"Egyszer csak Ryan Goslingról ábrándozol szex közben" – Midlife crisis, ami addig nem fontos, mit jelent, míg nem benned zajlik
A pasiknál egy bizonyos kor után az élet velejárójának fogadjuk el a kapuzárási pánikot. Megértően állunk hozzá, hogy munkahelyet váltanak, elkezdenek ezerrel gyúrni, esténként kifutják magukból a lelket is, ha impotencia kerül szóba a tévében, csatornát váltanak, fokozott mennyiségű parfümmel locsolgatják magukat, kocsijukat cabrióra cserélik, esetleg
a feleségüket egy húszéves bombázóra.
De mi van velünk, nőkkel? Nálunk csak a klimax jöhet szóba. Amikor elviselhetetlen hárpia lesz belőlünk, egyszerre örülünk és esünk pánikba a menzesz elmaradása miatt, mintha azzal női mivoltunkat is elveszítenénk, hőhullámok, fejfájások és szapora szívdobogás keseríti az életünket, nem kívánjuk a szexet. Ezekről tudnak a pasik is, próbálják elfogadni, hiszen szerencsétlen nőciben csak a hormonok munkálkodnak. Majd csak vége lesz egyszer.
Addig lehet tévézni, kártyázni, kocsmázni, az asszony meg csak küzdjön otthon a hőhullámokkal…
Amire viszont sokan nem kattannak rá, hogy
a nőknél éppen úgy jelentkezhet negyven éves kor után az életközépi válság, idegen szóval midlife crisis.
Csak ezt a férfiak gyakorta nem veszik észre, vagy egyszerűen csak nem tudnak vele mit kezdeni, mert nem értik az okát.
Látszólag minden oké az életedben. Magabiztos vagy – vagy annak látszol – karriert építettél, a gyerekeid már többé-kevésbé a maguk útját járják, megkaptad a hőn áhított szabadságot, vannak barátaid, a környezetedtől kellő elismerést kapsz, dicsérnek, hogy letagadhatnál jó néhány évet, harmonikus vagy annak látszó házasságban, társas kapcsolatban élsz.
Belül mégsem stimmel valami.
Egyszerre csak nem találod a helyedet az eddig megszokott kis világodban. Elkezdenek idegesíteni a napi teendők.
Nyugtalan vagy, belső feszültség munkál benned, amit te magad sem értesz. Vágysz valami ismeretlen, megfoghatatlan után. Esetleg azon veszed észre magad, hogy Ryan Goslingról ábrándozol szex közben. Folyton azt a belső hangot akarod elhallgattatni, ami hajt valami izgalmas, valami szokatlan felé. Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy mindent megkérdőjelezel, amit eddig tettél.
Ha mindezeket a jeleket tapasztalod magadon, tuti, hogy a midlife crisis keseríti – vagy dobja fel – az életedet.
De miért van ez? Jogosan kérdezheti bárki. Mi a frászért nem jó a hülye nőnek az, ami van? Szerető, figyelmes férj, jó munkahely, okos gyerekek, szép ház, külföldi nyaralás…Mi a jó fenéért vágyik valami megfoghatatlan marhaságra?
Hiszen boldog lehetne.
Miért kattog az agya azon, hogy beleunt a szendvicskészítésbe, hogy rühell már a gyerekszállítás logisztikájával foglalkozni, és azon csatázni, elmehet a büdös kölök a buliba vagy nem? Unja a bevásárlást, unja a főzést, unja a vasalást. Hiszen vannak az életben ennél sokkal izgalmasabb és agyserkentőbb dolgok.
Az életközépi válság leírása Carl Gustav Junghoz kötődik, és egy kanadai pszichoanalitikus, Elliott Jacques művei nyomán terjedt el a köztudatban; ő használta először a kifejezést 1965-ben. Felfogása szerint az idő, az élet végességének realizálásához köthető a kapuzárási pánik. Azaz, valamikor a harmincas évei végén, negyvenes éveiben rájön az ember, hogy talán már kevesebb ideje van hátra, mint ami eltelt, és ez arra ösztönzi, hogy feltegye magának a kérdést: hol tart vágyai megvalósításában?
Bizony, nagy kérdések kezdik ilyenkor foglalkoztatni az addig konszolidáltnak gondolt családanyákat is.
Ki vagyok én? Jó-e, ahogy eddig éltem az életemet? Hol a helyem? Hová tartok? Milyen céljaim vannak még az életben?
Ezt talán a kamaszkor útkereséséhez lehetne legjobban hasonlítani. Csak amíg egy kamasz a szülei segítségét is kérheti eme létfontosságú kérdések megválaszolásában, előttünk, nők előtt többnyire tanácstalanul áll életünk párja. Ez megbolondult? Minek festeti kékre a haját? Amit egyik oldalon felnyíratott.
És ez a kis pillangó tetkó? Hogy röppent fel a bokájára?
Miért nem kel fel reggel a gyerekhez? Miért nincs ebéd? Minek vesz minden nap egy csipkés fehérneműt? Erre nincs pénz. Főleg, hogy nem is hordja. Hm.
Komolyra fordítva a szót, a nők negyvenes éveik elején, közepén döbbennek rá, hogy hamarosan ismét ketten maradnak a párjukkal, át kell értékelniük a családi életüket, a párjukhoz való viszonyukat, hirtelen felismerik, hogy bizony, vannak meg nem élt vágyaik, el nem ért céljaik, és nem tudni, mennyi idejük van még mindezeket megvalósítani.
Természetesen ezt minden nő másként éli meg. Van, aki még így is behatárolt keretek közt mozog, és nem tesz semmi olyat, ami esetlegesen tönkretehetné az eddig szépen felépített életét. Szimplán a külsején változtat egy merészet; lefogy, meghízik, hajszínt és frizurát vált, szabotálja a háztartási munkát. Míg más akár a válásig is eljut. Mert rádöbben, hogy addigi élete nagyrészt szerepjáték volt, amibe belekényszerítette önmagát. Addigi életcélja csupán az volt, hogy anya legyen, hogy feleség legyen, hogy kiszolgáljon másokat
.
És mindeközben a saját vágyait egyszerűen elnyomta, a sok szerep közt háttérbe helyezte saját személyiségét.
Egy biztos, nem tudsz magad elől örökre elbújni. Nem tudsz egy egész életet úgy élni, hogy másoknak akarsz megfelelni. Mert egyszer csak elkezded keresni a saját boldogságodat, ami akár egy külső kapcsolatban csúcsosodhat ki. Észre sem veszed, és hipp-hopp bepasiztál. És ez boldoggá is tesz. Önbizalmat ad. Kapsz egy jelet, hogy még mindig nő vagy. Pillanatokra. Múlandó pillanatokra. De nem képes elnyomni a benned munkálkodó nyugtalanságot, és nem kapsz tőle valódi válaszokat.
Mert a valódi válaszok benned vannak.
Rájössz, hogy ez az egész nem csak veled történik meg. Rajtad kívül nők milliói küzdenek ugyanezzel az útkereséssel. És megnyugszol. Felismered, hogy ez az élet természetes velejárója. Csak meg kell tanulnod a helyén kezelni a dolgokat. Ha szerencséd van, nem hagysz romokat magad után. Ha szerencséd van, visszatalálsz a saját életedbe, és eléred azt, hogy ötven éves korodra már elmondhatod magadról: jobban ismerem önmagamat, a vágyaimat, a szükségleteimet, mint valaha.
Természetesen mindezt nem igazán lehet elkerülni. Hiába küzdesz ellene. Még ha tied a világ legtökéletesebb férje, pasija, gyereke, a világ legideálisabb állása, legboldogabb élete, akkor is elérkezel arra a pontra, hogy minden borul benned.
De ne ijedj meg tőle! Nézz szembe önmagaddal!
Legyél magadhoz türelmes, és kérj időt azoktól, akik közel állnak hozzád, és fontosak neked. És ha nekik is ennyire fontos vagy, akkor kivárják, hogy visszatalálj. Önmagadhoz és hozzájuk.
