Az én-idő nem csak a szülőknek jár, de a gyerekeknek is
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Na ne már! Már megint? Már megint az én-időről lesz szó?! Nem uncsi még egy kicsit?! NEM.
Addig biztosan nem, amíg egy-egy ilyen cikk megjelenése után több napon át naponta két-három levelet kapok, amelyben édesanyák, nők arról írnak, hogy ez nekik nem megy, nem tudják megcsinálni, mert bűntudatuk van a saját magukra fordított idő miatt, miközben érzik, hogy a hiányára akár rámehet a kapcsolatuk, az egészségük, a családjuk. De nincs rá lehetőségük, idejük, erejük, pénzük.
Szóval addig, amíg így áll a helyzet, addig egyszerűen nem lehet elégszer írni róla. De nem csak ezért. Mert vannak itt még valakik, akikről kevés szó esik ebben az összefüggésben. Én most értük és miattuk emelem fel a szavamat.
De előtte hadd meséljek egy kicsit. Csak ahogy szoktam.
Az elmúlt hetekben volt időm gondolkozni. Sokat gondolkozni. Ránézni az életemre és eldönteni: sokkal tudatosabban szeretném élni a mindennapjaimat. Nem akarok végigszáguldani az életemen, élvezni szeretném, hogy vagyok, hogy létezem.
Szeretném szeretni és megbecsülni önmagamat úgy, hogy közben beteljesítem az önként vállalt és a társadalom által rám ruházott szerepeimet a legjobb tudásom szerint, de mindvégig figyelve önmagamra és testem-lelkem jelzéseire, hogy mielőtt a túlterheltségi mutató a piros tartományba tévedne, behúzzam a féket még pont időben és képes legyek segítséget hívni, ha valamiből túl sok, vagy éppenséggel elnapolni valamit, ha nem fér bele az időmbe, keresztülnézni és a fotelben hagyni magasodni még 2-3 órát vagy akár 2-3 napot a vasalnivalót stb.
Röviden: tudatos fékezés, lassítás, pihenés. Mindannyiunk (i.e.: önmagam, szeretteim, családom, barátaim) érdekében. Mert a stressz, a mértéktelen, folyamatos hajtás árt. Kilépők nélkül egészen biztosan. Én már csak tudom.
Felismerés, cselekvés, vállveregetés. Minden szuper. Így kell ezt csinálni. Nincs bűntudat, nincs önzés, felelősség van. Magamért és magamon keresztül másokért. Pöpec vagyok.
És akkor durr! Berobban az élet. Egy emlék formájában. Egy mindennapos emlék formájában. Pofátlanul berobban. És az arcomba tolja magát, hogy végre tényleg felébredjek és lássak. Egészben az életet. Hogy az én-fókusz, az én-idő mégiscsak önzés. Ha úgy csinálom, ahogy eddig. Pedig már tényleg azt hittem, hogy pöpec vagyok. Na, ennyit magamról.
– Mi volt a suliban?
– Mi volt az ebéd?
– Moss kezet!
– Kezdj el tanulni!
– Siess, mert nem leszel kész edzésig!
…
– Hagyjál mááááár!
– Mi ez a hangnem? Csak neked akarok jót.
Két perc és már áll a bál. Én kiabálok, ő ellenáll. Már ő is kiabál.
Duzzogás, puffogás, értetlenkedés. Pedig csak a javát akarom, hogy mindennel kész legyen, hogy estére ne maradjon semmi. És tessék! Még neki áll feljebb.
Újabb két perc múlva az egész jelenet megismétlődik. Csak most Nagyfiúval. Aztán Nagylánnyal. És nem sokkal később Négyessel meg Legkisebbel. Csak náluk a tanulás kör kimarad. Mert még ovisok. És ezáltal egy kicsit szerencsésebbek, mint a többiek.
És jön az első kórházi etap. Nekem.
