Így hazudsz magadnak észrevétlenül
"Nehogy hibázzak, mert baj lesz"
A következő önkorlátozó hiedelem a görcsös kudarckerülésből ered. Félünk hibázni. Félünk elbukni, mert azért gyermekkorunkban vagy büntetés, vagy gúnyolódás, vagy lesajnálás járt. Pedig valami egészen másra lett volna szükségünk: szeretetre, megértésre, támogatásra – és arra, hogy valaki higgyen bennünk akkor is, amikor mi magunknak épp nem sikerül.
Ez az, ami alapvető hiányossága az oktatási rendszerünknek és nagyon sok szülő nevelési stratégiájának is. Ha hibázik a gyerek, akkor rossz, üldözendő, szégyenteljes. Senkit nem érdekel, hogy miért tette, a lényeg, hogy az elvárásoknak nem felelt meg. Tüneti kezelés folyik, nem az okok keresése. Sablon módszerekkel sablon emberek nevelése.
Nem feltétlenül rossz szándékúak azok az emberek, akik így nevelnek egy gyermeket. Vannak persze a szülők és a tanárok között olyanok is, akik kifejezetten görények, azonban sokszor a tudatlanság vezet a káros minták elültetéséhez. Van, aki egyszerűen csak ostoba. Van, akinek nem is kellett volna vállalnia gyermeket, mert önmagával sincs egyensúlyban, és a gyermekére is átteszi a saját terheit. És vannak olyanok is, akik ugyan megpróbálják nagyon jól csinálni a feladatukat, ám téves mintákat követnek. Olyanokat, amik ugyan elfogadottak (mint a büntetés, a megszégyenítés, a pusztán nevelést könnyítő céllal felállított korlátozások), ám ettől még mérgező hatásúak.
A nevelt kudarckerülés egyetlen ellenszere a kudarc. Igen, az, hogy el mersz bukni, vállalod, hogy lesznek, akik ezért megvetnek, megtanulsz a padlóról felállni, és a tapasztalataidat felhasználva még bölcsebben és még erősebben folytatod az utadat. Nem ostorozod magadat teljesen fölöslegesen, hanem megnézed, hogy mire jó az, ami történt veled. Mert mindig jó valamire, és a Te felelősséged az, hogy megkeresed-e a bukásban rejlő lehetőséget.
Aki elég bátor ahhoz, hogy elbukjon, az válik hosszútávon is sikeressé az életében.
"Ők sem arra mennek”"
A következő önkorlátozó hiedelmünk emberi mivoltunkból fakad. Abból a tényből, hogy evolúciós sikereink jelentős része csoportos együttélésünknek köszönhető. A közös érdekek felismerése vezetett a társadalmak kialakulásához, és ez az együttélés bizonyos mértékű egymásra utaltságot is eredményez. Ez egy természetes folyamat, ami azonban a szükséges alkalmazkodáson felül egy sokszor kifejezetten káros dologhoz is vezetett: a csordaszellem kialakulásához.
Ahhoz a viselkedési formához, ami a vadonban, vagy alacsony intelligenciájú egyedek esetében teljesen érthető – hiszen a csorda megvéd a veszélyektől, ezért érdemes követni őket, bármerre mennek –, azonban aki képes az önálló gondolkodásra, és akinek kicsit is fontosak a saját céljai, azt nagyon eltérítheti az ész nélkül menetelő tömeg.
Mégis sokan velük tartanak. Azért, hogy ne lógjanak ki a sorból. Hogy ne kelljen erőfeszítést tenniük egy saját út megkeresésével. Hogy elismerjék őket a többiek. Azok a többiek, akik úgy igazán sem önmagukat, sem másokat nem tudnak megbecsülni. Mert ha ez menne nekik, akkor már régen nem a pszichológiából és retorikából ügyesen felkészített önjelölt vezérek terelgetnék őket, hanem felismernék magukról, hogy ők is önálló emberi lények. Nem eszközök, aminek használják őket, hanem emberek – akik akár szabadok is lehetnének.
Ha a csordaszellemmel szembe mersz menni, akkor támadásokra, utálatra, kirekesztésre számíthatsz – eleinte. Aztán szép fokozatosan, ahogy egyre inkább felvállalod önmagad, megjelennek az életedben azok az emberek, akiknek tetszik az őszinte személyiséged. Akik nem az álarcra kíváncsiak, hanem rád, az emberre.
Ilyenkor jössz csak rá, mennyire bekorlátozott volt addig az észlelésed. Mennyire elfogadtad a nagy számokkal igazolni látszódó viselkedési mintát, mint egyetlen lehetőséget. És most, hogy már egy másik utat jársz – egy eleinte göröngyösebb, ám valódi szabadságot adó utat –, csak most tudatosul benned igazán, hogy van másik út is. Ez a nehéz a változásban: ahhoz, hogy elindulj egy másik úton, hinned kell benne, hogy létezik másik út, ám megismerni csak akkor tudod, amikor már járod azt.
Az viszont sokat segít, ha egy picit körbenézel, és nem a tömegvéleménnyel táplálod az agyadat, hanem megkeresed azokat, akik már a saját útjukon haladnak. Azokat, akik az álmukat követik, nem az előttük menetelő seggét. Azokat, akik segítenek elhitetni veled, hogy te is járhatod a saját utadat.
Az előttem járók is megszívták"
Az önkorlátozásnak van egy erős érzelmi kötődésből eredő fajtája is: a felmenők sorsának átvétele. Ez egy legtöbbször tudat alatt zajló folyamat, ami általában a szülői minták követését jelenti. Ha a szülő kudarcot vallott – a munkájában, a párkapcsolatában, az életében – akkor gyermeke könnyen lekorlátozza magának a saját sikereit. "Ha neki nem sikerült, nekem sem sikerülhet." – mondja ezt magában úgy, hogy a szavai még csak nem is emelkednek a tudatosság szintjére.
Érdekes módon az, hogy valaki belecsúszik-e ebbe a csapdába, nem feltétlenül függ attól, hogy szereti-e a mintát adó szülőt, vagy sem. A szülő-gyermek viszony túlmutat az érzelmeken, a sérelmeken, a múlt tényszerű részletein. Ez a viszony kitörölhetetlen, és bár magát a kapcsolatot nem mindig érdemes aktívan fenntartani, de a létét sem jó tagadni. Amit ugyanis a tudat szándékosan elnyom, az egy idő után tudat alatt épül be a gondolkodásba, és fejti ki hatásait.
Aki haragszik a szüleire, vagy sajnálja őket a kudarcaik miatt, az könnyen járhat úgy, hogy megismétli a sorsukat. Az első esetben azért, mert a harag a szülő-gyermek viszonnyal ellentétes, így belső konfliktushoz vezet, a második esetben pedig azért, mert a szimpátia miatt bűntudatot érezne, ha a szüleinél sikeresebb lenne.
"Eddig sem ment, ezután sem mehet"
Végül van egy olyan önkorlátozó hiedelmünk is, amit nem másoktól kaptunk, hanem mi magunk gyártjuk. Az agyunk véges, és nem is tudunk végtelenben gondolkodni. Képzelj el egy végtelen hosszú utat, egy végtelen nagy fát, vagy egy végtelenül sok színből álló szivárványt. Nem fog menni, mert a fejedben valahol az útnak vége van, a fa lombkoronájának megjelennek a körvonalai, és a szivárvány színskálája is korlátos.
Ezek a korlátok a fejedben vannak, és az általad észlelt valóság határozza meg azokat. Nem a valóság, hanem az, amit Te észlelsz belőle. Ezért van az, hogy amit sokan lehetetlennek tartanak, azt mások megvalósítják – mert az ő valóságuk más, ők nem fogadják el a felállított korlátokat. És ezért van az is, hogy ha visszagondolsz az eddigi életedre, te is sok olyan dolgot valósítottál meg, ami egykor elképzelhetetlen volt számodra. Aztán elképzelted és megvalósítottad. Megtanultál járni, megtanultál beszélni, később pedig túléltél olyan helyzeteket, amikről korábban azt hitted, beleroppannál végleg.
De még így is sok a korlát a fejedben – mint mindenkiében. Még hajlamos vagy a múltbéli tapasztalataidat a jövőre is kivetíteni, és könnyen beletörődsz abba, hogy ami eddig nem sikerült, az soha nem is sikerülhet. De miért ne sikerülhetne? Ki mondja meg, hogy mit érhetsz el és mit nem?
Leginkább te magad, és a hitrendszered.
Önkorlátozó hiedelmeink többsége nem más, mint önvédelmi szándékú önpusztítás. Szeretnénk megvédeni magunkat a fájdalmaktól, az akadályoktól, a megbélyegzéstől, ezért átvesszük másoktól a korlátaikat, vagy mi magunk gyártunk újakat. Ahogy Fodor Ákos nagyszerűen megfogalmazta: "Kapaszkodókat gyártunk s mire eszmélünk: kész is a ketrec."
Ami kezdetben segítségnek tűnt, az válik életünk megkeserítőjévé. És ha nem figyelünk, akkor a félelmeink börtönében rekedünk.
