A szituációt és az érzést is mindig újra éljük, ha csak eszünkbe jutnak ezek a szülői mondatok! Mégis miért mondogatjuk, mondogatják a szülők őket? Mert úgy nőttünk, nőttek fel, hogy hallottuk ezeket!

És aki sokat hallotta, amikor maga is szülő lesz, akarva-akaratlanul kicsúszik a szájából. Ezek azok a szülői mondatok, amik

egy életre nyomot hagynak, de sosem érik el a céljukat!

Ahhoz azonban, hogy megszakítsuk ezt a rossz mintát, hatalmas önfegyelemre van szükségünk, hogy mielőtt kimondjuk ezeket az általunk is gyűlölt mondatokat, vegyünk egy nagy levegőt, és maradjunk csendben!

1. Na, ugye, megmondtam!

Ez a mondat mindig akkor hangzik el, amikor a szülő megpróbálja lebeszélni csemetéjét valami általa rossznak minősített dologról, és így megmenteni egy rossz, helytelen vagy veszélyes cselekedettől. Mert ő már tudja, hogy a dolgoknak az esetek túlnyomó részében nem kívánt következménye van, és nem akarja, hogy a gyermeke azzal szembesüljön.

És szeretné ettől a gyermekét megóvni! Ez eddig egy nagyon helyén való szülői viselkedés. De amikor a gyerek nem hallgat a szülő intelmeire, és megcsinálja a maga hülyeségét, ami, ha valóban rosszul sül el, és megalázottan vagy éppen a fájdalomtól megtörve beismeri a szülőnek, hogy mi történt vele, akkor sajnos nagyon sok szülő rosszul reagál! Ilyenkor nem arra van szüksége gyermekünknek, hogy a magunk önigazolásával legyünk elfoglalva: "Na, ugye, megmondtam!"

És a megértés és vigasztalás helyett, amire a gyermekünknek most a legnagyobb szüksége lenne,

kigúnyoljuk, és szinte rúgunk rajta még mi is egyet, hadd érezze még rosszabbul magát!

Neki itt ölelésre és megértésre lenne szüksége! Teljesen függetlenül attól, hogy a szülőnek lett igaza. A gyerek is pontosan tudja! Nem kell az orra alá dörgölni!

Ennek a mondatnak a sokszori használata pedig oda vezet, hogy a gyerek megtanulja, nem érdemes a szülőnek semmit elmondani, sem előre, sem utólag.

Ezzel a szülő részben el is veszíti a kapcsolatát a gyermekkel.

Már nem fog tudni mindenről, ami a gyerekével történik. A gyerek, hogy védje magát, egy idő után nem szavaz bizalmat a szülőnek. És úgy történnek mindenféle dolgok a gyerekkel, hogy a szülőnek többé fogalma sincs róla, min megy keresztül a gyereke. És így esélye sem lesz egy esetleges valódi vészhelyzetet elhárítani, mert még csak tudomása sem lesz róla, hogy a gyereke mire készül!

Kedves szülők! Lehet, hogy igazatok van! De biztos megéri ezt folyton hangsúlyozni, amikor vigasztalni kellene? Megéri elveszíteni a gyerekeddel a kapcsolatot?

2. Ha még egyszer, elszaladsz/hisztizel/nem fogadsz szót, itt hagylak!

Ezt egyre többször hallom játszótéren, vagy közösségi tereken anyukák szájából. Értem a tehetetlenség érzését a szülőnél, vagy az ijedtségét, amikor látja, hogy a gyerek elszalad, de miért kell fenyegetni a gyerekeket? Úgy sem hagyod ott! Mondj olyan következményt, amit meg is teszel! De fenyegetni és félelmet kelteni a gyerekben? Annak nincs értelme!

Csak felesleges félelmet és frusztrációt okozol benne.

És mi történik a gyermek lelkében ilyenkor? Elkezd attól félni, hogy elveszíti anyát.

Fokozódhatnak a hisztériás kitörések, amik a bizonytalanságából fakadnak, és az éjszakai ébredések. Újra felütheti fejét a szeparációs szorongás. Tehát ezáltal a helyzet nem javulni fog, hanem még rosszabb lesz, mint jelenleg! Hidd el, nem éri meg!

3. Az előző másik változata: Nem bírom tovább, olyan rossz/rosszak vagytok, én (anya) elköltözök, és itt hagylak benneteket!

Ezzel pedig egy negatív kép kialakulását segíti elő az anyuka: "Én olyan rossz vagyok, hogy még anya is el akar hagyni!". Ezzel determináljuk a gyerek negatív énképét, egy felesleges bűntudatot generálunk, és megerősítjük benne az "elviselhetetlen vagy" érzést. Ez az iskolai viselkedésében, társai felé való agresszivitásban is megnyilvánulhat. Vagy épp egy túlszorongó, és visszahúzódó állapotba kerül,

aminek következtében kiközösítik őt az osztálytársai.

Így megszűnnek a társas kapcsolatai is, amivel önigazolást nyer, hogy ő mennyire szörnyű alak. Valamint a későbbi párkapcsolatiba is visszaköszönhet a "Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy szeressenek!" érzések, félelmek formájában!

4. Semmi bajod, miért sírsz!

De igen! Fáj neki, különben nem sírna! Forduljunk empátiával a gyermekeink felé! Engedjük meg nekik, hogy megéljék a negatív érzéseiket, a fájdalmaikat. Ha elesett, lehet, hogy nem nagy a zúzódás, hanem az ijedtség sír. Ne oktasd ki, hogy mit érezhet, és mit nem! Öleld át, és vigasztald meg!

Ha ezt sokat hallja gyerekként, ennek az is lehet a következménye, hogy

egész életében küzdeni fog azzal, hogy neki nem fájhat!

Neki tűrni kell, bárki bármit tesz vele, vagy ellene. Tűrni, és sosem mutatni ki, hogy mit érez valójában! Ez a fajta elfojtás minden alkalommal pszichoszomatikus betegséghez vezet hosszú távon.

5. Ha összetöröd magad, még meg is verlek!

És össze is töri magát! Főleg, ha egy veszélyes szituációban hangzik el ez a mondat, amikor épp leeshet valahonnan. Biztasd, vagy maradj csendben! Ha rászólsz, és még a büntetést is kilátásba helyezed, megzavarod a koncentrációban, abban, hogy egyensúlyozzon ott a magasban, és így tényleg leesik, mert arra figyel, nehogy leessen, mert akkor még ki is kap! Most őszintén, tényleg megvered, mert leesett? Akkor meg miért ijesztgeted, és okozod te magad a bajt?

Összezúzod az önbizalmát, az önértékelését, és még a gyerek is megsérül!

Saját félelmünket ragasztjuk át rá, és idővel indokolatlanul félős lesz. Félni fog mindentől feleslegesen. Inkább szurkolj neki, biztasd, hogy ügyes, és meg tudja csinálni, ha pedig túl vagytok az egészen, valld be neki, hogy izgultál érte, de nagyon örülsz, hogy karcolás nélkül sikerült lejutnia! Légy rá büszke! És kérd meg, hogy többé azért ne másszon fel ilyen magasra!