Én nem leszek karácsonyi mártír, mert már szakítottam a "hagyományos" ünneppel
Egyszer csak elegem lett, és fellázadtam a karácsonyi tortúra és végtelennek tűnő önszívatás ellen. A magam részéről évekkel ezelőtt végeztem a "hagyományos" ünneppel. Abból lett elegem, hogy mire a Szentestére, a vacsorára került a sor, addigra testben s lélekben is elfáradtam. Elhatároztam, hogy belőlem nem lesz karácsonyi mártír.
Nem magából a karácsonyból lett elegem, hiszen ez a kedvenc ünnepem. Gyermekkorom óta ez számomra a legszebb és legjobb ünnep, még a születésnapomnál is fontosabbnak tartom. Istenem, milyen jó volt készülni, együtt sütni a finomságokat, fát díszíteni, felvenni a szép ruhát és várni a csengettyűszóra, ami azt jelezte, hogy "megjött a Jézuska", lehet gyertyát gyújtani és bontogatni az ajándékokat.
És nagyon vártam a vacsorát is december huszonnegyedikén, mert nálunk az egész család együtt volt, a nagyszülőket is beleértve. Imádtam, hogy ott van mindenki, imádtam az éjszakába nyúló beszélgetéseket.
Csakhogy az egykor számomra olyan kedves ünnepi készülődés felnőtt koromban rémálommá változott.
Mi történt? Először is, valamelyik családtag mindig magával rángatott, hogy az utolsó pillanatban, 23-án szerezzük be a maradék ajándékokat (vagy az összeset), akkor, amikor nem lehetett megúszni a türelmetlen, lökdösődő tömeget az üzletekben, és biztos kudarcot sem, mert akkor már nem kaptuk meg azt, amiért eredetileg indultunk, így folytatni kellett az önként vállalt szívást a többi boltot járva. (Egyre kimerültebben.) Olyan opció nem volt, hogy bocs, én ebből szeretnék kimaradni, volt rá egy egész éved, hogy megoldd", mert nem szerettem volna kitenni magam az érzelmi zsarolással fűszerezett szemrehányásoknak, arról, hogy még "ennyit sem vagyok képes megtenni a családomért".
Aztán ott volt az élelmiszervásárlás. Valami mindig hiányzott a listáról, ami kellett volna az X fogásos vacsora elkészítéséhez. És persze ezt is csak az utolsó pillanatban kellett beszerezni.
A nagyon nagytakarítás, ablakpucolással együtt fagypont közeli hőmérsékleten. (Ez is utolsó pillanatra hagyva, hogy a bevásárlás és ajándékok utáni rohangálás után legyen még mivel leszívni a maradék energiákat.)
Hiába javasoltam évről évre (miután kiszámoltam, mennyi az alapanyag), hogy inkább rendeljünk vacsorát, valamilyen sütit, és ne süssünk-főzzünk napokig. Nem, az úgy nem jó, az nem az igazi, le lettem szavazva. Aztán a vita a fán, meg azon, hogy hogy néz ki, miért nem lehetett volna más színű/formájú.
Csak rakódtak egymásra ezek a dolgok. És egyszer csak arra eszméltem, hogy már előre görcsbe rándul a gyomrom, ha a karácsony előtti napokra gondolok. A meghitt készülődés helyett eszeveszett vágta lett az egész. Korábban szervezett és tervezett volt ez az egész, és nem volt ennyire időrabló. Nem tudom, mikor kezdődött el az önsorsrontó tipródás és hajsza,
de amikor már túljutott a tűréshatáron, amikor már képtelen voltam élvezni a karácsonyt, kiszálltam a mókuskerékből. Életem legjobb döntése volt.
Nem veszek részt az utolsó pillanatra időzített hajszákban. Most a saját családommal előre tervezünk. Amit lehet, előre megveszünk. Amit lehet, nem mi magunk főzünk és sütünk, hanem megrendeljük. Nem tudok bejglit sütni, pont azt nem, sem időm, sem energiám, sem pénzem, sem kedvem hónapokig kísérletezni a tökéletes példánnyal, a cukrászok viszont ebben profik.
A takarítást előre ütemezzük, szakaszokban csináljuk meg, hogy ne egyszerre szakadjon ránk. Karácsony előtt hetekkel megvannak az ajándékok is.
A karácsony előtti napokban egyszerűen együtt vagyunk. Előszedjük a díszeket, feldíszítjük a karácsonyfát, mesét nézünk a gyerekkel. Lógunk, pihenünk. Megcsináljuk komótosan azt a sütit, ami nekünk is profin megy. Egy-két egyszerűbb karácsonyi ételt összedobunk (mire jó a régi Römertopf, ugye), ha szükség van rá.
Reméljük, hogy a gyerekünk is ezt a hagyományt viszi tovább, és belőle sem lesz hullafáradt karácsonyi mártír felnőtt korában.
