Ahol a szülés intimitása elveszik
A műtőben zajló kommunikáció pedig életre szóló negatív élmény vagy gyógyító és erőt adó emlék is lehet.
Figyelemmel kísérem a várandóssággal kapcsolatos cikkeket, híreket, a szüléstörténeteket és az anyák tapasztalatait. A császármetszés utáni hüvelyi szülés témájával foglalkozó egyik Facebook csoportban újra és újra megemlítik, azt a gyakran előforduló helyzetet, hogy "nem oda illő" dolgokat mondanak a műtőben az egészségügyi személyzet tagjai. Az érintettek sosem osztottak meg konkrétumot, de dúlaként és pszichológusként is nagyon fontosnak tartom ezt a témát, így rákérdeztem egy kiírásban, miről folyt a szó a császármetszés alatt a műtőben, majd vártam az anyák kommentjeit, vagy akár privát üzeneteit. Körülbelül 100 válasz érkezett
és többnyire negatív tapasztalatokról számoltak be.
A cikk megjelenése óta és a számos megosztásnak köszönhetően elképesztő mennyiségű személyes megosztás érkezik. Az, hogy milyen sokakat és milyen komoly élményanyagot mozgat meg, mutatja a téma rendkívüli fontosságát és aktualitását. A történetekből nyilvánvalóan látszik, hogy sokszor nem is maga a császármetszés vagy a hüvelyi szülés ténye dönti el a szülésélmény milyenségét, hanem a folyamat alatti hozzáállás és kommunikáció, amivel az anyát körülvette az egészségügyi szakszemélyzet és a további segítők.
Ahogyan olvastam az anyák emlékeit, az volt az érzésem, hogy mintha a műtéti helyzet és közeg elvonná a figyelmet arról, hogy – mint ahogyan a természetes szülésnél is – itt is nőből anya válik és egy kisbaba világra jöttében segédkeznek.
Mintha mindannak a romantikája, intimitása, különlegessége elveszne,
ami egy hüvelyi szülésnél nyilvánvalóbb, láthatóbb, talán kézzelfoghatóbb. Persze sokszor az anyák természetes szülés esetén is beszámolnak arról, hogy az egészségügyi személyzet kommunikációja nem volt támogató, kedves, vagy türelmes, esetleg figyelmes.
A megosztott tapasztalatok viszont azt mutatják, ez fokozottan igaz császármetszés esetén. Mintha az a tény, hogy az anyából csupán a fertőtlenítő által narancsszínűre festett gömbölyű pocak látszik, a test többi része letakarva, a felsőteste és az arca elfüggönyözve, eltávolítaná és elfeledtetné, hogy ez is szülés, ez is bensőséges családi esemény, különleges pillanat, felejthetetlen történés, ráadásul egy élet kezdete, az anya legelső élménye az újszülöttjével.
Ma már a legtöbb császármetszés nem altatásban, hanem epidurális vagy spinális érzéstelenítéssel történik, így az anya mindent hall, ami elhangzik és fokozottan érzékeny arra, milyen verbális és nonverbális jelzések röpködnek körülötte. Régóta tudjuk, hogy bármely felfokozott érzelmi állapotban, félelem, kiszolgáltatottság esetén nő a szuggesztibilitás, vagyis a szuggesztiókra való fogékonyság.
Ez azt jelenti, hogy
amit ilyen helyzetben mondanak, vagy tesznek, az elementáris erővel ég be az emlékezetbe és önkéntelenül fejti ki a hatását az adott helyzetben.
Ezt az édesanyák közlései is megerősítik, hiszen rendszeresen hallunk tőlük olyat, hogy "sosem felejtem el amit mondott", "mintha most is hallanám, ahogy mondta" vagy, szó szerint "ez örökre beégett".
Vegyük először az optimális példát, milyen a helyes kommunikáció egy ilyen műtéti helyzetben, hogy majd ezzel összefüggésben tárgyalhassuk a megosztott tapasztalatokat.
Elmondható, hogy ritka kivételtől eltekintve, nem császármetszésre készülnek az anyák. Ezzel a helyzettel hosszas és kimerítő vajúdás után szembesülnek, a szülésre jellemző módosult tudatállapotban.
A császármetszés mellett való döntést jellemzően azért hozzák meg, mert a baba vagy az anya fiziológiás állapota ezt indokolja.
A félelem, az ijedtség érzései azonnal megjelennek egy ilyen helyzetben, mint ahogyan a veszteség is:
a természetes szülés megélésének elvesztése, sok esetben a kudarcélmény: hogy "nem tudtam megcsinálni". Szorongás a baba épségéért, félelem az új és idegen helyzettől. Nem könnyű, – ugyanakkor nem is olyan nehéz – beleképzelni magunkat ebbe a helyzetbe, de az nyilvánvaló, hogy az egészségügyi személyzet támogatása, kedvessége, gyengédsége, figyelmessége alapvető kell(ene) legyen ilyen esetekben. Az anya ilyenkor csak rájuk számíthat és nem csupán szakmailag, hanem emberileg is, hiszen az egészségügyi személyzet veszi őt körül (az apa többnyire nem lehet bent a műtőben).
Optimális esetben a műtét alatt is az anyához beszélnek az orvosok, laikus számára is jól érthető, köznapi nyelvezetet használva tájékoztatják őt a történésekről, a baba állapotáról. Megnyugtatják, ha arra van szüksége, pozitív élményekkel terelik el a figyelmét, ha ez segít. Ebből érezheti az anya, hogy figyelnek rá, szakmailag is kézben tartják a történéseket, de mindezek közben ő és a babája a legfontosabb szereplők, és nem csupán elszenvedői a helyzetnek.
A közvetlen orvosi kommunikáció ilyenkor teljes jelenlétet, odafordulást, fókuszálást üzen, ami elengedhetetlen az anya biztonságérzetének megerősítése szempontjából.
Számos beszámolóban lehetett olvasni, hogy a futballról, pizzarendelésről, nyaralásról, autókról folyik a szó, ami bár volt, aki számára figyelemelterelésként hatott, mások joggal érezhetik úgy, hogy nem is rájuk és a megszületendő babára koncentrálnak. Pedig amikor egy anya a saját és a kisbabája életéért aggódik, jogos igénye lehet az, hogy a mindennapi megbeszélnivalók kint maradjanak a folyosón és a műtéti helyzetben arról folyjon a szó, ami ott és akkor a legfontosabb: kettőjükről.
Egy hétköznapi rendelésen sem kelt kellemes érzést, ha az orvosunk igazából "máshol jár fejben", hát még egy műtétnél!
A válaszokból és az anyák tapasztalataiból az ELTE Illyés Sándor Emléknapok nevű rendezvényére tudományos plakát is készült és bemutatásra került 2017. március 24-én abban a reményben, hogy ezzel is sikerül felhívni a figyelmet a problémára és változást elérni!
"Több zsírja van mint az előző 2-nek összesen".
Semmilyen körülmények között nem hangozhatna el pejoratív kommentár, minősítés vagy lesajnáló jelző a kismamák testsúlyára, alkatára, vagy testzsírszázalékára, még ha esetlegesen a szikeválasztás múlik is ezen.
"Úgy tudtam meg, hogy megszületett a gyerekem és a lánynak tartott baba fiú, hogy
Doktornő: – "Jaj, kukis!"
Orvosom: – "De hát ez egy fiú!" – ő nézte UH-n lánynak.
És akkor úgy összeraktam, hogy azt hiszem, megszületett életem első gyereke, anya lettem és van egy kisfiam."
Számos történetben olvashatjuk, hogy az egészségügyi személyzet csupán egymáshoz intézi a mondatait, az anyához csak alig vagy nem is szólnak. Ez szintén azt a megsemmisítő érzést keltheti, mintha ott sem lenne, vagy csak egy tárgy volna.
"Engem altattak. Mielőtt elaludtam, zokogtam, hogy ennek nem így kellett volna lennie. A doktornő pedig annyit mondott mindenkinek, hogy hagyjanak, hadd sírjak… Ez jól esett."
Rendkívül fontos az empatikus hozzáállás és az anya érzelmi támogatása. Azzal nem segítünk, ha letiltjuk az érzelmi megnyilvánulásokat vagy elbagatellizáljuk őket. Engedjünk teret a negatív érzéseknek is, hiszen van helyük ebben az esetben.
"Az orvos azt mondta, rosszul vettem a levegőt végig a vajúdás alatt, ezért nem jutott a baba elég oxigénhez, ezért esett le a szívhangja, és ezért kell “azonnal műteni, mert különben meghal a baba”. Övön aluli."
Bár vélhetően ezt a közlés csupán információátadásnak szánták, mégis nagyon körültekintően kell fogalmazni, hiszen az ilyesfajta egyszerű közlés is könnyen hibáztatásként csapódik le, ami nagymértékben növeli az anyák bűntudatát.
"X: Hol van a 10-es törlő? Mert ebből van elegem, hogy egyikőtök sem tud ennyit mondani, hogy kinn van a 10-es. Nézzétek meg a kukában!
Orvos: Akkor most visszabontsam?
X: Ne, várjuk meg a beteghordót, lehet a kinti kukában van. Hol késik már? Itt senki nem tudja rendesen végezni a munkáját?
Beteghordó negyedórás késés után: a 10-es a méhlepény alján volt feltapadva a kinti kukában.
Orvos: Én mondtam, hogy kinn van a 10-es, lehet te elfelejtetted felírni.
X: Ne fogd rám, ha mondtad volna, felírom."
Nincs annál nagyobb pánikkeltő, mintha elbizonytalanodsz az orvosaid szakmai hozzáértésében és hozzáállásában. Ha az egészségügyi szakszemélyzet nem olajozott teamként működik együtt, hanem nyilvánvalóan hibázik, és az ebből adódó feszültséget nem diszkréten kezelik, sőt, azt az anyára is ráterhelik – kétségek között hagyva őt magyarázat vagy megnyugtatás nélkül.
"A babának zsinór volt a nyakán és azt mondták, hogy nem mindenkinek kéne megszületni és hát elnézést Anyuka, hogy erről beszélünk de régen a természet ezt elintézte volna..."
Éppen azt kéne erősíteni az édesanyákban, hogy milyen fantasztikus, hogy a fejlett orvosi technikáknak és eljárásoknak köszönhetően – mint a császármetszés is – meg lehet menteni az anyát és a babát is, illetve jó kezekben van!
Szerencsére pozitív példák is érkeztek a beszámolók között
és nagyon fontos lenne, hogy megértsük, mennyire életbevágóan fontos a szülés körüli kommunikáció tartalma, illetve minősége. Egy anya azt írta: "Elég egy rossz mondat ezekben a helyzetekben és egy anya életének legszebb napja halálfélelemmel teli borzasztó élménnyé válhat. Ezt kellene tudatosítani."
Amellett, hogy teljesen egyetértek, hadd emeljem ki a társas támasz szerepét is: minden beszámolóban, ahol jó élményekről írtak az anyák, szerepelt legalább egy személy, aki emberségével, odafordulásával és kedvességével égett be az anyák emlékezetébe! Legyen még több ilyen! Állítsuk a szülés körüli és a császármetszés alatti kommunikációt a pozitív szuggesztiók segítségével a gyógyítás szolgálatába!
