Így hazudsz magadnak észrevétlenül
Ehhez találsz inspirációt és a személyes tapasztalataira épített tanácsokat ezen az oldalon. A szerző pontosan tudja, hogy milyen igazán mélyen lenni, és azt is, hogy hogyan lehet felállni onnan. Mert mindig fel lehet állni. És miután ezt megtetted, már soha többé nem fogsz hinni a lehetetlenben!
Érdekes módon amikor az ellenségeinkre gondolunk, egy valakit általában kifelejtünk: önmagunkat. Az egyetlen valódi ellenségünket, akivel meg kell küzdenünk. Aki a legnagyobb károkat tudja okozni nekünk, és aki akár az egész életünket tönkre teheti.
Pedig nem kéne, hogy saját magunk ellenségei legyünk. Lehetnénk feltétel nélkül jóban önmagunkkal. Lehetnénk elfogadóbbak saját gyengeségeinkkel kapcsolatban, és fölösleges önostorozás helyett ösztönözhetnénk magunkat a fejlődésre. Segíthetnénk saját magunkon, amikor a gödör mélyére kerülünk. Észrevehetnénk az élet apró csodáit a hétköznapokban, és élvezhetnénk a boldog pillanatokat, amiket mi magunk teremtünk meg. Megadhatnánk önmagunknak azt, amit folyton valaki mástól várunk el.
Az emberek többsége mégsem így tesz. Vannak, akiknél a puszta kényelem eredményezi azt, hogy szarban ücsörögnek, azonban sokaknál egészen más akadálya van a változásnak: az, hogy nem hisznek benne. Nem hiszik el, hogy máshogyan is élhetnének. Nem hiszik el, hogy képesek a múltjuk és a jelenük csapdájából kilépve valami egészen mást felépíteni. Nem hiszik el, hogy többet érdemelnek.
De pontosan mik is ezek az önkorlátozó hiedelmek, és honnan erednek a gyökereik? Nézzük meg a legfontosabb típusokat, és azt, hogy mit tudunk kezdeni velük.
"Kevés vagyok én ehhez"
Az egyik legalapvetőbb önkorlátozó hiedelem az, amikor a saját belső vagy külső értékeidet vonod kétségbe. Kevesebbnek, gyengébbnek, csúnyábbnak vagy jelentéktelenebbnek tartod másoknál magadat (mintha az összehasonlítgatásnak lenne bármi értelme), és eleve vesztesként állsz a startvonalra. Aztán vagy el sem indulsz a cél felé, vagy kevesebbként, gyengébbként, csúnyábbként, jelentéktelenebbként kezdesz el lépkedni – és ha így teszel, akkor az élet jó eséllyel Téged fog igazolni.
Hiszen miért is becsülne meg bárki jobban, mint te saját magadat? Az emberek többsége azt a példát fogja követni, amit te mutatsz nekik. Bizonygathatod, hogy értékes vagy, vagy beletörődhetsz abba, hogy nem, de az eredmény ugyanaz: ha belül mélyen egy értéktelen selejtnek tartod magad, akkor sok olyan ember marad az életedben, aki szintén annak tart. A leértékelt áruért is csak annyit fizetnek, amennyit mutat az árcédula.
A jó hír az, hogy változtatni bármikor tudsz. Nem feltétlenül lesz gyors a változás, de az önkorlátozó hiedelmed kialakulása sem volt az. Igen, az is kialakult, méghozzá egy tanulási folyamat eredményeként – bármilyen furcsán is hangzik ez elsőre. Mert az a helyzet, hogy önmagad semmibe vételének semmi köze a biológiához: ezt megtanultad. Sokan a szüleiktől, akik lekezelően beszéltek gyermekükkel, mások pedig egy olyan kulturális(?) közegben, amelyben kiszolgáltatottak voltak a lélekromboló megjegyzéseknek, lelki vagy fizikai bántalmazásoknak.
Egy kisgyermek számára minden új, amit a világban megtapasztal, ezért azt fogadja el valóságként, amit készen kap. Ha azt kapja, hogy egy értéktelen senki, akivel nem kell törődni, akkor jó eséllyel ezt el is hiszi, és egész életét így éli le – hacsak nem tör ki ebből, és a kialakult hitrendszerét alapvetően meg nem változtatja.
Az evolúciós félelemnek csak kis része van önmagunk leértékelésében. A kisbaba próbálkozik, még ha fél is. A gond akkor van, amikor valaki már nem is próbálkozik.
Ha érdekes a téma, olvass tovább!
