"Egy seggfejhez mentem feleségül" – 10 megrázó utolsó mondat, ami közvetlenül szakítás előtt hangzott el

Ha te is azok közé tartozol, akik a paralimipiák időszakában lelkesen üdvözlik a magyar sportolók eredményeit, de igazából keveset tudnak magukról a sportolókról, a sikerük hátteréről, a parasportban rejlő újrakezdésükről, akkor Ekler Luca történetét mindenképpen figyelmedbe ajánljuk. A 27 éves sportolónak mindig is az élete része volt a sport, de hogy ezt komolyan is vette azt eredményei igazolják: a tokiói paralimpián lett először paralimpiai bajnok távolugrásban, Párizsban megvédte címét és nyert még mellé egy ezüstérmet is 400 méteres síkfutásban.

Hogy mit jelent a mozgás szeretete a mindennapokban, hogyan formál személyiséget és közösséget, valamint milyen tudatos háttérmunka szükséges a csúcsteljesítményhez, arról Ekler Lucával, kétszeres paralimpiai bajnok atlétával és Németh Sándorral, a BioTechUSA termékspecialistájával beszélgettünk.

Sztrók után újrakezdés tízévesen

Ekler Luca számára a sport sosem egy kipipálandó délutáni program volt, hanem a gyermekkora természetes közege. „Nagyon sportos családban nőttem fel. Nem is nagyon emlékszem olyan hétvégére, amikor ne csináltunk volna valamilyen közös mozgásos programot” – meséli. A kirándulások, focizások, közös játékok mind azt az alapélményt erősítették benne, hogy a mozgás öröm, nem pedig kötelezettség.

Ez a természetesség azonban tízévesen egyik napról a másikra megszakadt.

Gyerekként ez nemcsak fizikai, hanem identitásbeli törés is volt. A rehabilitáció időszaka után mégis megszületett benne egy döntés:

Ez nem a múlt visszaszerzéséről szólt, hanem arról, hogy megtalálja az új útját.

Az atlétika, ahol eltűntek a korlátok

Ez az út végül az atlétikához vezetett. Bár már teniszezőként is kipróbált különböző sportágakat - így az atlétikát is -, akkor még senki sem gondolta, hogy egyszer ez lesz számára a fő irány. Már azokban az években látszott azonban, hogy a távolugrás áll hozzá a legközelebb, még úgy is, hogy külön nem készült rá.

A rehabilitáció után, amikor az atlétika lett a fő versenyszáma, ahhoz az edzőhöz került, aki korábban édesapja pályafutását is végigkísérte. „Rozi néni már versenyeken is látott, és azt mondta: hosszú lábaim vannak, viszonylag magas vagyok, egyértelmű, hogy a távolugrás lesz az én számom.” Ez a külső megerősítés találkozott azzal a belső élménnyel, amely miatt végül ott maradt:

Innentől pedig valóban egyre egyértelműbbé vált az irány. A távolugrás nemcsak versenyszám lett számára, hanem az a közeg, ahol a lehetőségei kerültek fókuszba. „Nagyon hamar kiderült, hogy a távolugrás az, amiben igazán kiemelkedem… A többi pedig – mondhatjuk – már történelem.”

De Luca történetének lényege nem csupán az eredménylista.

(Photo by Christopher Jue/Getty Images)

Amikor minden összeállt: Tokió és a világcsúcs pillanata

Ha Tokió és a paralimpia kerül szóba, nem az érem csillogásáról beszél először, hanem arról a belső folyamatról, amely a rajtvonaltól a dobogó csúcsára vezette. „Tokióból számomra a legmeghatározóbb élmény az első pályára lépésem volt. Az a pillanat jelentette számomra az álmom beteljesülését. Úgy érzem, nem is éveket, hanem majdnem egy évtizedet készültem erre. A pályára lépés mindazt szimbolizálta, amin keresztülmentem, a rengeteg munkát, edzést, küzdelmet - egy csodálatos, kerek pillanat volt.” Akkor és ott összeért a múlt és a jövő: az addigi út és az, ami még előtte állt. Ennek kézzelfogható bizonyítéka lett,

„Nagyon emlékezetes volt a távolugrásban elért világcsúcsom is, amit azóta már többször sikerült megjavítanom, illetve az a verseny, amikor esőben futottam 400 métert” – idézi fel. Ezek a pillanatok nemcsak eredmények voltak, hanem bizonyítékai annak, hogy a határok folyamatosan újraírhatók.

Miközben a rekordok fontos mérföldkövek, számára legalább ennyire meghatározók voltak a közösségi élmények is. „Nagyon emlékezetesek voltak a csapatgyűlések, amikor pár naponta összejöttünk, meghallgattuk egymás eredményeit, és együtt ünnepeltünk. Ezek az apró közösségi pillanatok is nagyon sokat adtak.” A parasport nemcsak egyéni küzdelem, hanem közösségi élmény is, és ez a Magyar Parasport Napja egyik legfontosabb üzenete.

(Photo by Alex Pantling/Getty Images)

A sport, ami mentálisan is megtart

A fizikai teljesítmény mögött mindig ott van a mentális háttér is. A mozgás pozitív hatása nem áll meg az izmoknál: stabilitást, önbizalmat és kapaszkodót ad a mindennapokban. Segít célokat kijelölni, feldolgozni a kudarcokat, és olyan közösséget teremt, amely a nehezebb időszakokban is összetart.

Luca ezt nagyon tudatosan éli meg:

A mozgás számára tehát nem pusztán eszköz a győzelemhez, hanem a mindennapok természetes része. És talán éppen ebből a mély, belső kötődésből fakad az a folyamatos hajtóerő is, amely a sikerek után sem engedi megállni. A kérdés számára nem az, hogy elérte-e már a céljait, hanem az, hogy meddig képes még fejlődni.

Számára a fejlődés nem elvont cél, hanem folyamatos, tudatos munka. Ráadásul több versenyszámmal dolgozik: a távolugrás és a 400 méter edzésmunkája nagyon eltérő, így állandó egyensúlykeresés zajlik közte és az edzői stáb között. „Ez izgalmas kihívás, és minden felkészülés másképp alakul.” Közben pedig megtanulta azt is, hogy nem a rövid távú eredmények számítanak, hanem az évek munkája.

Egyensúly a pályán és azon túl

Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a sport nem válhat kizárólagos identitássá. „Nem az eredményeinknek kell meghatározniuk minket. A sporton kívül is emberek vagyunk, vágyakkal, célokkal. Az egyensúly megtalálása kulcsfontosságú.”

Ez a gondolkodás segíti abban, hogy az élsport mellett civil pályáját is tudatosan építse. „Három éve dolgozom a Testnevelési Egyetemen az Atlétika Tanszéken adjunktusként. Részt veszek az inkluzív sportoktató szakirányú továbbképzésben, amelynek már a második évfolyama végzett. Hamarosan Veszprémben is indul egy rövidített mikroképzés, különösen aktuálisan, hiszen a város elnyerte az Európa Sportrégiója 2026 címet. Az inkluzív sportoktatás egyre fontosabb lesz, hiszen sok speciális igényű gyermekkel találkozunk.

Ugyanakkor 2026 után már nagyon közel lesz a Los Angeles-i paralimpia, így akkor ismét mindent annak rendelek majd alá, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból.”

Miközben tehát a következő nagy cél, az újabb paralimpiai részvétel is körvonalazódik, Luca párhuzamosan azon is dolgozik, hogy a sport hosszú távon minél több ember számára váljon elérhetővé.

Tudatosság a teljesítmény mögött

Ahhoz azonban, hogy a tehetség és a kitartás valóban eredményben is megmutatkozzon, komplex háttérmunka szükséges.

Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, arról Németh Sándor, a BioTechUSA termékspecialistája avat be minket munkájának rejtelmeibe.

„A munkám lényege a BioTechUSA termékeinek mélyreható ismerete és ennek az átadása. A termékek hatóanyagait, azok mennyiségét, egymásra gyakorolt hatásait kell ismerni, egészen hatóanyagszintig. Ehhez szorosan kapcsolódik a sportolók és a különböző sportágak működésének ismerete is. Összetett, sokoldalú munka, nagy felelősséggel, de pont ezért szeretem” – fogalmaz.

Felmerül a kérdés: kell-e különbséget tenni az ép és a fogyatékkal élő sportolók között a felkészülés, különösen a táplálkozás és az étrend-kiegészítés terén? Németh Sándor szerint az alapelv mindenkinél ugyanaz, legyen szó paralimpikonról, élsportolóról vagy akár hobbisportolóról:

A különbségek az egyéni adottságokban rejlenek. Éppen ezért a hangsúly az állapotfelmérésen és a személyre szabott megközelítésen van. „Egy parasportolónál például az energiafelhasználás, a hőháztartás vagy a regeneráció eltérhet az átlagostól, ezért még több információra van szükség ahhoz, hogy valóban személyre szabott tanácsot tudjunk adni.”

Ez a szemléletváltás azonban csak akkor működik, ha a táplálkozás az alap. „Az egyik leggyakoribb tévhit, hogy egy ‘jó’ étrend-kiegészítő önmagában megold mindent. Valójában a megfelelő, célhoz igazított táplálkozás az alap, és erre épülhetnek rá a kiegészítők. Nem helyettesítenek, hanem finomhangolnak.”

Elköteleződés a hazai parasport mellett

A BioTechUSA 2021 óta támogatja a Magyar Paralimpiai Bizottságot termékeivel és szakmai tanácsadással, és az együttműködés azóta is folyamatos. A vállalat számára ez nem csupán partnerség, hanem hosszú távú társadalmi felelősségvállalás: céljuk, hogy a hazai parasport láthatósága és szakmai támogatottsága erősödjön, miközben para-, él- és hobbisportolók egyaránt megtalálják azokat az eszközöket, amelyek segíthetik őket saját céljaik elérésében.

A jövőben ezt az együttműködést szeretnék tovább mélyíteni. „Mindenképpen szeretnénk tovább erősíteni az együttműködést. Nemcsak a bizottsággal és a parasportolókkal, hanem azokkal is, akik aktív, egészségtudatos életmódot keresnek vagy folytatnak, akár kerekesszékesként is” – fogalmaz Németh Sándor. Mint mondja, a cél nem pusztán a terméktámogatás, hanem az edukáció erősítése is: „Célunk, hogy a jó példákon és edukáción keresztül megmutassuk, milyen lehetőségek állnak rendelkezésre, és mikor, kinek lehet valóban szüksége étrend-kiegészítésre. Ha ezt sikerül tudatosan átadni, az hosszú távon mindenkinek nyereség.”

A sport valóban mindenkié

Ez a szemlélet jól illeszkedik ahhoz az üzenethez, amelyet a Magyar Parasport Napja is képvisel: a sport nem kiváltság, hanem lehetőség. Ha tudatosság, szakmai támogatás és közösségi erő társul hozzá, valóban mindenki számára elérhetővé válhat – életkortól, nemtől vagy testi adottságoktól függetlenül.

Ekler Luca története azt bizonyítja, hogy a kitartás és a megfelelő háttér együtt képes valódi teljesítményt teremteni. Amikor pedig a belső erő találkozik a felkészültséggel és a támogatással, a célok – legyenek azok paralimpiai aranyak vagy személyes mérföldkövek – már nem tűnnek elérhetetlennek.

Spanyolországban épp most zajlik a tudománytörténet talán legkellemesebbnek hangzó kísérlete: 10 000 önkéntest toboroztak, hogy derítsék ki, mi történik az emberrel, ha rendszeresen iszik egy kevés bort. Mielőtt azonban bárki csomagolna és repülőjegyet foglalna, a helyzet ennél bonyolultabb. A Navarrai Egyetem gigantikus, négyéves vizsgálata

A felállás pofonegyszerű: fogtak 10 000, már eleve mérsékelt alkoholfogyasztó spanyolt – 50 és 75 év közötti férfiakat és nőket –, majd két csoportra osztották őket. Az egyik csapat azt a tanácsot kapja, hogy hagyja abba teljesen az ivást. A másik csoport folytathatja a „mediterrán ivási mintát”:

a hét folyamán elosztva, a rohamivást kerülve. Senkit nem biztatnak az ivás elkezdésére, és ingyen bort sem osztogatnak. A kutatók négy éven át követik a szív- és érrendszeri betegségek, a rák, a demencia és a depresszió kockázatának alakulását mindkét csoportban. A tét nem kicsi, a projektet vezető Miguel Ángel Martínez-González szerint ugyanis „ez fogja kimondani a végső szót” a témában.

A spanyol professzor nem rejti véka alá a frusztrációját az eddigi kutatásokkal kapcsolatban.

– nyilatkozta az El Españolnak. Az UNATI nevű projekt, amelynek hivatalos adatai a ClinicalTrials.gov adatbázisában is elérhetők, ezzel szemben 10 000 embert vizsgál négy éven keresztül, ami nagyságrendekkel nagyobb és megbízhatóbb mintát jelent. A hitelesség kulcsfontosságú, ezért a kutatók messziről elkerülik az alkoholipart. A 2,5 millió eurós (mai árfolyamon nagyjából 950 millió forintos) költségvetést teljes egészében az Európai Kutatási Tanács állja.

– szögezte le Martínez-González.

A tudományos buligyilkosok, vagyis az Egészségügyi Világszervezet európai irodája szerint azonban a vita már rég lezárult. Pár éve kiadtak egy közleményt, amelyben feketén-fehéren leírták:

„Nem beszélhetünk úgynevezett biztonságos alkoholszintről. Mindegy, mennyit iszunk – az egészségkockázat az első kortytól kezdődik.” A WHO szerint az alkohol bizonyítottan rákkeltő, legalább hét daganattípus kialakulásáért felelős, és a kockázat már egészen kis mennyiségnél is fennáll.

A projekt vezetője sem egy elvakult alkoholrajongó. Miközben az idősebb korosztály mértékletes ivásának lehetséges előnyeit vizsgálja, a fiataloknak egészen mást üzen. „Egy 35 év alatti embernek azt mondanám, hagyja abba, még ha csak egy pohár bort is iszik” – mondta egy interjúban. A toborzásra januárra már közel 7000 jelentkező akadt, a kutatás pedig a tervek szerint 2028 közepén zárul le, az első komolyabb eredményekre tehát még bő két évet kell várni.

Döbbenetes felvétel került elő az amerikai hadsereg archívumából: három azonosítatlan, izzó gömb repül tökéletes háromszög alakzatban a Perzsa-öböl felett. Bár a videót csak most hozták nyilvánosságra, az eredetileg még 2012. augusztus 23-án, helyi idő szerint nem sokkal hat óra után készült.

A bizarr esetről először a UNILAD számolt be. A videót januárban a WEAPONIZED podcast két házigazdája, Jeremy Corbell és George Knapp oknyomozók tették közzé, akik szerint az anyag egyenesen egy hírszerzési archívumból származik. Az amerikai katonai szervek a jelenséget hivatalosan UAP-ként, azaz azonosítatlan anomális jelenségként minősítették. Corbell szerint a felvételen látható, ahogy az egyik fény egy pillanatra lemarad a formációtól, majd visszatér a helyére.

– magyarázta Corbell.

Társa, George Knapp a felvétel katonai eredetét hangsúlyozta, ami szerinte hitelesebbé teszi azt. Ugyanakkor egyértelműsítette, hogy bár a látvány egyetlen, háromszög alakú járműre emlékeztet, valójában három különálló objektumról van szó. „Ez egy katonai szenzor által rögzített kép, ami egy háromszög alakú UFO-nak tűnik. De ha megnézzük, egyértelműen látszik, hogy nem az” – mondta Knapp.

A videót az amerikai Védelmi Minisztérium adta ki, amelyet egy 2025-ös elnöki rendelet óta másodlagos névként ismét a „Hadügyminisztériumnak” (Department of War) lehet nevezni, bár a tárca hivatalos neve nem változott. Corbell szerint a felvétel kiszivárgása komoly jelentőséggel bír.

Az eset nem egyedi. Az utóbbi időben több hasonló, Közel-Keleten rögzített katonai videó is napvilágot látott, köztük a 2016-os „moszuli gömb” néven elhíresült fotó és egy 2021-es szíriai drónfelvétel. A téma politikai súlyát jelzi, hogy a kongresszusban is téma volt egy 2024-es jemeni incidens, ahol a hírek szerint egy amerikai Hellfire rakétával próbáltak eltalálni egy hasonló azonosítatlan objektumot. Míg a nyilvánosságra kerülő anyagok fokozzák a kormányzati átláthatóság iránti nyomást, a szkeptikusok szerint a jelenségekre lehetnek földi magyarázatok is, például optikai csalódások, szenzorhibák vagy más, hagyományos repülőeszközök.

Mi történik, ha a szívünk megáll, de az agyunk még működik? A legrosszabb rémálom válhat valóra: egy új kutatás szerint a betegek hallhatják, amikor az orvosok kimondják a halál beálltát, miközben már nem tudnak jelezni a külvilágnak. Dr. Sam Parnia, a New York-i NYU Langone Medical Center kutatóorvosa és csapata a Resuscitation című tudományos folyóiratban tette közzé azokat a meghökkentő eredményeket, amelyekről a New York Post is beszámolt februárban.

A kutatók 25, többségében amerikai és brit kórházban vizsgáltak 53 szívleállás-túlélőt. A túlélők közel 40 százaléka számolt be arról, hogy a klinikai halál állapota alatt tudatos gondolatai vagy emlékei voltak.

„Ők [a túlélők] úgy érezték, hogy teljesen tudatuknál vannak” – mondta Dr. Parnia. „Nemcsak a tiszta tudatosság jeleit tudtuk kimutatni, hanem azt is, hogy ezek az élmények egyediek és univerzálisak. Különböznek az álmoktól, illúzióktól és téveszméktől.”

A jelenség magyarázata az agy úgynevezett diszinhibíciója lehet. Amikor a szívleállás miatt megszűnik a vérellátás, az agyban lévő természetes gátlórendszerek kikapcsolnak. Ez egyfajta szuperfókuszált állapotot hozhat létre, ami megmagyarázhatja a részletes emlékeket és az „élet filmjének lepörgését” is. „Ahogy az agy a vérellátás hiánya miatt leáll, a normál fékrendszerek kioldanak, ezt nevezzük diszinhibíciónak.

Ezek az eredmények alapjaiban változtathatják meg az újraélesztési protokollokat. Ha a tudatosság részben megmaradhat, egyáltalán nem mindegy, mi hangzik el a beteg mellett a beavatkozások során. „Bár az orvosok régóta úgy gondolták, hogy az agy körülbelül 10 perc után maradandó károsodást szenved, miután a szív leállítja az oxigénellátását, a munkánk azt találta, hogy

– tette hozzá Dr. Parnia.

A tudományos közösség ugyanakkor óvatosságra int. A kutatásban vizsgált túlélők alcsoportja kicsi volt, és a rögzített agyi aktivitás és a későbbi élménybeszámolók közötti közvetlen ok-okozati kapcsolatot nem sikerült egyértelműen bizonyítani. A vita mindenesetre rávilágít, hogy a halál nem egyetlen pillanat, hanem egy folyamat.

A kutatók szerint a következő lépés nagyobb mintákon végzett, folyamatos agyi monitorozás lehet, hogy pontosabb képet kapjanak a haldoklás folyamatáról. Az eredmények addig is arra figyelmeztetnek: sosem tudhatjuk, ki hallja, ami egy kórházi ágy mellett elhangzik.