"A mai napig kapok halálos fenyegetéseket" - egy egykori skinhead bandavezér története
Christian Picciolini történetére azt mondhatnánk: egyedülálló. Amerikai skinhead bandák szélsőségesen rasszista vezetője volt, akit csak ideológiája szerint kivetendőnek vélt, társaival együtt ütötte-rúgta, hangosan kiáltva a fehér emberek tisztaságát és mindennél feljebb valóságát. Aztán történt valami, ami miatt mindezzel felhagyott. Alapított egy új szervezetet: a Life After Hate-nek (Élet a gyűlölet után) éppen az a célja, hogy megkeressen és a helyes útra segítsen minél több embert, aki bármilyen radikális csoport része.
Egymás maradéktalan tiszteletére, nyitottságra, odafigyelésre, megértésre ösztönöz.
Nem "elfogadásra", nem "toleranciára", hangsúlyozza: ezeket a szavakat nem szereti, mert olyasmit sugallnak, hogy a másikat csak megtűrnünk, eltűrnünk kell.
Azt mondhatnánk, hogy egyedülálló a története... pedig nem az. Mert rettenetesen sok ember van a világban - körülötted, körülöttem is - , akit magával ragadott valamilyen ideológia, valami, ami helytelen, ellenséges, erőszakos és gyűlölettel teli alapgondolatokon nyugszik. És, hála többek között Christian mozgalmának, rengetegen már a jó útra tértek.
A 43 éves férfit a Hősök Tere kezdeményezés hívta meg fővárosunkba, hogy elmesélje, min ment keresztül. Több könyvet is írt már, amely saját tapasztalatain alapul, két éve pedig kiadta önéletrajzi kötetét. Az ELTÉN tartott előadását lankadatlan figyelemmel hallgatta az egész közönség.
Önbizalomhiány, kétségek és magányérzet: mindennek a gyökere
Árulkodó nevéből sejthető is, hogy Picciolini olasz családból származik. Tizenegynéhány éves korában szülei úgy döntöttek, Amerikában telepednek le. Bevándorlók voltak, folyamatos előítéletek áldozatai. Őket és fiukat is állandó csúfolódás, kirekesztés érte: a nevük miatt, a nyelvtudásuk miatt, bármi miatt. Christian sem tudta magáról, hogy kicsoda. Olaszként vagy amerikaiként próbáljon beilleszkedni?
1987-ben, 14 évesen az utcán álldogállva, saját életén merengve szívott egy füves cigarettát. Egyszer csak megállt mellette egy autó, amiből kiszállt egy kopaszra nyírt, 30 körüli férfi. Kivette a kezéből a jointot és eltaposta.
"Nem tudod, hogy ez az, amit a kommunisták, a zsidók akarnak, hogy csinálj magaddal?!" - ripakodott rá.
Christian meg csak nézett: azt sem tudta, mi az a kommunista, mi az a zsidó, vagy mi az, amire ez a férfi céloz.
Egyet tudott biztosan: hogy nagyon magával ragadta a férfi tiszteletet parancsoló, erős megjelenése. Olyan akart lenni, mint ő.
Két héttel később piros biciklijével tekert egy meccsre, amikor hirtelen megtámadta őt két afroamerikai, és elvették a bringáját. Ez az egyetlen dolog kellett ahhoz, hogy minden, amit a skinheadektől hallott, bizonyosságot nyerjen számára.
Soha azelőtt nem látott erőszakos, drogos vagy bajkeverő feketéket.
Ennyi kellett csak. A skinheadeket okosnak tartotta, identitásukat pedig követendőnek.
A tinik ugyanis, tudjuk jól, identitást keresnek. Közösséget, amibe beilleszkedhetnek. "Célt keresnek, azt akarják, hogy számítsanak" - magyarázza Christian az előadáson, majd széttárja a kezét: ő ekkor találta meg a családját, a hovatartozását és a céljait. S ezzel együtt azok a szavak, amelyek a szeretetről, büszkeségről, származásunk megvédéséről szóltak, átváltoztak azzá, hogy gyűlölnöd kell az ellenségedet.
Valódi családja, azaz szülei ekkor már rég a kis chicagói üzletükkel foglalatoskodtak. A hét minden napján dolgozniuk kellett, hogy eltartsák magukat. Fiuk persze akkor még nem értette ezt, csak annyit érzett, hogy anyja és apja elhagyta őt.
Útkeresőből vezér
Két évre rá, hogy Picciolini csatlakozott a Chicago Area Skinheads-hez (CASH), börtönbe került a bandavezérük, immár másodszor. A vezető szerepet pedig a 16 éves olasz fiú vette át. Erre a hatalomra volt szüksége világéletében - legalábbis így hitte.
- mondja a közönségnek a legnagyobb természetességgel. Aztán több bandával került összeköttetésbe, egyesítette sajátját például a Hammerskin Nationnel is, a világ legvéresebb, leghalálosabb skinhead egyesületével.
Kép: hammerskins.net
Mivel a zenének óriási toborzó ereje van, két évvel később - akkor már a saját maga által alapított White American Youth nevű szervezet mellett - alapított egy skinhead zenekart is Final Solution néven. Az első ilyen jellegű banda volt, amely az Egyesült Államokon kívül is koncertezett. Egyszer, a németországi Weimarban 4000 skinhead előtt játszottak.
Amikor véget ért a fellépésük, a közönséggel együtt a városba tolultak, hogy terrorizálják a lakosságot.
"Felszínes dolgok hoztak össze bennünket" - mondja Christian.
Aztán jött a fordulat...
19 éves korára már teljesen megszűnt a kapcsolata szüleivel. Ekkor azonban történt valami, amire talán nem számított. Vagy legalábbis nem arra, hogy ilyen hatással lesz rá.
Összeismerkedett egy lánnyal, akibe szerelmes lett. Ő nem volt részese ennek a mozgalomnak, és másfélének sem. Így amikor Christian vele volt, akkor mindig félretette magában az egészet. Olyankor nem volt skinhead, nem volt semminek a vezére, és nem voltak radikális ideológiák. Aztán született egy gyermekük.
Sziklaszilárdan hitte és tudta, hogy a fiát semmi szín alatt nem akarja bevonni a mozgalomba.
Ekkor, a kisbabáját a kezében tartva erősödött fel benne az a kétség, ami valahol, hátul, a mozgalomban töltött évek alatt végig ott motoszkált a fejében. Méghozzá azért, mert nem annak nevelték a szülei, amit csinált.
A zene toborzó ereje
Innentől kezdve már tudta, hogy nem akar többé kimenni az utcára erőszakoskodni vagy több fiatalt toborozni. De valamiben részt akart venni, és persze el kellett tartania a családját. Nyitott hát egy apró zeneboltot Chicago déli részén, amely észveszejtő mértékben vonzani kezdte nyugatról az érdeklődőket. Persze skinhead zenéket tudott árulni. Eleinte. Aztán úgy döntött: az ellenségtől is forgalmaz zenét. A punk rock és heavy metal mellett megjelentek hát a hip-hop felvételek is a polcain. Így aztán beléptek az üzlet ajtaján zsidók, feketék, melegek, muszlimok is. Christian először nagyon zárkózottan állt hozzájuk, de napról napra, hétről hétre egyre többet beszélgetett velük.
Egyik nap egy fekete tizenéves vásárlója tudatta vele, hogy az édesanyja rákban haldoklik. Christian fájdalmat érzett: azt a fájdalmat, amit a nagymamája rákbetegsége idején.
Egy másik alkalommal egy meleg pár lépett be az üzletbe kicsi gyerekükkel, és ugyanazt a szülői szeretetet érezte rajtuk, mint saját magán.
Ám a mozgalmat nem hagyta el elég gyorsan ahhoz, hogy az ő családja mellette maradjon. Felesége és a gyermekei elhagyták őt.
Újra elveszetten, öngyilkosságot fontolgatva
Ekkor kezdetét vette egy újabb pokoli időszak. Christiannak senkije se volt: öt éven át minden reggel azzal a gondolattal ébredt, hogy meg akarja ölni magát. Értelmetlennek látta az életét.
Egy ismerőse javaslatára elment egy állásinterjúra a technológiai multihoz, az IBM-hez. Maga sem tudta, miért: több iskolából rúgták ki, még egy érettségije sem volt, nemhogy saját számítógépe. Hazudott az önéletrajzában. Felvették.
Nincsenek véletlenek: az első munkáját abban a középiskolában kellett végeznie, ahonnan kétszer is kirúgták - egyik alkalommal azért, mert ökölharcba keveredett a fekete biztonsági őrrel. Most is összetalálkoztak.
Pedig Christian rettegett, hogy mi lesz, ha bárki felismeri. Mégis ő döntött úgy, hogy odalép az éppen autójához tartó, mosolygós afroamerikai idős emberhez, és megkocogtatja a vállát. A férfi megfordult és hátralépett egyet rémületében. Christian csak annyit tudott mondani: "Sajnálom".
Mire ő kinyújtotta a kezét, átölelték egymást...
Lehet, hogy sírtak is, erre már nem emlékszik pontosan - mondja mosolyogva, a közönség halk nevetésétől kísérve.
Ekkor jött rá, hogy nem futhat el a múltja elől. Szembe kell néznie vele.
A múlt súlyával új emberré válni
Amikor magáról mesélt, ismerősei képtelenek voltak elhinni, hogy ki volt azelőtt - és ez nagy segítséget nyújtott neki abban, hogy hinni kezdjen magában. Hogy lehet valaki más.
2010-ben, Dublinban alapította meg a Life After Hate-et, a korábbi szélsőségesekből álló csoportot, amely arra törekszik, hogy rávegye az embereket: hagyják ott a gyűlöletcsoportokat. Több mint 100 emberből áll már a hálózat, akik mindenféle mozgalmakból érkeztek. Még az al-Kaidától is. Ma, ha Christian rasszistákkal találkozik, nem vitázni kezd velük, hanem meghallgatja őket. Alaposan odafigyel, hogy kiderítse: milyen űrt próbálnak a rasszizmussal betölteni az életükben? Munkahiány? Család hiánya?
A kérdésre, hogy miért csatlakoztak egy szervezethez, szinte mindenki azt feleli: mert tartozni akarnak valahova. Nem azért, mert utálnak valamilyen népcsoportot.
A radikális csoportokhoz csatlakozó emberek egy saját életükben tátongó hiányt akarnak pótolni. Pont ugyanúgy, ahogy Christian tette.
Nincs már Ku-Klux-Klán, van viszont valami annál is nagyobb
Elsőre talán nem is jut eszünkbe, de a legveszélyesebb rasszista csoportok ma már nem látványos, horogkeresztekkel, fehér süvegekkel vagy tetovált bőrtarkóval kántáló emberek, akik tüzet gyújtanak az utcán. A legnagyobb veszély, amely kivétel nélkül mindnyájunkat fenyeget, az online toborzás és bevonás.
Christiant nemrégiben megkeresték egy tinédzser szülei, azzal a panasszal, hogy Grace-t teljesen elvakítja a fiú, akivel összejött: a lány rasszista videókat tölt fel magáról, amelyben a fehér ember mindennél feljebb valóságát hirdeti. A szülők rá sem ismernek az ő aranyos Grace-ükre.
Christian kinyomozta, hogy a lány "szerelme" egyáltalán nem a szerelme, hanem egy 38 éves moszkvai férfi, aki ráadásul az orosz védelmi minisztérium munkatársa. Egy ismerkedő oldalon keresztül valamilyen kényes információt, például meztelen képeket szerzett róla, hogy zsarolhatóvá tegye. Innentől pedig Grace báb lett a kezében.
Az internet tömegével hordozza az effajta veszélyeket, és Christian csapata ebben a témában is tervez lépni.
VIDEÓ: az ExitUSA Christian mozgalmának programja, ahol te is kérhetsz segítséget
Nézz körül és figyelj!
Mióta rendbe hozta életét, Christian újra felvette a kapcsolatot családjával: volt kedvesével jó barátságot ápol, ő és a gyerekek a férfivel egy utcában laknak.
A múltat persze sosem tudja már lemosni. Az előadáson bevallja: a mai napig kap halálos fenyegetéseket, sőt édesanyjának is küldtek már megfélemlítő leveleket. De nem hagyja magát eltántorítani semmitől, és minket is arra kér: figyeljünk! És semmiképp se ítélkezzünk, hanem hallgassuk meg a másikat.
Könnyű olyasvalakit gyűlölni, akit nem ismerünk. De ha veszed a bátorságot és megismered őt, rájössz, hogy több bennetek a hasonló, mint hinnétek. Menjetek, és tegyetek valamit azokért, akikről azt gondoljátok, hogy nem érdemlik meg. Mert valószínűleg pont nekik van a legnagyobb szükségük rá. A boldog emberek nem szoktak bombát telepíteni és nem rajzolnak horogkereszteket.
Ha fontosnak tartod az ügyet, oszd tovább a cikket!
