Függőségek, figyelemzavar, dührohamok, párkapcsolati nehézségek: mindezeknek életünk első néhány évében keresendő az oka. De mi az a komplex gyerekkori trauma? És vajon van reménye egy traumatizált gyerekből lett felnőttnek a javulásra?

Amikor Viola öthónapos lehetett, az apukája az uszodában összeszedett egy különösen durva szemfertőzést. A betegség nemsokára édesanyjára is átragadt. A háziorvos ekkor ultimátumot adott: a babát – tehát az öthónapos Violát – azonnal le kell választani és elkaranténozni a nagymamánál.

Viola maga sem tulajdonított túl nagy jelentőséget a sztorinak, egészen a közelmúltig, amíg a terápiájában el nem kezdett foglalkozni a gyerekkori traumákkal és eredetükkel. Igaz, nem a családi anekdotaként mesélt történet miatt döntött úgy, hogy pszichológushoz fordul. Szeretett volna szakítani a vásárlás iránti függőségével épp úgy, mint a figyelemzavarával. Na meg a hirtelen, semmiből rátörő dühkitörésekkel, amelyekkel sokszor terhelte a környezetét.

Javítani próbáltam egyúttal a párkapcsolati mintáimon is, mert azzal szembesültem, hogy folyton olyan partner mellett kötök ki, aki idővel elhagy engem. Szerettem volna megérteni, milyen okok húzódhatnak meg ennek a hátterében.”

Viola ma már úgy gondolja: a csecsemőként átvészelt „karantén” sok változást indított útjára a személyiségében. Mint az ő esete is példázza, sokszor a szülő legjobb indulata ellenére vesznek szerencsétlen fordulatot az események.

De mi is az a trauma? Ijesztő vagy erőszakos esemény, ami veszélyezteti a személy biztonságát. Lehet érzelmi, testi bántalmazás, de “egyszerűen” az is, ha a gyerek olyan esemény – például családon belüli erőszak – szemtanúja, ahol kiszolgáltatott helyzetben érzi magát.

Szinte borítékolhatóan traumát okoz például a hospitalizáció, a szülőtől való rövidebb-hosszabb elkülönítés (lásd fentebb), vagy ha egy gyerek árvaházban nevelkedik fel. Sajnos azonban egy kisgyerek nem csak szélsőségesen rossz körülmények közt szenvedhet traumákat.

Miért is érintik a traumák a gyerekeket annyival érzékenyebben, mint a felnőtteket?

„A felnőttnek jó esetben már van bevált megküzdési módja, amit használni tud, míg a gyerekeknek általában még nincsen. Ilyen szempontból a 0-6 év közti korosztály a leginkább veszélyeztetett. Nagyon fontos például, hogy szavakban ki tudja-e már fejezni az érzéseit, el tudja-e mondani, mi történt vele” – mondja Petrusán-Molnár Dalma, a Mindset tanácsadó szakpszichológusa.

Vannak ugyanis egyszeri traumák, amelyek ugyan megtörténnek az adott személlyel, de a sikeres megküzdési módoknak hála feldolgozhatóvá, az élettörténetbe illeszthetővé válnak. Ezt poszttraumatikus növekedésnek nevezzük.

„Az ilyen események olyan fejlődési vonalra állíthatják a gyereket, ami magában hordozza a későbbi, újbóli áldozattá válás traumatizáció lehetőségét” – mondja Balázs Dominika, ám hozzáteszi, nem feltétlenül kell szélsőséges dolgokra gondolni.

„Felnőttként sokan egyszerű, hétköznapi problémákkal, apró dolgokkal fordulnak hozzám. Például: ‘nem mennek a párkapcsolataim, ha kötődni kezdenék, kiszállok. Nehezen beszélek emberek előtt, de pár pohár alkohol ezt feloldja. Az ilyen helyzetek mögött lehet valami, amit érdemes felfejteni.”

Ide sorolhatóak még felnőttként az indulatkezelési és érzelemszabályozási problémák, de akár a gyerekkortól észlelhető, esetleg egész életen át fennálló figyelemzavar (ADHD) tünetei is.

„Elképzelhető, hogy az ilyen embernek gyerekként egyszerre több dolgot is monitoroznia kellett, hogy történik-e körülötte valami. Ezért nem tud elmélyülten egy tevékenységet végezni, folyton készenléti állapotban van” – teszi hozzá Petrusán-Molnár Dalma.

Bántottak vagy bántani fogsz?

Milyen testi-lelki következményekkel járhat a gyerekkorban, tartósan elszenvedett trauma? Petrusán-Molnár Dalma szerint felnőttkorban rendkívül változatos tünetek formájában nyilvánulhat meg mindaz, amit gyerekként elszenvedtünk.

Ha valaki a bántalmazás extrém formájának, például rendszeres verésnek volt kitéve, akár lassabb agyi válasszal reagálhat a valós fenyegetettségre, ez pedig kihat a döntéshozatalra is.

Érdemes felidéznünk a tanult tehetetlenség fogalmát is: ha valakinek az a normális, hogy rendszeresen verték, akkor idővel sokszor beletörődik, hogy nem tud elmenekülni. Az ilyen gyerekek gyakran felnőttkorban is extrém módon alkalmazkodóak maradnak, hogy kerüljék a konfliktusokat. Így könnyen kerülhetnek olyan bántalmazó kapcsolatokba, mint korábban a családban is.

De vajon mitől függ, hogy bántalmazó vagy épp meghunyászkodó jellemű ember válik egy korábbi áldozatból?

„Ezt elsősorban a sémái határozzák meg, amelyek segítségével megküzd egy adott helyzettel, amelyek segítik a világban való eligazodást. Ha mindenben engedelmeskedik, és ezzel megelőz egy nagyobb balhét, akkor ez rögzül benne felnőttkorában is.

A viselkedés ezen dinamikája nem tudatos. Például: ha az ő apjának lehetett, úgy érzi, neki is szabad. Sok bántalmazó korábban maga is bántalmazott volt. Nem tudatos választás, hogy inkább ő maga is bántalmazó lesz, semmint bántalmazott” - mondja a szakember.

A komplex trauma rengetegféle klinikai tünetben jelehet meg. A legújabb kutatás szerint az autoimmun -és kardiovaszkuláris betegségek, az egyes függőségek és mentális betegségek is visszavezethetők a lelki tartalmakra, élményekre, amelyek a gyerek első 2 életévében érték őt.

„A függőség szinte mindig a traumára adott válasz, illetve megküzdési mód. Nem betegség, de nem is választás kérdése. A traumát elszenvedők körében nő a függőségek veszélye, amelyeket a megkönnyebbülés érzéséért folytatnak - ez lehet szex, szerencsejáték, evés vagy vásárlás. Így terelik el a saját figyelmüket az érzelmi fájdalomról. Ez tehát nem az elsődleges probléma, inkább csak próbálkozás a megoldásra” - figyelmeztet a szintén pszichológus Balázs Dominika.

Akiket nem szerettek önmagukért

A kiváltó esemény(ek)nél azonban nem kell feltétlenül valami drasztikusra gondolnunk. Éppen elég az is, ha az édesanya nem kellően érzékeny, nem reagál megfelelően a kisbabája jelzéseire. Hiszen ez a kötődés, amelyből a gyerek később a világot tanulja.

„Fontos, hogy ne tegyük felelőssé a szülőt! Van, aki azért nem tud reagálni, mert maga is traumatizált, esetleg több generációra visszavezethető traumák áldozata. Egy depressziós édesanya például nem fog tudni olyan érzékenyen reagálni a kisbabájára, mint azt egy egészséges anya tenné. A gyerek érzelemszabályozása már ezen a ponton sérül. Sokszor erről a szülő sem tehet, ő is hozza magával a korábbi traumatömeget” – mondja Balázs Dominika.

Mivel a gyerekek idegrendszere nagyon érzékeny, és ebben az életkorban még folyamatosan alakul, a tartósan fennálló traumatizáció súlyos következményekkel járhat a további fejlődésükre nézve.

A tartós gyerekkori traumatizáció egyik lehetséges következménye az is, ha személyiségzavarok alakulnak ki. Sokat hallunk a nárcizmusról és a borderline-ról, két olyan zavarról, ami nagyban megnehezíti az egyén felnőttkori boldogulását. De vajon ezek is a gyerekkorból indulnak?

„A génjeink is hajlamosíthatnak bizonyos zavarokra. A környezet és a gének viszont folyamatos kölcsönhatásban állnak egymással: ha a gyerekkori fejlődésünk során jó környezetbe kerülünk, bizonyos génjeink nagy valószínűséggel nem aktiválódnak. Ha azonban még “rápakolnak” arra, ami egyébként is jelen van a genetikai csomagunkban, akkor személyiségzavar is keletkezhet” – folytatja a szakember.

A nárcisztikus emberek esetében gyerekkorukban nem önmagukért szerették őket. Ha meg is történt a szeretet kifejezése, nem akkor, amikor arra szükségük lett volna. Habár sok esetben nem veszik figyelembe mások szempontjait és érzéseit, emögött hatalmas belső űr tátong, amelyet folyamatosan próbálnak feltölteni. A korsónak azonban lyukas az alja: hiába gyűjtögetik az emberi kapcsolatokat, nem tudják fogadni a szeretet, hiszen ehhez nincsen mintájuk.

Mindkét zavar nagyon eredményesen kezelhető sématerápiával, ahol az adott személy sémáin, azaz berögzült viselkedésmódjain lehet változtatni, egyúttal erősíteni a belátásra való képességét is. A gyerekkori hibás sémák forgatókönyvét jellemzően több éves munkával lehet felülírni. Cél ilyenkor a traumatikus eseményeket megfelelő helyre tenni az élettörténeti narratívában. A terápiának nagyon fontos kiegészítői a társas kapcsolatok - barátságok, párkapcsolatok - is, ahol a személy támogató közegben érezheti magát.

Mit tanácsolnak tehát a szakemberek? Üljünk le a szüleinkkel, és rágjuk át a régmúlt eseményeit?

A szülővel közös átdolgozás remek ötlet - már ha ő maga is nyitott rá. Ugyanakkor nem minden szülő alkalmas rá, hogy részt vegyen ebben a folyamatban. Ha a szüleinken érzékeljük, hogy nem tudnak vagy akarnak segíteni, inkább elárasztanak érzelmileg, érdemes felvonni velük szemben a határokat. A valódi szüleink helyett inkább a “belső szülővel”, azzal a képpel dolgozni, amit a szüleik maguk után hagytak a lelkünkben - tanácsolják a szakemberek.

„Milyen lenne az ideális belső szülő? Én milyen szülő lennék majd? Ezeket a kérdéseket érdemes feltenni az önismereti munka során, nem feltétlenül belevonva az igazi szülőt. Ha csak sérülünk általa, újratapasztalva az elutasítást, jobb a tisztelet megtartása mellett elkerülni. Sokan kérdezik azt is, kell-e tartaniuk a gyerekvállalástól, ha ők maguk traumatizált gyerekek voltak. Pedig ha már ennyi tudatosság van valakiben, hogy feltegye ezt a kérdést, ő jó esetben tenni fog azért, hogy ez újra ne történhessen meg” – zárja Balázs Dominika.