KULT
A Rovatból

Bihari Viktória: Örülök a Tékasztorik film sikerének, de nem csak magam miatt

Tarolt a mozikban 2017-ben a Tékasztorik blog alapján készült film. Erről és az eltelt 3 év tapasztalatairól beszélgettünk Vikuval.
Szegedi Éva - szmo.hu
2018. január 28.



Ha valakit nem kell már bemutatni itthon a fiatalabb és a középkorú generációnak, az Bihari Viktória. Vagy azért, mert olvasták korábban a blogját, a Tékasztorikat, vagy azért mert követik Facebookon a bejegyzéseit, esetleg látták már pár éve a Dumaszínházban, vagy ott voltak valamelyik beszélgetős estjén, látták moziban a filmjét, vagy olvasták egy híroldalon az írásait – például nálunk.

Három évvel ezelőtt ültünk le beszélgetni, akkor inkább csak szerettem volna bemutatni, szerettem volna, ha elmondja, ki ő, mit gondol a humorról, a blogjáról, az írásról.

Most azért kerestem meg, mert 2017-ben a Tékasztorik film a 10 legnézettebb magyar film között szerepelt a hazai mozikban.

A filmet 2016 nyarán forgatták, a költségeket részben saját zsebből fizették, részben közösségi finanszírozással, egy Indiegogo kampány segítségével állták. "A rendezők hozták a színészeket, rájuk volt írva a szerep gyakorlatilag. Jöttek statiszták, meg cameóra nem színészek is, de mindenki ügyes volt, nincs a filmben mesterkélt vagy erőltetett jelenet" - mondta akkor kérdésünkre Viku. A főbb szereplőkről pedig azt mondta: "Csuja Imre csupa szív, jó fej, nagyon profi, jó vele dolgozni. Görbe Nóra is nagyon lelkesen hozta Muter karakterét, Elek Feri szintén rendkívül jó szívű, elképesztő profi. Összességében mindenki iszonyú kedves volt.”

- Gondoltátok volna, hogy a Tékasztorik filmnek ekkora sikere lesz?

- Nem, azt hiszem, nem gondoltuk. Illetve fogalmam sincs, ki mit gondolt, én nem hittem, hogy ennyien el fognak menni a mozikba, és megnézik és szeretik.

Fantasztikus volt a két rendező és a stáb, egy csodát vittek véghez, még most is nehéz elhinni az egészet.

Nem vagyok filmes, nem is leszek soha. Írni szeretek, és ameddig nem jött rám az őrület, hogy legyen film, semmit sem tudtam erről a világról.

Nagyrészt két ember dolgozott 150 másik helyett, a két rendező barátom, akik porszemenként tették össze a filmet. Nagyon büszke vagyok rájuk. Meg a Tékasztorik olvasóira, akik eljöttek a moziba, meg mindenkire, aki alkotóként és stábtagként részt vett ebben.

Tizedik helyen végezni óriási dolog, olyan, mint láb nélkül lefutni a maratont, mert nagyjából azt csináltuk. Örülök a film sikerének, de nem magam miatt, mivel utálok szerepelni, és utálom magamat viszontlátni; arra vagyok büszke, hogy nincs lehetetlen.

A stáb:

Rendező: Martin Csaba és Czupi Kála

Operatőr: Gráf Péter

Producer: Czupi Kála, Kutyik Gábor, Kovács A. Emil

Vágó: Makovinyi AndrásFatert Csuja Imre, Mutert Görbe Nóra játszotta, Viku pedig önmagát. Fényező Csabika Varga Viktor volt, Feri Elek Ferenc, Norbi pedig Csizmadia Gergely.

VIDEÓ: A Tékasztorik előzetese:

- Utólag nem tűnik őrültségnek, hogy belevágtatok?

- Fú, de, abszolút kamikaze akció volt, viszont Csaba és Kála meg a többiek nagyon hittek a filmben. Meg persze én is, csak magamat mindig hátra sorolom, mert nem vagyok filmes, és néha azt érzem, picit kilógok a dologból.

- Milyen tanulságokat vontál le a forgatás után? Mit csinálnál másképp?

- Mindent így csinálnék, csak ennyi pénzből ez tényleg egy őrület volt. Legközelebb reméljük, több lóvénk lesz, és nagyobb nyugiban tudunk forgatni.

tekasztorik_forgatas1tekasztorik_forgatas2tekasztorik_film

- Legutóbbi beszélgetésünk óta eltelt 3 év. Akkor volt egy megjegyzésed: "Az írás jó terápia." Most erről hogyan gondolkodsz?

- Ez nem változott semmit, egyre jobb terápiának tartom az írást és mindenkinek csak javasolni tudom, hogy naponta minimum fél órát szánjon arra, hogy naplót ír, vagy csak összefoglalja az érzéseit. Gyógyító dolog, nekem rengeteget segített és segít az írás.

„Én sem tudok írni, próbálok nyilván fejlődni, de legalább tudom magamról, hogy hol vannak a határaim, és nem butítani, hanem gerilla-népnevelni szeretném az online világot.

Az írás morális felelősség. Kapnak az olvasók elég agymosást, én inkább vért izzadok és a forgalommal szemben megyek, de nem butítom őket, igenis gondolkodjanak, érezzenek, szálljanak szembe velem, köpködjenek, szeressenek, csak szálljanak ki a kényelmes foteljükből végre egy kicsit.”

- Azt is mondtad akkori beszélgetésünkön, hogy az írás morális felelősség. Úgy tűnik a Facebook-bejegyzéseidből, hogy egyre többször reagálsz aktuális közéleti témákra: Weinstein zaklatási botránya, tanévkezdés, Comet-díjak stb. Egyszer sem merült fel benned, hogy ezzel esetleg követőket veszítesz?

- Nem. Aki menni akar, mehet bátran, nincs megfelelési kényszerem, nem parancsra írok, nem fizet érte senki, nincs szerződésem senkivel, nincs menedzserem vagy teamem, azt csinálok, amit akarok, illetve azt írok, amit a Facebook megenged, mert mint tudjuk, az nem egy liberális és demokratikus platform sajnos, kurva kemény a cenzúra.

- Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az utóbbi pár évben egyre komolyabbak lettek a témák a Facebook-bejegyzéseidben.

- Változom, komolyodom, alakulok. Öregszem. Fásulok.

Megmaradt a humorom persze, de úgy érzem, beszélni kell olyan dolgokról, melyek nincsenek kimondva.

20 éve foglalkozom önismerettel és pszichológiával, nem vagyok szakember, csak ilyen wannabe gondolkodó, szóval most ennek engedek teret a hülyéskedések mellett.

„Az elmúlt években sok e-mailt kaptam, hogy véleményezzek blogokat, írásokat, könyv-kezdeményeket, posztokat.

Sohasem vállaltam el, és nem is fogom, elmondom miért.Az írás egy intim dolog. Jó esetben (!) az ember szívéből jön. Fél megmutatni, fél kitenni, fél felolvasni.Hogy jövök én ahhoz, hogy egy ilyen intim dologra, mint egy szöveg, azt mondjam, hogy szar? Vagy hogy nem tetszik, vagy hogy hagyd a picsába, nem vagy tehetséges?

Soha nem mondtam ilyet senkinek!

Az írás kurzuson tapasztaltam meg igazán, mekkora félelem kitenni idegenek elé egy írást. Olyan, mint szerelmet vallani.

Nagyon félelmetes!

A tanítványoknak ilyenkor kint volt a lelkük és boci szemekkel néztek körbe, vajon mit szólunk, mit szólok?

Etikus lenne ilyenkor azt a visszajelzést adni, hogy figyu, ez gyenge volt, engedd el, inkább legyél műkörmös?! Vagy bármi.

Nem.

Egyrészt nincs jogom megítélni, ki tehetséges, és ki nem, mivel nem vagyok sem író, sem kritikus, sem költő, sem irodalmár.

Amit én teszek az annyi, hogy dúlaként, bábaként vagyok jelen. Maximum annyit mondok, hogy kiestem-e a szövegből, mit éreztem, hiányzott-e a vége, stb. Meg úgyis a csoport arcára van írva a reakció.

Szóval ne kérjetek véleményt, mert nem fogok rosszat mondani, nem fogok szárnyakat letépni és álmokat sárba tiporni.

Én egy verbálisan elég erősen bántalmazott és traumatizált ember vagyok, rohadtul igyekszem nem bántani senkit, főleg nem akkor, amikor kiszolgáltatott helyzetben van és fél, vagy izgul.

Az írás magánügy. Egy viszony. Nem szólhat bele idegen, és engem is csak 2-3 ember véleménye érdekel, meg is bolondulnék, ha mindenki szava számítana!

Kritikát kérni es kapni is veszélyes. Elég komoly önismeret kell ahhoz, hogy valaki ne sértődjön vérig egy kritikán, és elég jó mesternek kell lenni ahhoz, hogy a szart szépen csomagoljuk be a tanítványnak.

Nekem nincs hatalmam a tanítványok és az olvasók felett. Nem fölöttük állok, hanem mellettük, és kiszakadna a szívem, ha valaha is olyat mondanék bárkinek is a művére, hogy szar.

Nincs szar. Nincs rossz. Olyan van, hogy gyakorolni kell évtizedekig. És majd az olvasók megítélik, hogy tetszett-e nekik, vagy sem. Én nem fogok megszégyeníteni, megalázni és megbántani senkit, maximum támogatni és bátorítani.

Mert én is ugyanúgy félek, és ugyanúgy izgulok sokszor, mint az olvasóim.

És nem bántva lenni nagyon jó.

Forrás: Bihari Viktória Facebook-oldala.

- Mi volt az utóbbi 3 évben a legnehezebb számodra?

- Az, hogy nem kellek azoknak, akik nekem kellettek volna. Olyan férfiakat választok, akik nem vonzódnak hozzám szexuálisan, hanem csak használnak, mint pótanyát. Ez az én hibám és az én szar működési mechanizmusom, de eléggé fáj, hogy egyedül vagyok és hogy elveszítek embereket.

- És mit tartasz a legnagyobb sikernek?

- Azt, hogy még élek és Enikő azt mondta, hogy tehetséges vagyok. Ezek a nagy dolgok számomra. Meg az, hogy még nem makkantam meg agyilag.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nudista nyári táborokban töltötte a gyerekkorát, nácinak vallotta magát, és Björk szexuális zaklatással vádolta – 30 érdekesség a 70 éves Lars von Trierről
A zseniális rendező élete régóta hemzseg a botrányoktól, miközben halálosan fél a repüléstől, és gyakran depresszióban szenved, 2022 óta pedig Parkinson-kórban is.


1. Lars Trierként született Koppenhágában, 1956. április 30-án.

2. Nudista, zsidó, kommunista szülők nevelték fel, akik – ahogy von Trier fogalmazott egyszer – az otthonukban nem hagytak sok teret az érzelmeknek, a vallásnak vagy az élvezetnek.

3. A fiatal Lars gyermekkorában többször is nudista táborokban töltötte a nyaralását, és megjegyezte, ateista családban nőtt fel. Bár az apja zsidó volt, vallásos azonban aligha.

4. Von Trier édesanyja, Inger 1995-ben, a halálos ágyán vallotta be az akkor már 39 éves fiának, hogy az igazi apja nem Ulf Trier volt, akit addig annak hitt, hanem egykori munkaadója, Fritz Michael Hartmann. Inger ugyanis egy „művészi génekkel” rendelkező férfit akart a gyermeke apjának, és Hartmann, aki egy jeles dán zeneszerzőcsalád tagja volt, úgy tűnt, megfelel a követelményeknek. Lars akkor úgy döntött, meg akarja ismerni az igazi apját, és fel is kereste őt, de csalódás lett a vége, nem jöttek ki jól egymással. Hartmann végül azt mondta neki: ha van még mondanivalója, azt az ügyvédjén keresztül teheti meg.

5. Gyerekként egy ifjúsági tévésorozatban (Hemmelig sommer) játszott, illetve néhány saját filmjében is szerepelt (A bűn mélysége, Járvány, Európa, A Birodalom).

6. A korszak két legfontosabb dán kommunista írója, Hans Kirk és Hans Scherfig gyakran látogatták von Trier gyermekkori otthonát, édesanyja pedig Bertolt Brechtet imádta (akinek hatása nyilvánvaló a rendező Dogville: A menedék című filmje alapján).

7. 19 évesen publikálta első cikkét egy helyi újságban. A cikk a festő és író August Strindbergről, valamint a festő Edvard Munchról szólt, illetve az ő megőrülésükről. Von Triernek ugyanis tetszettek az őrült, szenvedő művészek.

8. Az érettségi után a Koppenhágai Egyetemen filmelméletet, a Dán Nemzeti Filmiskolában pedig filmrendezést tanult. 25 évesen a müncheni Nemzetközi Filmiskolai Fesztiválon két díjat nyert a Nocturne (1980) és a Last Detail (1981) című rövidfilmjeiért. Egész estés diplomafilmje, az Images of Liberation pedig már moziforgalmazásba is került 1982-ben.

9. Fiatalkorában szarkasztikus tréfaként passzintotta oda a „von” előtagot a nevéhez, mivel a Dán Nemzeti Filmiskola hallgatói így hívták őt. Azóta folyamatosan használja is.

10. Számos híres rendező és színész fejezte ki elismerését von Trier munkássága iránt. Quentin Tarantino a Dogville: A menedék (2003) című filmjét említi a valaha írt legjobb forgatókönyvként, Paul Thomas Anderson azt mondta, hogy „bárhová elvinné Lars von Trier poggyászát”, Martin Scorsese a Hullámtörés (1996) című filmjét a ’90-es évek 10 legjobb filmje közé sorolta, Johnny Depp pedig így nyilatkozott egy dán filmmagazinnak: „Mondd meg von Triernek, hogy várom az ajánlatát, ha ő készen áll, én is készen állok.”

11. Soha életében nem járt az Egyesült Államokban. Ennek legfőbb oka egyébként, hogy halálosan fél a repüléstől.

12. Három színésznője is megkapta a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb színésznő díját: Björk a Táncos a sötétbenért (2000), Charlotte Gainsbourg az Antikrisztusért (2009) és Kirsten Dunst a Melankóliáért (2011).

13. Steven Spielberg felajánlotta neki, hogy rendezzen filmet Amerikában, miután megnézte az Európa (1991) című filmjét, de von Trier elutasította a neki szánt forgatókönyvet.

14. Abban az évben, amikor elnyerte a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál Arany Pálma-díját (a Táncos a sötétbenért), majdnem kihagyta az átadó ünnepséget. Annyi fóbiája van, hogy csak egy speciálisan felszerelt lakókocsiban tudta megtenni az odavezető utat.

15. Egy filmesekből álló csoporttal együtt segített létrehozni a Dogme 95 nevű kollektívát. A szervezet megállapodott abban, hogy bizonyos szabályok szerint készítenek filmeket, például csak kézi kamerákat használnak, és kizárólag eredeti helyszíneken forgatnak. Ő maga egyetlen Dogma-filmet rendezett, az 1998-as Idiótákat.

16. A 2011-es cannes-i filmfesztiválon „persona non gratának” nyilvánították a Melankólia  sajtótájékoztatóján elhangzott vitatott megjegyzései miatt (többek között azt monta, hogy ő náci, és megérti Hitlert…), amelyek szerinte ironikusak voltak, és önéletrajzi poénoknak szánta őket, de a sajtó és a közönség nagy része félreértette. 2011 októberében, öt hónappal a fesztivál után kijelentette, hogy a vita következtében a jövőben tartózkodik minden nyilvános nyilatkozattól és interjútól.

17. Szakított a második gyermekét váró terhes feleségével, Caecilia Holbekkel, és összeköltözött a (sokkal fiatalabb) bébiszitterükkel, Bente Frøgéval, akit 1997-ben szintén feleségül vett. Tőle két fia született, és 2015-ben váltak el.

18. Rendezett egy Oscar-jelölt alakítást is: Emily Watsonét a Hullámtörésben.

19. A tavaly novemberben elhunyt német színész, Udo Kier volt a lánya, Agnes keresztapja.

20. A Manderlay forgatása során a drámai hatás kedvéért levágtak egy szamarat; ez a cselekedet arra késztette többek között a színész John C. Reillyt is, hogy tiltakozásul kilépjen a filmből az állatokkal szembeni kegyetlenség miatt. A jelenetet még a premier előtt kivágták a filmből.

21. A 2004-es Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte az UNICEF „Cinema for Peace Award” díját. Azért kapta, mert szinte minden filmje olyan témákkal foglalkozik, mint az irgalom és az etika.

22. 2007 májusában (amikor éppen nekilátott volna az Antikrisztus forgatásának) arról számoltak be, hogy Lars depresszióban szenved, és lehet, hogy teljesen felhagy a filmkészítéssel.

23. A tervek szerint ő rendezte volna Wagner Ring-ciklusának négy operáját a 2006-os németországi Bayreuth-i Fesztiválon, de 2004-ben visszalépett a projekttől, mivel úgy érezte, ez meghaladná a képességeit, és nem érzi magát képesnek saját ambíciói megvalósítására.

24. Az egyik kedvenc filmje az 1940-es Philadelphiai történet.

25. A Dogville: A menedék című filmjét tartja a legjobbjának, mert „annyira átkozottul jól meg van írva”. Ezzel szemben a folytatását, a Manderlayt (2005) tartja a legrosszabbnak a sajátjai közül.

26. Jobb keze ujjperceire az F, U, C, K betűket tetováltatta.

27. Tervezett Amerika-trilógiája soha nem teljesült be, mivel a Dogville: A menedék és a Manderlay után a harmadik film, amelynek címe Washington lett volna, végül nem készült el.

28. 2017 októberében, miután több tucat szexuális visszaéléses ügy indult a filmproducer Harvey Weinstein ellen, Björk a Facebook-oldalán közzétette, hogy egy dán filmrendező szexuálisan zaklatta. A Los Angeles Times bizonyítékot talált arra, hogy az énekesnő Lars von Trierről beszélt. A rendező tagadta, hogy szexuálisan zaklatta volna őt a Táncos a sötétben forgatásán során. Von Trier nyilatkozata után Björk további vádakat tett közzé a rendező ellen személyes Facebook-oldalán.

29. 2022 augusztusában von Triernél Parkinson-kórt diagnosztizáltak. Akkor azt nyilatkozta: „Egy kis szünetet tartok, és kitalálom, mit tegyek, de remélem, hogy az állapotom javulni fog. Ez egy olyan betegség, amit nem lehet eltüntetni; a tünetekkel viszont együtt lehet élni.” 2025. február 12-én a Zentropa producere, Louise Vesth az Instagramon keresztül jelentette be, hogy von Triert a betegség miatt egy gondozóintézetbe szállították.

30. 2023 augusztusában von Trier az Instagramon közzétett egy kritikus bejegyzést az F-16-os vadászgépek Ukrajnába történő szállításával kapcsolatban, és a bejegyzését azzal zárta, hogy „az oroszok élete is számít!” Két nappal később újabb bejegyzést tett közzé ugyanott, amelyben azt írta: „Minden szívdobbanásommal támogatom Ukrajnát! Csak a nyilvánvalót mondtam ki: hogy minden élet számít ezen a világon!”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Új misztikus sorozat indult az AppleTV+-on, de valami nagyon nem stimmel Widow’s Bay kisvárosában!
Minden adott egy klasszikus Stephen King-féle misztikus történethez, mégis sikerül valami újat alkotni. A hangulat folyamatosan változik, és sosem tudhatod, mire számíts. Pont ettől válik igazán izgalmassá a Widow’s Bay!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. május 01.



Matthew Rhys az utóbbi években csendben, de magabiztosan újra a reflektorfénybe lépett, és úgy tűnik, mostanra megtalálta azt a közeget, ahol igazán jól érzi magát. A streaming-sorozatokban. A Widow’s Bay című új széria pontosan ilyen terep: egy baljós hangulatú, kisvárosi misztikus történet, amely egyszerre próbál ijesztő, elgondolkodtató és meglepően humoros lenni.

Az első epizódok alapján pedig az a helyzet, hogy ez a furcsa elegy jobban működik, mint elsőre gondolnánk.

A történet egy New England partjainál fekvő apró szigeten játszódik, amely első pillantásra tipikus, kissé elfeledett kisváros benyomását kelti. A helyi polgármester, Tom (Rhys) ambiciózus tervekkel próbálja felrázni a közösséget és fellendíteni a turizmust. Ennek érdekében egy riportert is a szigetre hív, hogy pozitív képet fessen a helyről. A gond csak az, hogy Widow’s Bay múltja korántsem makulátlan és úgy tűnik, a jelen sem lesz az.

Már a nyitójelenet világossá teszi, hogy itt nem pusztán egy karakterdráma bontakozik majd ki. Egy sűrű, baljós köd ereszkedik a szigetre, és benne nyomtalanul eltűnik egy helyi halász. Ez a klasszikus horroralaphelyzet könnyen átcsúszhatna klisékbe, de a sorozat meglepően visszafogottan kezeli a természetfelettit. Nem tolja azonnal az arcunkba a válaszokat, inkább apró jelekkel, fokozatosan építi fel a feszültséget.

Tom karaktere ebben kulcsszerepet játszik. Ő az a vezető, aki mindenáron racionalizálni próbálja az eseményeket, még akkor is, amikor a helyiek egyre inkább a babonák és régi hiedelmek felé fordulnak.

A sziget múltja ugyanis tele van sötét történetekkel: sorozatgyilkosok, kannibál szekták és különféle megmagyarázhatatlan események hagytak nyomot a közösségen. Ez a háttér folyamatosan ott lebeg a jelen történései felett, és egyre nehezebbé teszi Tom számára, hogy fenntartsa a józan ész látszatát.

A sorozat egyik legnagyobb erénye, hogy nem választja szét élesen a realizmust és a misztikumot. Ehelyett a kettőt finoman egymásba csúsztatja, így a néző folyamatos bizonytalanságban marad: vajon tényleg történik valami természetfeletti, vagy csak az emberek félelmei torzítják a valóságot? Ez a megközelítés sokkal hatásosabb, mint a direkt ijesztgetés, és erősen emlékeztet a Midnight Mass nyomasztó, vallási és közösségi témákat boncolgató hangulatára.

A rendezés szintén sokat hozzátesz ehhez az atmoszférához. Az első két epizódot Hiro Murai jegyzi, akit olyan sorozatokból ismerhetünk, mint az Atlanta vagy The Bear.

Murai érzékenyen bánik a tempóval: hagyja lélegezni a jeleneteket, miközben folyamatosan adagolja a feszültséget. A ködbe burkolózó vidék, a csendes utcák és a zene együttese egy olyan félelmet keltő, mégis magával ragadó világot teremt, amely könnyen beszippantja a nézőt.

A zene külön említést érdemel. Nem tolakodó, mégis végig jelen van, és finoman erősíti a jelenetek hangulatát. Hol nyugtalanító, hol melankolikus, de mindig pontosan tudja, mikor kell megszólalnia. Ez az aprólékos hangulatépítés az, ami igazán kiemeli a sorozatot a hasonló produkciók közül.

Ami viszont igazán meglepő, az a humor jelenléte. Bár a történet alapvetően sötét és fenyegető, a sorozat nem fél időnként önironikus vagy kifejezetten vicces lenni.

Ebben nagy szerepe van az alkotónak, Katie Dippold, akinek korábbi munkái meglehetősen vegyes képet mutatnak. A The Heat vagy a Parks and Recreation bizonyítják, hogy kiváló érzéke van a ritmusos, karakterközpontú humorhoz, még ha más projektjei nem is mindig sikerültek jól. Itt azonban úgy tűnik, sikerült megtalálnia az egyensúlyt: a humor nem rombolja a feszültséget, inkább emberközelibbé teszi a karaktereket. Rhys pedig nagyon ügyes időzítéssel igazi vígjátékszínészi vénáját és bemutatja.

A mellékszereplők szintén hozzájárulnak ehhez az élményhez. Bár még csak az évad elején járunk, már most több érdekes történetszál bontakozik ki, amelyek később komoly szerepet kaphatnak. A kérdés csak az, hogy a sorozat képes lesz-e ezeket megfelelően kibontani, vagy elveszik a saját rejtélyeiben. Könyörgöm ne legyen ez is egy újabb Lost, vagy Kiút! Az első epizód hangulata erősen idézi a Sthephen King-féle A köd világát, míg a második rész már inkább az 1408-as szoba klausztrofób, pszichológiai horrorát hozza. Ez a váltakozó tónus izgalmas, de egyben kockázatos is: hosszú távon csak akkor működik, ha a sorozat képes egységes irányba terelni majd a történetet.

A Widow’s Bay első két része igazán ígéretes kezdés. Hangulatos, jól játszik a néző elvárásaival, és képes egyedi ízt adni egy ismerős műfajnak.

A legnagyobb kérdés az, hogy ez a gondosan felépített feszültség és rejtély vajon hova fut ki. Ha sikerül megtartani az egyensúlyt a humor, a dráma és a horror között, akkor könnyen az év egyik meglepetéssorozata lehet. Ha nem, akkor csak egy újabb érdekes, de végül kifulladó próbálkozás marad a sok közül.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Kilencven éves Szilágyi János, a magyar rádiózás egyik meghatározó figurája
A Pulitzer-emlékdíjas újságíró, Szilágyi János ma ünnepli 90. születésnapját. Pályáját a Halló, itt vagyok! című műsora határozta meg, amelyben tudatosan kerülte a politikát.


Volt egy idő, amikor még nem podcastnak hívták, ha valaki beszélgetett emberekkel, hanem rádióműsornak. Nem volt stúdióba beállított növény, nem kellett hozzá feliratkozás, Patreon, YouTube-kommentháború. Volt helyette egy mikrofon, egy telefonvonal, meg Szilágyi János.

1936. május 3-án született Budapesten, és ha valakinek a neve mellé Magyarországon oda lehet írni, hogy rádiós legenda, akkor az övé mellé egészen nyugodtan oda lehet.

Szilágyi pályája nem úgy néz ki, mint egy szépen laminált karrierút. Volt gyakornok a Rádióban, dolgozott vidéki lapoknál, minisztériumi sajtóosztályon, visszakerült a Magyar Rádióba, később újságoknál, tévében, talkshow-ban dolgozott tovább, és közben valahogy mindig ugyanaz maradt: egy riporter, aki nem úgy kérdezett, mintha a válasz már előre meglenne a fejében.

A nagy dobása persze a Halló, itt vagyok! volt, amely 1980 januárjában indult, és 1989 decemberéig ment hétfő esténként.

Egy betelefonálós műsor, ami ma már nem tűnik forradalminak, mert mára mindenki mindenhová betelefonál, kommentel, üzen, élőzik és felháborodik. Csakhogy akkor ez még nem a zaj része volt, hanem maga az esemény. Az ország ült a rádió mellett, és hallgatta, ahogy ismeretlen emberek beszélnek szerelemről, magányról, dühről, csalódásokról, apró magyar tragédiákról és még apróbb magyar reményekről.

A műsor lényege zavarba ejtően egyszerű volt: bárki betelefonálhatott. Névtelenül is. Szerelmi ügyekkel, családi bajokkal, magánéleti katasztrófákkal, hétköznapi nyomorúságokkal. Szilágyi pedig kérdezett. Nem mindig simogatva, nem mindig puhán, de úgy, hogy abból többnyire beszélgetés lett, nem kihallgatás.

Egy 2020-as interjúban úgy fogalmazott: nincs kínos kérdés, csak tudni kell megfogalmazni, és jó helyen, jó időben feltenni.

Ez elég pontos ars poetica egy olyan embertől, aki a magyar nyilvánosságban még akkor tanulta meg az egyenességet, amikor az egyenesség nem feltétlenül volt karrierstratégia.

A Halló, itt vagyok! sikere szinte hisztérikus volt – ezt később maga Szilágyi is így idézte fel. A betelefonálós műfaj ma már közhely, akkor viszont még nem volt az. Akkoriban az, hogy egy hallgató egyszer csak beleszólhatott az országos nyilvánosságba, nem „interaktív formátum” volt, hanem kisebb csoda. Persze magyarosan: némi gyanakvással, némi ítélkezéssel, és

azzal a klasszikus mondattal, hogy „mennyi hülye hív fel téged”. Szilágyi erre állítólag azt válaszolta: „te is hülye vagy, csak nem telefonálsz”.

Ennél tömörebben az ország lelkiállapotát azóta sem nagyon sikerült összefoglalni.

1989-ben aztán abbahagyta. Nem azért, mert nem működött, hanem mert túl jól működött, és közben a rendszerváltás politikai indulatai elkezdték benyomni az ajtót. Szilágyi azt mondta, a műsor emberekről és magánéletekről szólt, nem arról, hogy ki kit akar kipaterolni.

A politika-mentesség volt a legfontosabb alapelve, amelyet évtizedekkel később is következetesen képviselt.

„Nem megyek bele, hogy az egyik szidja Orbánt, a másik szidja Gyurcsányt, a harmadik mindkettőt, én pedig azt hallgassam.”

A formátum erejét mutatta, hogy 2021-ben a 168.hu felületén újraéledt. Az akkori bejelentéskor Szilágyi egyértelművé tette a játékszabályokat: „Halló, újra itt vagyok… szerdánként, este 7-kor bármit megbeszélhetünk… A politikából és a járványból viszont már mindenkinek elege van, ezért… ne fárasszuk egymást” – közölte a 168.hu. A kiadó tulajdonosa akkor úgy fogalmazott: „A Halló, itt vagyok! a magyar médiatörténet egyik fontos pillére… Szilágyi János élő legenda.” A próbálkozás azonban nem bizonyult tartósnak: Szilágyi 2024-ben a Blikknek azt mondta, az újraindított műsor „nem tartott sokáig, elhalt, kimúlt és végérvényesen véget ért”.

A sikerei mögött egy különleges kérdezéstechnika áll, módszeréről kendőzetlen őszinteséggel beszélt, nem rejtve véka alá a szakmai profizmust sem, ami az empátiával együtt adta stílusának egyedi élét.

„Nagyon cinikusan fog hangzani, de tényleg így van: bárki legyen az, akár a pápa, akár a házmester, amikor interjút készítek vele, ő nekem a munkaeszközöm.”

A pályakép azonban nemcsak szakmai diadalok sorozata. Személyes élete során komoly megpróbáltatásokkal is szembe kellett néznie. Egy drámai műtét története során tévesen diagnosztizált tüdőrákkal operálták, a hiba csak a beavatkozás után derült ki.

A közelmúltban pedig a tőle megszokott nyíltsággal beszélt az időskori nehézségekről. Az ATV Húzós című podcastjában elmondta, hogy a memóriazavar jeleit tapasztalja magán. Az Index cikke szerint az orvosa úgy vélte, a feledékenysége az öregedéssel is együtt járhat, és nincs „betegszinten”, Szilágyi saját megélését drámai szavakkal írta le.

„Nagyon erős demenciám van… Rohadtul felejtek… Spekulálok, de nem jutnak eszembe nevek, a legegyszerűbb szavak.”

A szakma eközben életműszinten ismerte el a teljesítményt. 1996-ban Gáll Ernővel megosztva kapta meg a Joseph Pulitzer-emlékdíjat életmű kategóriában, amely a hazai újságíró-társadalom egyik legrangosabb elismerése – rögzíti a díj hivatalos oldala. Nyugdíjas éveit visszavonultan, de anyagi biztonságban éli.

„Az évek alatt összegyűjtött pénzünkből élünk, így nem kell sehol munkáért kopogtatnom. Ráérő nyugdíjasként jól megvagyok itthon, a családommal és a barátaimmal”

– nyilatkozta a BEST magazinnak.

De talán még fontosabb, hogy öröksége ma is élő formátumokban hat tovább. Az a civil hang, a kényes kérdések kulturált felvállalása, amit ő meghonosított, sok mai beszélgetős műsorral rokonítható.

Boldog születésnapot, Szilágyi János!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meryl Streep 5 év szünet után tér vissza 20 évvel ezelőtti szerepébe, és még mindig rajongva utálhatjuk Az ördög Pradát visel 2-ben
Lady Gagával és a divatvilág krémjével erősít Andy, Miranda, Nigel és Emily sztorija, amely már inkább a hatalmi csatározásokról szól, de még mindig nagyon vicces.


20 év nagy idő. A filmkészítésben és a divatban is. 20 év alatt rengeteg változás mehet végbe a világban, a trendekben éppúgy, mint a társadalmi felfogásban. Mégis 20 év után döntöttek úgy a 2006-os Az ördög Pradát visel alkotói, hogy ideje megismételni az egykori sikert. David Frankel rendező (Miami rapszódia, Marley meg én, Vad évad, Amit még mindig tudni akarsz a szexről, A heng ereje, Váratlan szépség) filmje anno hatalmas sikernek bizonyult: a mindössze 35 millió dolláros gyártási kötségeire világszinten 326,5 milliót keresett csak a mozikból, emellett hozott egy Oscar-jelölést Meryl Streepnek a női főszereplők közt (az eddigi huszonegyből a tizennegyediket), és egy Patricia Field jelmeztervezőnek is. Nem mellesleg pedig kultfilm lett belőle, a divatról szóló filmek között legalábbis mindenképp, nagyon rá tudott csatlakozni ugyanis az akkori közhangulatra.

Anne Hathawayből is sztárt csinált, a Neveletlen hercegnő (2001) után ez volt a második nagy dobása főszereplőként, illetve megismertette a világgal Emily Bluntot, akinek ez volt a második mozifilmje a brit Szerelmem nyara (2004) után. Streep pedig egy tőle akkor még viszonylag szokatlan szerepkörben tündökölhetett, nem sokszor játszott ugyanis korábban negatív karaktereket (Nőstényördög, A mandzsúriai jelölt).

Az utóbbi hét évben ráadásul semmilyen mozis tartalomban nem szerepelt; az utolsó egész estés filmje a 2021-es Ne nézz fel! volt, de az meg a Netflixen debütált, ahogy a 2020-as The Prom – A végzős bál is, a szintén 2020-as Szabad szavak pedig az HBO Maxon, így a legutóbbi szélesvásznú premierje a 2019-es Kisasszonyok volt.

Ezt az 5 (vagy 7) éves hiátust szakította most meg azért, hogy ismét belebújjon egyik legismertebb és legnépszerűbb karaktere, Miranda Priestly bőrbébe

Az ördög Pradát visel 2-ben persze nemcsak ő és Anne Hathaway térnek vissza, hanem Emily Blunt, valamint az első rész titkos sztárja és talán legszimpatikusabb karaktere, Nigel is Stanley Tucci alakításában, ahogyan Tracie Thoms is Lilyként vagy a szlovák születésű Tibor Feldman Irv Ravitzként. Ugyanakkor, akik Adrien Grenier (Nate), Simon Baker (Christian) vagy Rich Sommer (Doug) újbóli felbukkanására számítottak, csalódni fognak, nem teljes hát a reunion.

A sztori szerint egyébként a filmbeli világban is eltelt kb. 20 év. Miranda továbbra is a Runway főszerkesztője, Nigel pedig továbbra is a jobbkeze. Andy (Hathaway) azóta neves újságíró, és komoly, a társadalmat érintő cikkek szerzője lett a Vanguard magazinnál, amely épp a történet elején, egy újságírós díjátadó kellős közepén értesíti a dolgozóit arról, hogy nincs többé munkájuk. A Runway is válságban van, mivel kapcsolatba hozzák a lapot egy komoly botránnyal, így a tulajdonos Irv visszahívja a frissen munkanélküli Andyt rovatvezetőnek, hogy rakja rendbe a magazin renoméját. Miranda persze nem örül, hogy felsőbb utasításra odatették mellé Andyt (akire nem is emlékszik), de kénytelen együtt dolgozni vele, a lánynak pedig úgy tűnik, kiváló ötletei vannak. Felbukkan persze Emily is (Blunt), aki időközben a Runway legnagyobb hirdetője, a Dior vezető pozíciójában dolgozik, sőt, összejött egy milliárdossal (Justin Theroux), így Miranda és Andy rendesen ki vannak neki szolgáltatva.

Az ördög Pradát visel 2 a 2020-as évek szellemében sokkal inkább szól a hatalmi harcokról, mint a divatról. Oligarchák, luxuscikkek, urizálás, cégeladások, csődök, felvásárlások, úgy tűnik, ebbe az irányba tolódott el mostanra a hangsúly, ezzel pedig a forgatókönyvíró, Aline Brosh McKenna is tisztában volt.

Az első rész egyébként még Lauren Weisberger regénye alapján készült (szintén McKenna adaptálta), a folytatás azonban már eredeti szkripttel rendelkezik. Ennek tükrében Andyből a negyvenes éveire is gyermektelen, egyedülálló nőt csinált, aki még nem találta meg a nagy őt, és minden erejével a munkájára koncentrál, de azért a biztonság kedvéért lefagyasztatta a petesejtjeit. Emilyből elvált nő lett két gyerekkel, Mirandának új férje, van, a hegedűművész Stuart (Kenneth Branagh), Nigel pedig maradt Nigel. S amikor ez a kvartett újra összeáll, ismét megindulnak a fúrások, ármánykodások vagy akár a békülések, összefogások is.

A második rész nagy erénye, hogy sikeresen megidézi a 20 évvel ezelőtti kezdetek hangulatát, és a karaktereit is épp annyi változtatással küldi a vásznakra, amennyi még belefér.

Miranda például a korral valamennyit lágyult, és bár nem hazudtolja meg önmagát, a 2020-as évek társadalmi érzékenységére ő is kénytelen reagálni. Például nem hajíthatja a kabátját az asszisztense arcába, azt neki kell felekasztania a fogasra, illetve a jelenlegi első asszisztense, Amari (A Bridgeton családból ismert Simone Ashley) munkakörébe az is beletartozik, hogy ha Miranda valami sértőt, nem „píszít” készül mondani, csinálni, figyelmeztesse őt, hogy talán nem kéne.

A film fókuszának elcsúszása (a divatvilág persze most is számottevő jelenetben kap helyet, de a sztori alakulása egyre inkább a partvonalra küldi ezt a tematikát) bizonyára megosztó lesz, az első rész rajongói közül sokan kifogásolják majd, mégis meglepően jól működik még mindig ez a formula. Frankel és McKenna képesek annyi humorral, szarkazmussal, mondanivalóval, jól működő karakterdinamikákkal és szórakoztató cameókkal (Lady Gaga az első helyen, Donatella Versace a másodikon) megpakolni a filmet, hogy az esetlenségek és csetlések-botlások is könnyen megbocsáthatók legyenek. Meryl Streep pedig rég volt ilyen jó. Legalább öt éve…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk