Czakó Balázs: Leírhatatlan érzés, mikor meglátom az első napsugarakat
Czakó Balázs fotós kollégánkkal Az otthon szépsége blog szerzője, Kóta Melinda készített interjút.
Sokszor említettem már korábban, hogy nagyon szeretem Magyarországot. Rengeteg olyan hely van, amit még nem ismerek, és szeretnék felfedezni. Ahogy a fotózás technikai rejtelmeit is minden élménnyel együtt. Megközelítőleg tíz éve jártam először a Dunakanyarban. Csodaszép. És amikor több mint egy éve megláttam Czakó Balázs napkeltékről és naplementékről 2 év alatt készült lenyűgöző fotóit az interneten, egyszerűen belehabarodtam a vidékbe. Leírhatatlanul gyönyörű.
Balázst ugyan személyesen nem ismerem, de a fényképei és a munkái annyira megragadtak, hogy megkértem Őt egy (online) interjúra. A válaszokat éjszaka kaptam meg. Egy sztorikkal tarkított élettörténet részletébe pillanthatsz bele, Kedves Olvasó, ami fantasztikus. Az interjú végére azt hiszem, úgy fogod érezni, mintha egy bestseller történetben vettél volna részt, ott, a fényképezés fantasztikus helyszínein, Balázzsal. Azt hiszem, a jövőben sem tudom majd elégszer hangsúlyozni, hogy KÖSZÖNÖM!
Czakó Balázs tehát elsősorban csodaszép természetfotóival vált ismertté, melyek közül néhány nemcsak a magyarországi NatGeo Magazint hódította meg, hanem a nemzetközi sajtót is. De Balázs számos nívós verseny díjainak is a birtokosa. Kiállításokon szerepeltek már a képei, melyek különböző méretekben és formákban meg is vásárolhatóak.
A honlapodon, a bemutatkozásodban említed, hogy már kiskorodban is fogékony voltál a művészetek iránt, ami a rappelésben nyilvánult meg, majd később a fotósként kezdtél el alkotni. A fényképezés szerinted művészet? Miért döntöttél a fotózás mellett? Mi volt, ami igazán ebbe az irányba indított el?
Megmondom őszintén: gőzöm sincs! Ezt a kérdést nagyon gyakran felteszik, és nincsen valódi válaszom rá. Valószínűleg ez egy ösztönös vonzódás volt. Ott indult el az egész, amikor megvettem Scott Kelby: Digital Photography című könyvét. Aztán meglett az első tükörreflexes fényképezőgépem, és elkészítettem életem első tízezer legrosszabb fotóját!
Szerintem a fényképezés onnantól művészet, mikor már sikerül átadni a mondanivalót.
A tájképeim elkészítésekor nem mindig az a célom, hogy a valóságot adjam vissza, sokszor inkább érzelmeket szeretnék közölni. Magát a természetet is a fotózás miatt szerettem meg, és egyszerűen leírhatatlan, amit akkor érzek, mikor egyedül állok kint éjszaka a csillagok alatt, vagy éppen pirkadatkor egy tó partján és meglátom az első napsugarakat! Vagy ne adj isten kint a viharban, és körülöttem mindenhol villámlik. Ezek a felejthetetlen pillanatok örökre beégnek a memóriámba.
A fotózást – és ezzel együtt a természetet – akkor kezdtem el igazán imádni, mikor már egyre jobbak lettek a képeim. Nem volt olyan pillanat, amikor kitaláltam, hogy én majd fotós leszek, az egész jött magától. A hiphop pedig megmaradt örök szerelemnek. Mióta elkezdtem fotózni, jártam már az OSGn (Offline Sport Games), fotózhattam azokat a magyar előadókat, akiknek a zenéjén felnőttem, sőt, többjükkel dolgoztam is azóta együtt. Elkészült Deegoval (Halpert Balázs, Barbárfivérek, Bloose Broavaz) és AZAval (Jakab András, KillaKikitt, ScarcityBP) a Vándor videoklip, amit Balogh Tamás barátom (Wenita Press) vett fel és rakott össze, de készítettem plakátfotókat a Brigádról (KillaKikitt + NKS) és családi fotókat is AZA-nak (üdvözlöm Bálint királyfit!).
Nagyon sokat merítek a zenéből, sokszor adnak cím és témaötletet a tájképekhez a srácok szövegei.
Az utómunkát itthon rendszeresen magyar „repre” követem el, és komoly terveim vannak még a közös munkákkal kapcsolatban.
Kedvenc témád a táj és viharfotózás. A természetben lejátszódó események sokszor veszélyesek is lehetnek - ilyenkor bátorságra és fegyelmezettségre is szükség van. Imádod a villámlást, voltál már vihar közepében is. Hogyan zárod ki nehéz helyzetekben a félelmet? Hiszen a krízishelyzetben készült fényképeid gyönyörűek…
Félelmet valamiért nem szoktam érezni, ami tulajdonképpen nem is olyan jó dolog. A fegyelmezettségre is folyamatosan próbálom „tanítani” magam, ezekkel a dolgokkal már a középiskolában is komoly problémáim voltak. Valószínűleg ezért is szeretnék jövőre részt venni egy igazi viharvadász túrán az USA-ban. A tervek szerint Oklahomában (is) fogok tornádókat kergetni.
A természet sokszor makrancos, lázadó, nem mindig mutatja azt az arcát, amit érdemes egy adott pillanatban rögzíteni és megmutatni.
Úgy gondolom, rengeteg türelemre van szükség egy jó kép elkészítéséhez, ahol a fények is ideálisak.
Milyen előkészületek előzik meg egy-egy fotótúrádat?
Rengeteget figyelem az időjárást, de ez igazából nagyon nagy lutri. Még hajnalban, mikor elindulok egy napkeltére, akkor sem tudom megmondani, hogy megéri-e majd.
Sőt, továbbmegyek: sokszor még a helyszínen sem látom előre, milyen lesz a végeredmény. Volt már, hogy azt hittem, elkészítettem életem fotóját, aztán mikor hazaértem, csalódottan töröltem a nyers képet.
Nem lehet előre tervezni mindent, rugalmasnak kell lenni. Szeretek egy adott helyen több napot, hetet eltölteni, így több esély van arra, hogy a végeredmény a legközelebb legyen ahhoz, amit elképzeltem. Annál rosszabb nincs, mikor az ember több száz kilométert utazik és csalódottan kell hazaindulnia a fotózás végeztével.
Jártál Izlandon is, ahol nemcsak jégbarlangot, hanem – ha jó láttam – a sarki fényt is sikerült lencsevégre kapnod, ami a hónap asztrofotója lett a NatGeónál. Hogyan készültél fel erre a nemzetközi túrára? Mi volt a legemlékezetesebb élményed az expedíció során?
Az izlandi túrára volt eddig a legnehezebb a felkészülés.
Egyrészt azért, mert éppen amikor eldöntöttem, hogy részt veszek, már körvonalazódott a mostani életem: be kellett lássam, nem fér össze a munka és a fotózás.
Három műszakban dolgoztam a Paksi Atomerőműben, sugárveszélyes munkakörben. Egyszerre kellett megoldanom a régi életmódommal való leszámolást, belevágni egy teljesen új életbe, és közben felkészülni egy olyan terepre, amihez foghatót azelőtt még álmomban sem láttam.
Szerencsére az oktatóktól megfelelő tájékoztatást kaptunk mindenről: a fotós felszerelésektől kezdve (állvány, váz, objektívek, szűrők, távkioldók) a ruhákon és egyéb kiegészítőkön át (a nagy hideg és a szél miatt folyamatosan 4 réteg ruhára volt szükség, volt, aki dupla kesztyűt és sapkát viselt az egész túra folyamán) a pontos útitervig.
Az időjárás gyakran tett próbára minket, és minden előzetes figyelmeztetés ellenére volt olyan társunk, aki bajba került. A Diamond Beachen megbotlott egy jégdarabban és elesett, amikor megpróbált a fényképezőgépével és az állványával elfutni az egyik hullám elől. Beborította a hullám, elázott a fényképezőgép és az objektív is. Mindkettő javíthatatlan, a csuklója pedig majdnem eltört.
Két dolgot tudnék kiemelni: az egyik a magyar National Geographic által a hónap fotójának választott „Jégbarlang” című fotó története.
Hatalmas várakozás előzte meg a „Jégbarlang-túrát”. A körítés is tökéletes volt: papírt írtunk alá, arra az esetre, ha bármi történne velünk, védősisakot kaptunk, és egy hatalmas „holdjáróval” vittek minket 40 perc alatt a barlanghoz. Megmutatták a tavalyi bejáratot (itt testközelből megismerkedhettünk a globális felmelegedés „jótékony” hatásával: a bejárat több száz méterrel került arrébb, a gleccser méretének változása miatt. Aztán eljutottunk a barlang szájáig, mindenki izgatott volt, de közben megérkezett még egy csoport. Így a mi 11+2 fős kis társaságunk mellé betársult egy nagyjából 20 fős brigád is. Ahogy elindultunk befelé, szépen, lassan rájöttünk, hogy az egész nem több mint egy 2300 méteres „kis lyuk”, amiben ott voltunk több mint harmincan…
A mai napig nevetnem kell azon, mikor tanácstalanul néztünk össze: „Hogy fogunk mi most itt egyáltalán fotózni?!
Aztán jött az egyik túravezető és lekapart a plafonról egy kis földet, hogy – minimálisan – több fény jöjjön be, majd kijelentette, hogy ez a szelfifal.
A turisták pedig elkezdtek magukról szelfiket gyártani töménytelen mennyiségben a mobiljaikkal. Azt hiszem itt egy kicsit elkezdtem megutálni az embereket… Mi közben elkezdtünk próbálkozni, de ennyi emberrel, ilyen kis helyen nem nagyon lehetett maradandót alkotni. Vártunk nagyjából egy órát, mire megunták a szelfizgetést és rájöttek, hogy milyen „unalmas” a barlang, ha nem tudják magukat fotózni.
Mikor már szinte mindenki elhagyta a helyet, akkor sikerült elkészítenem a fent említett fotót, amin utólag vettem észre, hogy a bejáratnál éppen az egyik társunk, Daniel K. Cheong áll. Először ember nélkül képzeltem el a képet, de így sokkal jobban érzékelhetőek a méretek.
Megmondom őszintén, csalódottan hagytam el a helyszínt, és csak itthon, Magyarországon tudatosult bennem, hogy sikerült olyan képet készítenem, ami megfelel az elvárásaimnak.
A másik dolog, amire büszke vagyok, szintén Danielhez kötődik (anno az egész túrára akkor figyeltem fel, mikor bejelentették, hogy Ő lesz a vendégoktató, tulajdonképpen miatta - is - jelentkeztem).
Az egyik napkeltefotózás alkalmával, a Stokksnes előhegység lábainál a tengerparton vártuk az első napsugarakat. Támadt egy ötletem, és leszúrtam a homokba az állványomat, beállítottam a szűrőket (egy teli és egy átmenetes lapkát használtam), és a gépen a megfelelő értékeket. Aztán bekapcsoltam az időzítőt és „beálltam a képbe modellnek”. Ekkor érkezett egy hullám, ami akár el is sodorhatta volna a felszerelésemet – azt hiszem itt elég meggondolatlan voltam – és elborította a víz a bakancsomat. Ami persze azonnal teljesen át is ázott (a túra során nem először…). Akkor úgy éreztem, hogy a nap legrosszabb ötlete volt ez a „szelfi”, és abban sem voltam biztos, hogy elég éles lett a kép, mivel a hullám miatt elég lett volna, ha csak egy kicsit is megmozdul a gép, már törölhetem is a fotót.
Szerencsére nem így lett. Aztán itthon, mikor elkészültem vele, megmutattam Danielnek.
Azt mondta, sajnálja, hogy ez a fotó nem neki jutott eszébe.
Milyen tanácsot adsz azoknak, akik szintén kedvelik a különleges természeti jelenségeket és azok fényképezését? Mire figyeljenek oda leginkább?
Nagyon fontos, hogy legyen mindenkiben egy minimális félelemérzet.
Rengetegszer kerülhettem volna már bajba, nekem is sokkal jobban oda kell figyelnem a jövőben, ugyanis hajlamos vagyok néha meggondolatlanul viselkedni.
Mindig tudni kell, mire számíthatunk, mit miért csinálunk. Soha ne parkoljunk viharban trafóház mellé, ha nagy a szél, mindig figyeljünk oda az állványra, kamerára, de még hazafelé úton is az esetlegesen kidőlt fákra, villanyoszlopokra – sajnos erre is volt példa. Viharfotózásnál mindig a vihar érkezése előtt érdemes fotózni, majd közben szünet, és mikor már távolodik, akkor lehet újra elővenni a fényképezőgépet. Volt már, hogy órákon keresztül követtem egy-egy szupercellát, de a legjobb képek mindig előre kiválasztott helyszínekről készültek, ahol tudtam, mire számíthatok.
Nem tudom eléggé hangsúlyozni, milyen fontos a TERVEZÉS!
Akár én is elveszthettem volna a felszerelésem a Diamond Beachen, de szerencsére eszembe jutottak Dany Eid figyelmeztető szavai, mikor térdig beterített egy nagyobb hullám. Nem estem pánikba, tartottam az állványt a fényképezőgéppel, próbáltam talpon maradni, és nem kezdtem el ész nélkül rohanni. Igaz, utána még két órát fotózhattam a parton teljesen elázva, de mindig úgy gondolok vissza rá, mint életem
egyik – ha nem a – legszebb napjára.
Itt a parton, a fotózás végén hangzott el az a mondat, amit soha nem fogok elfelejteni: mutattam a bakancsom Danynek, hogy már két órája így bandukolok a hatalmas jégdarabok között a parton, belül tiszta „fekete homok” volt már mindkét zoknim. Erre Ő csak annyit felelt:
Majd rámutatott a bakancsára, ami ugyanúgy el volt ázva, mint az enyém…
Kóta Melinda írása Az otthon szépsége blogon, Fotók: Czakó Balázs
