is mintha visszatöltődött volna. Abban a percben még csak színes foltok látszódtak, de úgy örültem nekik, mint egy szatyor ponty a panelkádnak. Az ajtón kilépve az első napsugarak még úgy fogadtak, mint ha kivégeztem volna az anyjukat, de a könnyekben fuldokló szemeim már elkezdtek -még ha apró is kristályos jeleneteken is át- egy éles világról közvetíteni. De muszáj volt akkor aludnom egy napot.
A másnap történt meg a csoda. Először a konyhában lévő fűszereket láttam meg. Egy olyan pontról láttam őket élesen, ahonnan eddig esélyem se volt. Minden átalakult, mindennek értelme lett, mindent láttam. Odakint a fák ágai ezernyi törött hegyű ceruzaként firkálták össze az eget. Mindet láttam. A villamoson száz és száz arc temetkezett a mindennapjába, és láttam rajtuk, hogy nem tudják: látom őket. Mindenkit látok. Soha életemben nem voltam olyan boldog.
Azóta 3 hónap telt el, és még mindig sikerül felfedezni valami új csodát mindennap. Az első virágzás amit látok, az első zöld erdő,amit látok, az első róka, az első orgonaág. Hihetetlen mennyire nem vesszük észre néha azokat a csodákat, amik a mindennapjaink részei, ha csak el nem veszik tőlünk egyszer, vagy csak beérjük a körvonalaikkal. Meg akartam ezt az élményt valahogy osztani másokkal is, így készítettünk egy videót arról, hogy hogyan kaptam vissza a látásomat.
