Az én-idő nem csak a szülőknek jár, de a gyerekeknek is
És valaki bekopogtat... Hé-hó-hé-hó! Mit csinálsz? Állj már meg! Állj már le! De hát épp azt csinálom.
Az jó. De nem elég. Mert most nem rólad van szó. Nézz körül és magadba! Nem (csak) neked kell egy kis szünet a levegővételhez, mert megfulladsz. Hanem a gyerekeidnek (is). Hé! Hé, érted? Neked jár a lassítás, a tudatos figyelem, az én-idő, a kilépés a hajtásból, a mókuskerékből, de a gyerekeidnek nem? Őket nyomod, hajtod, űzöd tűzön-vizen át? Te, aki ki nem állhatja a kettős mércét, mit csinálsz?
Aha. Csakis az ő érdekükben. Miközben azon panaszkodsz a férjednek, a szomszédasszonynak, az anyádnak, hogy amikor hazaérnek a suliból, nem érted mi történik velük, mert ahogy hozzájuk szólsz, pillanatok alatt gorombák lesznek, kiabálnak, nyígnek. Stresszesek. Rágják a körmüket. A kütyük felé fordulnak.
Szerinted? Hát normális vagy? Nem. Nem vagyok.
Sokk volt. Megtettem az első lépéseket hátra. Kevés tudatossággal, inkább csak ösztönből. Kevés volt. Nekem is, nekik is. Jött a második figyelmeztetés. Én pedig ránéztem a gyerekeimre és közben fülemben a saját hangom visszhangzott.
Siess-öltözz-elkésünkafoglalkozásról-ígyisestefélnyolcleszmirehazaérünk! Suli-tanulás-edzés-tanulás-nelófráljmertnemleszelkész-koncentrálj-neálmodozz-koncentrálj-amikimaradtreggelcsináldmeg!
Néztem őket és közben arra gondoltam, hogy melyik volt az a pillanat, amikor engedtem, hogy a külvilág, a külvilág által támasztott elváráshalmaz átvegye az irányítást az életük felett, miközben én, felnőttként egyre tudatosabban élem az életemet, egyre tudatosabban mondok nemet, állok ki önmagamért?!
Kétségbeesve kerestem a pillanatot, amikor elveszítettem a józan eszemet és a gyerekeimet átkapcsoltam robot üzemmódba és csak toltam és toltam, űztem, hajtottam őket előre, mit sem törődve azzal, hogy pont azt csinálom velük, amire én egyre inkább és egyre határozottabban igyekszem nemet mondani mindannyiunk érdekében.
Sokk volt. Megint.
Sokk volt rádöbbenem, hogy az én-idő nem pusztán az önmagunkra figyelés felelősségét jelenti, hanem a gyerekeinkért érzett felelősséget is. Hogy ha én tudatosan figyelek arra, hogy ne űzzem magam végig az életemen, akkor mekkora a felelősségem abban, hogy ne tegyem ezt meg a gyerekeimmel sem?
Mekkora? Óriási.
De szerencsére a megoldás egyszerű: adjunk időt a gyerekeinknek! Is. Bűntudat nélkül. És vegyük ki a kezükből a ceruzát este nyolckor hétkor és menjünk a hosszabb úton hazafelé és köszönjünk minden csigának... Adjunk és hagyjunk időt! Magunknak és nekik. Nekik, akik a legfontosabbak nekünk.