Fiatalon veszítettem el anyámat, és van számodra egy üzenetem
„Egyszer megkérdezték tőlem, hogy inkább anyás, vagy apás vagyok-e. Azt mondtam, apás, mire azt a választ kaptam, hogy a szívem mélyén biztosan inkább anyás vagyok, a kérdező ugyanis el sem tudta volna képzelni az életét az anyja nélkül. Nem tudhatta, hogy anyám akkor már 12 éve meghalt. Először nem akartam elmondani neki, annyira büszke volt rá, hogy anyukája kis kincse volt, de mégis megtettem a végén. Elmondtam, hogy 14 évesen elvesztettem az anyámat.
Azonnal bocsánatot kért, és soha többé nem beszéltünk ezekről a dolgokról.
Nem azért mondtam, hogy inkább apás vagyok, mert nem volt jó a kapcsolatom anyukámmal. Nagyon közel álltunk egymáshoz, viszont apámat hosszabb ideje ismertem, vele több időt töltöttem. Közelebb hozott bennünket a gyász is.
Az a kérdés, amit 14 évesen nekem szegeztek, arra emlékeztetett, hogy mit tanultam anyám elvesztéséből ilyen fiatalon, és arra, hogy ez miként formált engem. Anyám 41 évesen halt meg autoimmun betegségben, és ő volt a legrugalmasabb ember, akit valaha is ismertem. Sose találkoztam hozzá hasonlóval. Soha nem panaszkodott senkinek, mi sem tudtuk, hogy mennyire beteg, nem akarta, hogy aggódjunk érte.
A szerző édesanyja
Teljes életet szeretett volna élni
A munkáját a betegsége miatt abba kellett hagynia, amit nagyon nehezen viselt, de akkor sem tudott már bejárni dolgozni. Emlékszem, két éve volt otthon, amikor elment, és profi fotókat készíttetett magáról. Bekereteztette őket, és kitett a lakásban párat, majd adott nekem is és az öcsémnek is belőlük.
Megkérdeztem tőle akkor, miért egyedül van a képeken.
Azt mondta azért, hogy mindig legyen valami, amiről eszébe juthatok majd. Akkor nagyon furcsának találtam mindezt, de nem kérdezősködtem többet.
Egy évvel később halt meg. Tudta, hogy mi vár rá, és megpróbált felkészíteni minket. Tudtuk, hogy bármi történik, imádkozhatunk Istenhez. Amikor pedig meghalt az egyik osztálytársam anyukája, elmagyarázta, hogy Istennek néha más a terve az emberekkel, nagyobb dolgokra szánja őket. Tudta, hogy nem lesz velünk örökké.
A gyerekkorom a boldog tudatlanságban és ártatlanságban telt el. Nem akartam a halálon gondolkodni, ezen aggódni. Tizennégy évesen azonban nagyon hirtelen kellett szembenéznem a valósággal. Egész életemre megtanultam, milyen fiatalon elveszteni egy szülőt.
Kevesen értenek meg
Anyám halála után nagyon csendes és visszafogott lettem. Akkor nem vettem észre, de felnőttként visszanézve már tudom, hogy mekkora hatással volt rám a halála akkor. Nem volt szinte senki, aki megértette volna, min megyek keresztül. Az iskolában kevesen tudták, hogy meghalt az anyám. Látták rajtam a változást, és emiatt kívülállónak kezdtem érezni magam. De akik tudták, hogy meghalt, azoknak is éltek a szülei, így ők sem tudtak azonosulni ezzel.
Kínos beszélgetések voltak, amik miatt utáltam suliba járni. Érettségi után próbáltam új helyen új életet kezdeni. Később találkoztam olyanokkal, akik akkor vesztették el éppen a szüleiket, de az is más volt, én akkor már 13 éve elvesztettem őt.
Először nem gyászoltam őt, csak később
Amikor anyám meghalt, nem volt erős a gyász érzése, amit akkor nem is értettem, de most már tudom az okát. Túlságosan is szomorú voltam még. Később tudtam meg, hogy az érzéseket mindenki másképp kezeli. Annyit tudtam csak akkor, hogy anyám helyébe kell lépnem a kisöcsém miatt is, és ez az érzés minden mást elnyomott. Csak később,
szinte már felnőttként jöttem rá, amikor az életünk is rendeződött, hogy anyám nincs többé.
Most látom csak, ahogy a barátaim megházasodnak, gyerekük lesz, lediplomáznak, hogy mindig ott van az anyjuk, ilyenkor erősebb a gyász érzése. Anyám most már nagyanya lenne, de sose fogja megtapasztalni, milyen is ez. Nagyon tud fájni néha, ha erre gondolok. Szerencsém van, hogy fiatalkoromtól kezdve erősítette bennem az egész család, hogy higgyek. Tudom, hogy Istennek tervei voltak vele, próbálok nem önző lenni.
Utálom, ha mások a szüleikről panaszkodnak
Egyszer egy ismerősöm nagyon rossz dolgokat mondott az anyjáról egy közösségi oldalon. Nem ismertem a hátterét, de rettentő dühös lettem. Lehet, hogy éppen nem tudtak megegyezni valamiben, de ők legalább ott vannak egymásnak. Mindig mondom másoknak, hogy becsüljék meg a szeretteiket, amíg lehet. Semmi nem ér annyit, hogy elveszítsük miatta a családunkat.
Megtanultam, ki igazi
Anyám halála után nagyon gyorsan megtanultam, kire lehet számítani. Nagyra becsülöm mindenkiben, ha ott tud lenni, amikor a másiknak szüksége van rá. A barátaim és a családom támogatása volt az, ami megmutatta a hűség fontosságát. Sajnos sokan nem tudnak mit kezdeni az ilyen tragédiákkal, és eltávolodnak. Nagyra értékeltem azokat, akiket megmaradtak és segítettek nekem.
Az ünnepek többé nem lesznek ugyanolyanok
Nagyanyám volt az, aki összetartotta a családot, és az ő halála után többé nem voltak ugyanolyanok az ünnepek. Aztán amikor anyám is meghalt, ezt még erősebben éreztük. Anya augusztusban halt meg, nem sokkal később jöttek az ünnepek. A családom úgy döntött, nálunk töltik a karácsonyt.
Tudom, hogy csak jót akartak, de nagyon nehéz volt. Akkor jöttünk rá, hogy tényleg nincs többé, és hogy egyetlen karácsony sem lesz már ugyanolyan.
Akik nem éltek át hasonlót, nem értik meg, de nincs ezzel gond
Rengeteg keserűség volt bennem, főleg azok miatt, akikről azt hittem mellettem lesznek majd, de mégsem. Később rájöttem, hogy nem mindenki tudja felfogni, milyen is lehet egy szülő elvesztése fiatalon, és ezzel nincs baj.
Soha nem kívánnám senkinek, hogy megtudja, milyen is ez, engem viszont azzá az erős nővé tett, aki ma is vagyok.
Szorosabbak lettek a családi kötelékeim
Nagyon más volt a kapcsolatom anyával és apával. Lényként izgalmas volt minden, amire apa tanított, minden, amit mesélt. Anya inkább a hétköznapi dolgokra tanított. Inkább apás voltam. Anya halála után a bátyámmal sokat szenvedtünk, de apa is, ami erősebbé tette a kapcsolatunkat.
A szüleim története miatt jobban értékelem a szerelmet és az életet, és nagyra becsülöm apámat is. nem cserélném el őket a világért sem.
Végül pedig megtanultam élni
