SZEMPONT
A Rovatból

Zaklatás miatt öngyilkos diák, gázpisztollyal fenyegetőző iskolások - a szakértő szerint már egy ötperces beszélgetés is számít

Sokkoló adat, hogy a magyar gyerekek 85%-a már legalább egyszer megtapasztalta az iskolai bántalmazást. Stáhly Katalin, a Hintalovon Alapítvány szakembere azt mondja, az online világ csak tovább ront a helyzeten, de vannak jól működő megoldások.


Egy sümegi diák nemrég a vonat elé vetette megát, mert iskolatársai folyamatosan piszkálták a súlya miatt. A kamaszfiút Big Macnak csúfolták, és bántalmazásokat többször videóra is vették, majd feltöltötték az internetre. Szülei semmit sem tudtak arról, mi történik.

Budapesten 13–14 éves gyerekeket fenyegettek gázpisztollyal, térdeltettek le és bántalmaztak iskolatársaik. Erről szintén több alkalommal is mobilfelvételeket készítettek, hogy azokat egy kihívás keretében meg tudják majd osztani az egyik közösségi oldalon.

A Guardian pedig hétfőn arról írt, hogy brit iskolákban már a mesterséges intelligencia segítségével hoznak létre megszégyenítő, szexuális zaklatást megvalósító hamis képeket az iskolatársaikról diákok.

Az egyre gyakoribbnak és súlyosabbnak tűnő iskolai zaklatásokról, bántalmazásokról Stáhly Katalin pszichológussal, a Hintalovon Alapítvány munkatársával beszélgettünk.

– Az csak optikai csalódás, hogy ilyen sok a zaklatásos eset? Vagy mindig volt ennyi, de most a sajtó jobban foglalkozik ezekkel?

– A sajtó egyáltalán nem ír meg minden esetet, néha fölkap egyet-egyet, de az valóban igaz, hogy az iskolai bántalmazás egyre többször fordul elő. A sajtó a legtöbbet a tragédiába torkolló esetekkel foglalkozik, miközben tudjuk, hogy az iskolai bántalmazás komoly, napi szintű problémát jelent az iskolákban, és más közösségekben is.

Hazai kutatásokból is tudjuk, hogy a gyerekek nagyon nagy része, 85%-a már legalább egyszer megtapasztalta az iskolai bántalmazást,

kétharmadukat pedig rendszeresen érte bántalmazás. Ezek nagyon nagy számok.

– Pontosan mit értünk iskolai bántalmazás alatt?

– Akkor beszélünk iskolai bántalmazásról, amikor társas közegben szándékosan, ismétlődően, valamilyen hatalmi erőfölényt kihasználva viselkedik bántóan egy vagy több gyerek a másikkal. A bántalmazásnak nem csak két szereplője van, az áldozaton és a bántalmazón kívül fontos a szemtanúk szerepe is, akik azzal is a bántalmazót támogatják, ha nem tesznek semmit. Közbelépésük nagyon fontos a bántalmazás megállításában, de a megelőzésben is közösségnek van a legnagyobb szerepe. Azok a gyerekek, akik valamilyen szempontból hátrányos helyzetűek, nagyobb eséllyel lesznek bullying helyzet áldozatai. Ne felejtsük el, hogy nagyon nagy zsúfoltságban élünk.

Harminc gyerek van nap mint nap összezárva egy osztályteremben, az megterhelő a gyerekeknek és a felnőttnek is.

De az, hogy ezek a helyzetek kialakulnak, nem jelenti azt, hogy ez ellen ne lehetne tenni. Szerencsére nem magától értetődő, hogy ahol ilyen sok ember van, ott biztos, hogy bántalmazássá fajul egy konfliktus. Az, hogy nem értünk egyet, hogy mást gondolunk bizonyos helyzetekről, az természetes, és fontos része az együttélésnek és együttműködésnek. De amikor rendszeresen, hosszú időn keresztül ugyanazzal a gyerekkel szemben alakul ki ellenségeskedés, mindig őt bántják, akkor már iskolai bántalmazásról beszélünk.

– A pedagógusnak valószínűleg az is a feladata, hogy ezt idejekorán észrevegye. Mekkora esélye van erre?

– Az iskolai bántások nagy része az iskolaudvaron, a folyosón történik, ritkábban ott, ahol kevesen vannak, mondjuk az iskolai mosdóban. Azt is tudjuk, hogy ezeken a helyszíneken, mint az iskolaudvar és a folyosó, nagyon sok gyerek van, és nagyon kevés a tanár a gyerekek számához képest. Az, hogy mindent észrevegyenek a tanárok, nem mindig tud megvalósulni. A bullying megelőzése és kezelése szempontjából is nagyon fontos az osztálytanítók vagy osztályfőnökök munkája, akik sok időt töltenek a gyerekekkel.

Fontos, hogy osztályszinten legyen lehetőségük beszélni a bántalmazásról, mert nagyon sokszor van az, hogy egy osztályban kialakul egy bántalmazó helyzet, de a gyerekek nem tudják, hogy ez már bántalmazás,

vagy maga a bántalmazott sem tudja ezt jól megfogalmazni, csak azt érzi, hogy neki ez nagyon rossz. A bántalmazó sincs minden esetben tisztában azzal, hogy mennyire bántó a másiknak, amit csinál, vagy mond. Egészen kicsi kortól lehet a gyerekekkel beszélni arról, hogy mit nevezünk bántalmazásnak, hogy, a gúnyolódás, a bántó szavak használata, a kirekesztés, a fenyegetés nincs rendben. Fontos a gyerekekkel együtt tisztázni, hogy hol vannak a határok, hogyan lehet és hogyan nem lehet egymással viselkedni, és milyen következménye lehet az iskolai bántalmazásnak az áldozatra, a bántalmazóra és az egész közösségre nézve.

– Sajnos nincsen mindenhol iskolapszichológus, mások is közbeléphetnek ilyenkor?

– Nagyon nagy szükség lenne az iskolapszichológusra, sokkal többre, mint amennyien ma dolgoznak a rendszerben. De nem csak az iskolapszichológus tudja észrevenni, ha a gyerek nincs jól. Fontos, hogy legyen több olyan felnőtt az iskolában, legyen az akár a zenetanár vagy az osztályfőnök vagy bárki, akivel tényleg úgy érzik a gyerekek, hogy hozzájuk fordulhatnak, őszintén beszélgethetnek, van rá idő és hely, meghallgatják a gyerekeket és komolyan veszik, ha valamilyen problémát vagy bajt osztanak meg velük.

Az iskolarendszerből hiányzik ez az idő. Nagyon feszített a tempó, és amikor egy gyereken észreveszi egy tanár, hogy már egy ideje rosszabb a kedve, nem azokkal barátkozik, akikkel eddig, vagy eltávolodik a barátaitól, akkor sokszor nehezen tud alkalmat és időt találni arra, hogy külön foglalkozzon vele.

De szerintem azért nincs olyan, hogy semmi lehetőség sincs erre. Egy ötperces beszélgetés is számít, de már az is számít a gyerekeknek, hogy ha azt érzik, hogy van olyan felnőtt, aki észreveszi azt, hogy nincsenek jól, és legalább megkérdezi, hogy hogy vagy?

– Mik a figyelmeztető jelek?

– Az iskolai bántalmazásnak egyik következménye lehet, hogy leromlik a gyerek tanulmányi eredménye, vagy megváltozik a viselkedése. Ha egy addig nagyon cserfes, a világra nyitott, érdeklődő gyerek hirtelen visszahúzódóvá válik, inkább nem szólal meg, nem jelentkezik úgy, ahogy addig jelentkezett, arra figyelni kell. De akár ennek néha még az ellenkezője is előfordulhat, hogy az addig nagyon visszahúzódó gyerek hirtelen elkezd nagyon harsányan bekapcsolódni a társaság életébe. Azaz leginkább a változáson van a hangsúly. A viselkedés mellett a ruházkodásból, vagy a rá eddig jellemző szokások megváltozásából mind lehet arra következtetni, hogy itt valami baj lehet, akkor is, ha ő amúgy erről nem beszél.

– Mennyire segíthet a megelőzésben például az, hogy időről-időre felmérik az osztályok szociometriai struktúráját, feltérképezik, hogy kik azok a gyerekek, akik a periféria felé sodródnak, hogy különösen figyeljenek rájuk? Van-e ilyen protokoll, csinálják-e?

– A bullyinghelyzetnél vagy az online bántalmazás kapcsán is a prevenció a kulcs. Nagyon-nagyon sokat lehet tenni a bántalmazás megelőzéséért, és amit ön mond, hogy időről-időre szociometriával feltérképezni a társas kapcsolatokat, az valóban nagyon hasznos, hiszen sok esetben előre jelez egy alakuló társas problémát. A szociometriai felmérés mellett azonban fontos szempont, hogy olyan közeget teremtsünk a gyerekek köré, ahol egyértelmű, hogy hol vannak egymás határai, hogy mi az, amit megtehetünk egymással, és mi az, amit nem. És azt hiszem, hogy nemcsak a határ, hanem a következmény is fontos. Tehát ha egy gyerek nagyon csúnyán bánik a másikkal, akkor a legtöbbször az a legfontosabb és egyetlen következménye a viselkedésének, hogy bocsánatot kell kérnie attól, akit bántott. Persze van az a helyzet, amikor a bocsánatkérésnek van létjogosultsága, sőt, nagyon jó lenne, de az nagyon fontos, hogy a gyerekből érkezzen a bocsánatkérés, mármint attól, aki megbántotta a másikat. Mert ezekből a helyzetekből, amikor odaküldjük a gyereket, hogy kérj bocsánatot, ritkán lehet a gyerek őszinte bocsánatkérését hallani.

Pontosan tudja mind a két fél, hogy ez most csak egy színjáték azért, hogy legyen már vége ennek a helyzetnek. A jóvátétel lenne fontos, hogy hogyan teheti jóvá a gyerek azt, amit amúgy rosszul tett.

Az egyik legjobb példa, ha közösen beszéljük meg a gyerekekkel, hogy ebben a helyzetben ti mit gondoltok, mi az igazi jóvátétel. Aki ezt iskolai szinten csinálja, nagyon jó tapasztalatokról számol be, hogy a legjobb megoldásokat mindig a gyerekek hozzák, mert ők érzik, ők voltak már ilyen helyzetben, tudják, hogy nekik mi esne jól, szóval a gyerekeket ne nagyon hagyjuk ki abból, hogy hogyan kezeljük ezeket az eseteket. A Hintalovon Alapítvány Nemecsek programja, pontosan ezzel foglalkozik, gyerekvédelmi útmutató kidolgozásában segíti az iskolákat, de nemcsak az iskolákat, hanem minden olyan közösséget, ahol előfordulhat bántalmazás, mert ez a zenei táborban a délutáni sakkfoglalkozáson, és az úszóedzésen is pontosan ugyanúgy fordulhat elő, ahogyan az iskolában. A gyerekvédelmi útmutató egy olyan dokumentum, amelyben az iskola leírja, hogy mi mindent tesz a bántalmazás megelőzéséért, milyen elvek mentén és hogyan kezel egy már kialakult bántalmazó helyzetet. Fontos, hogy ezt a dokumentumot mindenki ismerje, azaz tudják a szülők, tudják a pedagógusok, és tudják a gyerekek is, és erre hivatkozni is lehet, hogy mi itt, ebben az iskolában, ebben a közösségben így gondolkodunk a gyerekek biztonságáról, ezt és ezt tesszük a közösség védelméért, és amikor helyzet van, akkor egyértelmű, hogy mit kell tenni.

– Használják például a pszichodrámát érzékenyítésre? Például olyan helyzeteket teremteni osztályfőnöki órán, hogy eljátszanak egy hasonló helyzetet, és mindenki elmondja, hogy abban a pillanatban mit érez. Segíthet, ha átérzik, mit érezhet egy bántalmazott?

– A dráma egy olyan eszköz, amely nagyon segíti az érzelmek átélését, hiszen pontosan erre való, hogy megtapasztaljuk, átéljünk olyan helyzeteket amelyekbe amúgy nem kerülünk. Nagyon sokszor használjuk ezt az eszközt, amikor pedagógusokkal dolgozunk, és bántalmazási helyzeteket modellezünk. Egy rövid drámajáték keretében a pedagógust tesszük be a gyerek szerepébe, a másikat az igazgató szerepébe, a harmadikat a szülő szerepébe, azzal a céllal, hogy egy kicsit átéljék, hogy milyen lehet szülői, vezetői, vagy tanulói szerepből látni és átélni egy adott helyzetet. A játékot követően pontosan az a kérdés, hogy

hogy érezted magad a szerepedben, mi volt nehéz, mi volt meglepő, mikor érezted azt, hogy teljesen tehetetlen vagy?

A legérdekesebb tapasztalatunk, hogy a gyerekek szemszöge ad szinte a legtöbbet hozzá egy ilyen játékhoz. Egy ilyen élmény nagyon segíti a mentalizációt, azt a képességet, amelynek segítségével mások viselkedését, érzelmi állapotát értelmezzük.

Azt gondolom, hogy nagyon sok eszköz és segítség áll az iskolák rendelkezésére ahhoz, hogy megelőzzék, vagy jól kezeljék az iskolai bántalmazást. Nagyon hasznosak a továbbképzések, vagy a külsős szakemberek által tartott képzések a pedagógusoknak, de nem ezek adják az egyetlen megoldást. Sok olyan eszköz van most is a pedagógusok kezében, amivel bármikor élni tudnak: a gyerekek bevonása a helyzetek kezelésébe, az együttműködés hangsúlyozása a versenyhelyzetek helyett, a projektgyakorlatok használata, amelyekben a gyerekek egymás segítségére vannak utalva - csak néhány olyan eszköz, amelyekkel az iskolai bántalmazás prevencióját gyakoroljuk, csak nem nevezzük annak. A kerekasztal az iskolai biztonságért honlap, a www.kerib.hu 16 olyan magyar szervezetet gyűjt össze, amelyek az iskolai bántalmazással foglalkoznak, nagyon sok szakmai segítséget talál, aki ott körülnéz.

– Mi a helyzet a pedagógus példamutató magatartásával? Mennyiben lehet adott esetben katalizálni a bántalmazó viselkedést, vagy megakadályozni? Például, ez sajnos konkrét eset, egyik gyerek súlyos depressziós epizódon ment keresztül, és emiatt gyógyszeres kezelést kapott, az osztályfőnök az osztálytársaknak azt mondta, hogy a gyermek gyógyszerfüggő, és egész életében nem fog tudni kilépni ebből a gyógyszerfüggésből. Ez a megbélyegzés a felnőtt részéről vezethet bántalmazáshoz?

– Rendkívül káros egy ilyen felnőtt magatartás, ami nemhogy nem segíti azt, aki amúgy is bajban van, - mert aki depressziós, az bajban van- hanem még az iskolai helyzetét vagy a közösségben elfoglalt pozícióját is hosszú távon rombolja. Az osztályfőnök, az edző, és azok a felnőttek, akikkel a gyerekek vannak, jó értelemben véve vett tekintélyszemélyek, tehát olyanok, akik a mintát, a példát adják, akik engedélyt adnak arra, mit lehet tenni egymással, és gátat szabnak annak, amit meg nem lehet tenni. Azaz

nagyon fontos az osztályfőnökök és a tanárok mintaadó, példamutató szerepe,

egy jó tanár nagyon össze tudja kovácsolni a gyerekek közösségét, miközben az elfogadást, az egymás tiszteletét is tőle tanulják.

– Nemrég írt meg a 24.hu egy súlyos esetről, ahol csoportosan követték el a bántalmazást, még gázpisztoly is előkerült. A dolog most ott tart, hogy van 13 éves, 14 éves elkövető, és a jelenlegi Btk. szerint 12 éves kortól büntethetőek a gyerekek. Mennyire célravezető 12-14 év között rendőrséggel és bírósággal szankcionálni?

– A Btk. szerinti 12 éves büntethetőségi korhatár csak 6 bizonyos bűncselekmény esetén érvényes, amelyek a legsúlyosabb bűncselekmények. Én onnan közelíteném meg ezt az egész kérdést, hogy az, aki bántalmazó módon viselkedik, amellett, hogy természetesen meg kell védeni a bántalmazottat és fellépni a bántalmazóval szemben, de mindenképpen azt is érdemes feltérképezni, hogy a bántalmazó miért tette azt, amit tett, miért így viselkedett?

Neki milyen segítségre van szüksége? Vagy még inkább milyen segítségre lett volna szüksége korábban? Általában nem jókedvéből lesz bántalmazó valakiből.

Fontos, hogy minden cselekménynek legyen következménye, de a büntetőeljárások, meg egyáltalán az igazságszolgáltatás rendszere nem alkalmas arra, hogy a segítséget adjon a bántalmazónak, hogy ki tudjon lépni ebből a szerepből. Az csak szankcionál, tehát egy következményt állapít meg már a 14 éves gyerek kapcsán is arra, hogy milyen büntetést kapjon. Az sem könnyű helyzet, hogy itt most csupán a koruk miatt különbözőképp lesznek szankcionálva ezek a gyerekek, azaz a 14 év alattiakkal nem kerülnek bíróság elé, de a 14 évesek meg már igen. Ezzel nehéz mit kezdeni, az iskolai közösségnek ezt jól elmagyarázni. Azt hiszem, hogy közösségi szinten kell az iskolában is ezt jól kezelni, és jól elmagyarázni a gyerekeknek, hogy mi történt, mi az áldozat, mi a bántalmazó helyzete, szerepe, valaki miért viselkedik úgy, ahogy viselkedik.

– Tényleg szaporodnak ezek az esetek?

– Különösen az online világnak a gyorsaságával és az anonimitásával, arctalanságával valóban szaporodnak az iskolai bántalmazás esetei. A bántalmazások nagyon nagy része most már online történik. Ott viszont súlyosabb bántalmazóvá válik az is, aki amúgy az offline világban nem biztos, hogy ezt megtenné, mert ott látja az áldozat reakcióit, látja, ahogy sírva fakad, akit bánt, és ez esetleg gátat szab annak, hogy ő bántalmazó módon viselkedjen. Ez a gát sokszor nincs meg az online világban, nem látni a reakciókat, és sokkal félreérthetőbb a viccelődés, sokkal hiányosabb a kommunikáció eszköztára, hiszen nem érzékelhető a hanglejtés, a mimika, a hangsúly, a gesztusok használata és számos olyan eszköz, amely élő szóban gazdagítja a kommunikációnkat, és ezáltal árnyaltabbá is teszi azt. Az online világ 0-24 órában elérhető, minden gyorsabban zajlik, és sokkal nagyobb közönsége van annak, ami ott történik,

– Az áldozat hosszú ideig nem is képes elmondani azt, hogy mi történt vele. Ezzel lehet-e valamit kezdeni? Hogyan lehet megtalálni a lappangó eseteket? Mert ez a látens szakasz nagyon veszélyes is lehet, mert ez alatt folytatódhat a bántalmazás, mélyülhet a seb, és esetleg ez alatt születhet meg mondjuk egy öngyilkossági elhatározás a bántalmazottban.

– Nagyon fontos észrevenni, ha valaki elkezd távolodni a kapcsolataiból, a közösségeiből, és elkezdi önmagát kirekeszteni. Van, amikor a gyerekek kirekesztenek más gyerekeket, de az, amikor valaki úgy húzódik hátra, hogy már saját magát hibáztatja mindenért, az nagyon veszélyes is lehet. Egy bántalmazó helyzetben az áldozat nagyon hamar azt érezheti, hogy én vagyok a rossz, én csináltam ezt, és az egész miattam történik. Egyre jobban izolálódik a kortárs kapcsolataitól. Valóban igaz, hogy nagyon fontos ezeket a helyzeteket észrevenni, a gyerekeknek is, de főleg nekünk, felnőtteknek.

Ha egy gyerek például elejtett megjegyzéseket tesz, hogy én már nem vagyok jó senkinek, velem már ne is foglalkozzatok, akár messenger üzenetekben, akár szóban, vagy akár öngyilkos gondolatai vannak, és ezt esetleg megfogalmazza, akkor azt ne vegyük semmiképpen félvállról.

Gyerekként, barátként nagyon nehéz ebben jól segíteni, de fontos azt közvetítenünk a gyerekek felé, hogy merjenek szólni, ha egy barátjuk bajban van. Fontos, hogy a barátok is tudják azt, hogy lehet felnőttnek szólni vagy lehet felnőttnek jelezni, és ne csak személyesen, szóban lehessen - mert az lehet, hogy nehéz -, hanem legyen egy postaláda, amibe üzeneteket lehet bedobni, legyen anonim jelzési lehetőség is legyen, egy e-mail cím, ahova lehet írni, hogyha valaki bajban van. Ezek nagyon fontos lehetőségek, akár közösségeken, iskolákon belül, hogy a jelzés lehetőségét minél szélesebbre tárjuk a gyerekek körül, és ha felnőttként nekem van ilyenről tudomásom, hogy ilyen gondolatokat fogalmaz meg egy gyerek, akkor akár kérjem a gyerekvédelem segítségét. Az iskolai szociális segítők többek között ilyen helyzetekben tudnak segíteni, ha pedagógusként egy ilyen jelzés érkezik felém, akkor én pedagógusként nyugodtan hívjam fel az iskolai szociális segítőt, ha nincs iskolapszichológus.

Utólag sokszor kiderül, hogy az öngyilkosságot elkövető gyerekek adták többféle jelét annak, hogy mire készülnek, csak esetleg nem figyeltek rájuk eléggé,

vagy nem vették komolyan, vagy azt gondolták - talán még a felnőttek is -, hogy hát mondanak ilyet a gyerekek, mondjuk tizenévesként. Ne essünk bele ebbe a csapdába, inkább aggódjuk túl a dolgokat, minthogy ne aggódjunk eléggé.

Ha úgy érzed, segítségre lenne szükséged vagy rokonodért, ismerősödért aggódsz, hívd a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123 vagy 06 80 820 111 telefonszámot, vagy látogass el ERRE AZ OLDALRA, ahol többféle segítséget kaphatsz.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
Csepeli György: Hasonló a helyzet 1956 őszéhez, amikor Rákosi már megbukott, Gerő Ernő fenyegetődzött, miközben a velük szemben álló Nagy Imre csillaga emelkedőben volt
A professzor szerint a megfélemlítés kis falvakban működhet, de a városokban nem ér célt. A politikai ügyek mögött szerinte más cél is lehet.


Csepeli György szociálpszichológus a Népszavának adott interjúban arról beszélt, hogy

a megfélemlítés csak korlátozottan lehet eredményes.

Úgy véli, ez leginkább kis településeken hatásos, ott, ahol az emberek közvetlen megélhetése kerülhet veszélybe, de a városokban szerinte nem működik.

A szakember szerint a hatalom különféle közvetett eszközökkel élhet. Példaként említette Molnár Áron színész esetét, akinek a közösségi médiás tevékenysége alapján küldött felszólítást a NAV.

Csepeli szerint azok is fenyegetve érezhetik magukat, akik állami, önkormányzati vagy egyházi intézményekben dolgoznak.

A civil szervezeteket és az önkormányzatokat pénzmegvonással lehet befolyásolni, de a rendőrség és az ügyészség is szerepet kaphat, ahogyan azt a Magyar Péter és Dobrev Klára ellen indult ügyek is mutatják. Csepeli úgy látja, a már ismert megfélemlítési módszerek gyakoribbá válhatnak, mert enélkül a hatalom attól tarthatna, hogy gyengének látszik.

Szerinte a fenyegetések célja elsősorban az, hogy a kormány hívei úgy érezzék, a hatalom kézben tartja az irányítást.

Úgy fogalmazott: „Hasonló a helyzet 1956 őszéhez, amikor Rákosi Mátyás már megbukott, Gerő Ernő fenyegetődzött, miközben a velük szemben álló Nagy Imre csillaga emelkedőben volt.”

A Szőlő utcai javítóintézet ügye kapcsán kilátásba helyezett „megtorlás” sem egy átgondolt stratégia része – véli Csepeli –, inkább a kormánypárti szavazóknak szóló üzenet.

A Szuverenitásvédelmi Hivatalt nem tartja hatékony eszköznek.

A professzor szerint a fenyegetés akkor ér célt, ha azt, akit meg akarnak félemlíteni, valóban el is éri.

A Budapest és Pécs Pride példája alapján úgy látja, ezek a fenyegetések hatástalanok maradtak,

és ezt a sajtó és a közösségi média is egyértelművé tette azok számára, akik nem voltak jelen.

Csepeli úgy gondolja, hogy a 2026-os választások közeledtével bizonytalan hatósági vezetők inkább kivárnak. Ez viszont növeli azok kockázatát, akik ellenállnak.

A professzor korábban arról is beszélt, hogy „a tudatlan tömeg hiszékeny, a bolondok hajóján a konteó olyan, mint baktériumnak a húsleves.”

Akkor azt mondta, az iskolarendszer jelenleg nem készít fel a hamis állítások felismerésére.

via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SZEMPONT
A Rovatból
Somogyi Zoltán: Varga Judit visszatérésének lebegtetése arra jó, hogy provokálják Magyar Pétert
Az elemző nem tartja valószínűnek, hogy tényleg politikai pozícióba is helyeznék a kegyelmi botrányba belebukott volt igazságügyi minisztert, mert annak nagy kockázatai lennének a Fideszre nézve is, amely ráadásul ismét a gyermekvédelmi ügyekkel küzd.


Gulyás Gergely a jövő héten találkozik Varga Judittal, hogy személyesen kérdezze meg tőle, mit gondol a visszatéréséről. A miniszter ezt a Kormányinfón árulta el. A Fideszben egyre többen beszélnek arról, hogy terveik vannak a kegyelmi botrányba belebukott volt igazságügyi miniszterrel, akiről Orbán Viktor a nyáron azt mondta, ritkán bukkan fel olyan született tehetség, mint ő, és 4-8 év múlva képes lett volna az országot vezetni. „Juditban miniszterelnöki képességek voltak” - fogalmazott a kormányfő. Magyar Péter Varga Judit esetleges visszatérésének hírére úgy reagált, nincs beleszólása abba, hogy „a Fidesz kivel, milyen felállásban akarja elveszíteni a választást jövőre”, de azt tudja, hogy „Varga pontosan érzi, mi a három gyermekünk érdeke”.

Miért próbálja a Fidesz visszahozni Varga Juditot, kockáztatva azt, hogy újra reflektorfénybe kerül a kegyelmi botrány? És mennyit árthattak a pártnak az elmúlt hetek gyermekvédelemmel kapcsolatos botrányai: a bizonyíték nélküli Zsolti bácsizás, és a Szőlő utcai javítóintézet volt igazgatójával kapcsolatos rengeteg megválaszolatlan kérdés? Somogyi Zoltán szociológussal beszélgettünk.

– Mennyi az esélye Varga Judit visszatérésének?

– Most úgy érzem, hogy inkább nem merik meglépni, mint igen, de provokációnak simán jó. Ugyanis abban a pillanatban, ahogy Varga komoly politikai szereplővé válna, olyan kérdéseket tenne fel neki a magyar nyilvánosság, amelyek Magyar Pétertől függetlenül a kormány számára kellemetlenek. Mi van a végrehajtókkal, a végrehajtói kamara maffiaszerű működésével? Hogyan adtak át döntéseket az államtitkárnak, és milyen módon vettek részt benne? Mi a helyzet a Pegazus-szoftverrel, a lehallgatott magánemberekkel szembeni állami jogsértéssel? És ott van a kegyelmi ügy maga: miért írta alá? Ezeket a kérdéseket a Fidesznek nem érdeke kinyitni.

– Az miért érdeke, hogy Varga Juditról, mint visszatérőről beszéljenek?

– Arra jó, hogy provokálják Magyar Pétert ezzel a dologgal: a volt felesége hiteles állításokat tehet Magyar Péter személyiségével kapcsolatban.

Varga, még ha nem is kerül vissza semmilyen pozícióba sem, jelenlétével tud Magyar Péterről beszélni.

Ha visszalépne egy hivatalos politikai pozícióba, akkor újságírók fogják kérdezni nap mint nap.

– A minden bizonyítékot nélkülöző „Zsolti bácsi” történet talán kezd elcsendesedni, de magának a Szőlő utcai ügynek is sok tisztázatlan pontja van. Sokat veszíthet ezzel a Fidesz?

– Ez a téma a magyar társadalom számára elfogadhatatlan, függetlenül attól, hogy jobbról vagy balról nézik: a gyermekekkel szembeni szexuális abúzust a legtöbben nagyon egyértelműen elítélik. Ha ez egy állami intézményrendszerhez kötődhet, ahol az állam felelős a gyerekekért, és esetleg kormányzati politikusokhoz is, az a kormány számára felmérhetetlenül veszélyes. Láttuk a parlamentben, hogy Semjén Zsolt azért állt fel, mert Simicskó István a Fidesz és a KDNP nevében nem védte meg eléggé őt. A kormánypártiak igyekeznek a lehető legtávolabbra tolni maguktól az ügyet; később olyan radikális nyilatkozatok is elhangzottak, amelyekkel igyekeztek maximális távolságot tartani: halálbüntetésről, négyrét vágásról, kasztrálásról beszéltek.

Ennek a gyermekvédelmi ügynek valószínűleg jóval nagyobb a látenciája: nem tudjuk, ki mikor áll elő új tanúval vagy információval.

Ez az ügy nem egy egyszerűen lezárható történet, bármikor egy új információ újra aktualitást adhat neki.

– Múlt vasárnap megszólalt a Kossuth téri tüntetésen Látó János is, de semmi konkrétumot nem mondott az üggyel kapcsolatban.

– Látó János szerepe egyelőre mellékszál, ha fontos elemként került is be a képbe. A lényeg az, mennyire áttekinthető a gyermekvédelmi intézményrendszer. Amíg nem átlátható, addig a kormánypártiaknak nincs olyan pozíciójuk, amiből hitelesen tudnák cáfolni az ellenzék vádjait.

Ha az ellenzék hitelesen mondhatja, hogy a gyermekvédelem nincs biztonságos kezekben, akkor abból sok igaztalan pletyka és vád is elindulhat.

Miközben mindezeket tények is erősítik: tudható, hogy az intézményrendszerből egyes államilag gondozott lányok később, az intézményen belülről szervezett prostitúcióban végezték.

– A héten Jámbor András megpróbálta megemeltetni a napi 1500 forintos fejkvótát, amit a gyermekotthonokban élő gyerekek étkeztetésére forditanak, 4500 forintra. A fideszes képviselők nem szóltak hozzá, hanem leszavazták az egészet. Később a kormánypárt saját ötletként hozta vissza.

– Igen, másnap be is hozták a saját javaslatukat...

– De addig az erről készített 23 perces videó egy nap alatt hatalmas nézettséget ért el.

– A Fidesz sosem fogad el ellenzéki javaslatokat, nehogy az ellenzék kampányolhasson velük. A kormánypárt eddig sem engedett az ellenzéknek olyan ügyet, amivel az ellenzék kampányolhatna. Inkább ők viszik át a javaslatot, csak az úgy lassabb, hiszen reaktív. Azonban ebben az ügyben korábban, Magyar Péter megerősödése óta bármikor léphettek volna, hiszen látható probléma volt.

Az emberek számára sokkal érzékenyebb a gyermekbántalmazás kérdése, mint például egy késés a közlekedésben,

és erre lett volna a kormánypártnak több, mint egy éve, hogy változtasson a helyzeten.

– A Tisza Párt mintha távolabb tartaná magát a témától...

– Igen, mert van saját témája. Viszont lehalkította ez a téma egy időre „a Tisza adót akar emelni” kampányt, ami jót tesz nekik.

– Két hete Závecz Tibor azt mondta, október 23 körül láthatunk méréseket arról, kitől mit vitt, vagy mit hozott például a Zsolti bácsi ügy.

– Az aktuális mérések persze érdekelnek minket, elemzőket, de az embereket talán kevésbé. Sokkal inkább az számít, hogy október 23-án ki hány embert visz az utcára. Az lesz a mennyiségi verseny: Magyar Péter rendezvényein hányan vannak, és Orbán Viktor rendezvényein hányan.

– Orbán Viktornak most nincs szerencséje október 23-ával: az Európai Tanács ülése miatt fél napot nem lesz itt. Ez hátrány lehet?

– Az a fél-, vagy egy óra számít, amikor ő beszél, és az valószínűleg belefér a napba. De a legfontosabb most tényleg az lesz, hogy ki milyen mennyiségben tudja a sajátjait az utcára vinni, hogy ezzel megmutassa az erejét.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Másfél-két éve az az állami gyerekvédelem válasza: fogalmuk sincs, hány kisbaba él kórházban” - a TASZ szerint ez égbekiáltó, petíciót indítottak
A gyerekvédelem lényegében összeomlott - mondja a Társaság a Szabadságjogokért szakértője. Hiába próbálnak információkhoz jutni a kórházi rácsos ágyakban élő babákról, akiket ráadásul sokszor szerintük valódi ok nélkül nem engednek a családjukhoz.


Petíciót indított a TASZ a kórházakban élő kisbabák, ügye miatt. Szerintük „a felelős állami szervek semmi érdemi lépést nem tesznek értük, már két éve tétlenül nézik ezeknek a gyermekeknek a tragédiáját.” Nemrég az váltott ki országos botrányt, hogy a Házon kívül bemutatott egy ápoló párt, akik 8 hónapja hiába próbálnak örökbefogadni egy kisfiút, aki három éve él a kórházban.

Bár a kormány tavaly olyan szabályozást fogadott el, ami gyorsítja a kórházban hagyott csecsemők örökbefogadását, ez csak azokra vonatkozik, akikért a szülők hat héten belül nem jelentkeznek. A TASZ szerint azonban a kisbabák jó részéről nem mondtak le a szüleik, szeretnék őket hazavinni, de ezt a gyámhatóság akadályozza, miközben nevelőszülőből is kevés van, így a gyerekek csapdába kerülnek. A civil szervezet azt is évek óta hiába próbálja megtudni az állami szervektől, egyáltalán hány kisbaba él ilyen körülmények között. Boros Ilonával, a civil szervezet jogászával beszélgettünk.

– Miért indították el a petíciót?

– A gyerekvédelmi szakmai körökben már másfél éve köztudott tény, sőt a sajtó is többször megírta, hogy több száz kisbaba él kórházban, családjából kiemelve, de elhelyezés nélkül. A jogszerű gyakorlat az lenne, hogy a kiemelt babák azonnal nevelőszülőhöz kerüljenek, de mára már nincs elég nevelőszülő, a rendszer telített, elfogytak az emberek, így

a gyerekek kórházakban várakoznak, hogy egyszer talán lesz számukra hely. Ez egyértelmű jele annak, hogy az állami gyerekvédelmi szakellátás összeomlott.

Ezért indítottuk el ezt a kampányt, amely tegnap vált nyilvánossá online petíció formájában.

– Azt írják a petícióban, nincsen semmilyen összesítés arról, hány gyermek él gyermekvédelmi ellátás nélkül, kórházakban. Ez hogyan lehetséges?

– Ez teljesen abszurd, nagyon is jogos a kérdés. A Belügyminisztérium, valamint a Kulturális és Innovációs Minisztérium, amelyhez ismeretlen okból az örökbefogadási ügyek is tartoznak, mind felelős ezért. Emellett létezik a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, valamint az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat központi szerve is. Mindegyiknek tudnia kellene, hány gyerek, hol és miért van kórházban, miért van kiemelve a családjából.Ehhez képest semmilyen adatigénylésre nem válaszolnak, azt mondják, nincs adatuk. Ez lehetetlen, hiszen a területi gyermekvédelmi szakszolgálatok rendszeresen jelentenek számukra arról, hány gyerek vár kórházban elhelyezésre.

Biztosak vagyunk benne, hogy az adat létezik, csak nem adják ki. Jogilag is nonszensz, hogy másfél-két éve az az állami gyerekvédelem válasza: fogalmuk sincs, hány kisbaba van így kórházban.

Pedig az ő felelősségük lenne tudniuk mindenkiről, intézkedniük, és elhelyezniük ezeket a gyerekeket. Teljesen abszurd, hogy nem adnak erről adatokat. Ezért a sorozatosan elutasított adatigényléseink utány most pert indítunk az állami szervek ellen, hogy kötelezzük őket a válaszadásra.

– Nem lehet, hogy egyszerűen nem is gyűjtenek ilyen adatot, tehát nem titkolják, csak valóban nincs ilyen nyilvántartás?

– Akár így, akár úgy, mindkettő szégyen. Ha nem gyűjtenek adatot arról, ami az ő felelősségük, az éppoly felháborító, mintha gyűjtenék, de eltitkolnák. Másfél éve 300 babáról beszéltünk, ma talán 600-ról, vagy 1600-ról, senki sem tudja. Több száz kisbaba fekszik kórházi ágyban, várva, hogy valaki végre magához ölelje. Ez égbekiáltó.

– Van egy történet, amit önök leírtak: tavaly decemberben egy kislányt azért nem engedtek haza a szüleivel, mert mindkét szülő enyhe testi fogyatékossággal élt. Ez volt az indok?

– Igen.

– Jogosan lehet ilyennel indokolni, hogy egy gyermeket elszakítsanak a szüleitől?

– Természetesen nem. Ezt a történetet részletesen is leírtuk a blogunkon, képekkel együtt. Látszik a képen, ami a gyerekszobában készült, hogy a szülők felkészültek, szeretettel várták a kisbabát, berendezték a szobáját, a kiságy fölé kirakták már előre a kislányuk nevét is. Semmilyen negatívum nem merült fel a szülők kapcsán, csak annyi, hogy

az apának látásproblémája, az anyának csípőproblémája van, amitől kissé biceg. Ennyi volt az indok. Én vittem az ügyet, így láttam a jogi iratokat: más kifogás nem szerepelt.

Nyilvánvalóan jogsértő volt az eljárás, de szerencsére két héten belül, a jogi fellépésünk hatására, a gyámhivatal visszavonta a döntést, és visszaadta a gyereket a szülőknek. Sajnos sok más esetben nem tudunk ilyen gyorsan segíteni, és sok száz kisbaba szülei nem fordulnak hozzánk, így nem tudunk róluk. Az eddig ismert ügyek alapján viszont biztos, hogy rengeteg gyermeket teljesen indokolatlanul emelnek ki.

– Hogyan kerül egy gyerek a gyámhatóság látókörébe?

– Tipikusan a védőnő, és gyakran a családgondozó is találkozik a családdal a terhesgondozás során. Ha bármilyen nehézség, például szegénység, munkahelyi probléma, gyereknevelési gond felmerül, a védőnő vagy a gyermekjóléti szolgálat jelzést tesz a gyámhivatal felé. Ez számunkra, budapesti, magas társadalmi osztályhoz tartozó szülőként talán kevésbé ismerős, de a vidéki, főleg hátrányos helyzetű, roma családoknál mindennapos. A jelzésben szerepel, hogy a gyermek születése mikorra várható, így a gyámhivatal gyakran már előre tudja, mikor születik a baba, és előre jelzi a kórháznak, hogy a gyereket nem engedik haza.

– A szülőket is előre értesítik?

– Igen, de ez nem hivatalos értesítés, inkább folyamatos fenyegetés. A várandósság kilenc hónapját gyakran végigkíséri az a mondat, hogy „ha így marad ez vagy az, nem engedik haza a gyereket”. A család próbál változtatni: munkát keresnek, kifestenek, igyekeznek, de az anyagi lehetőségeiket, körülményeiket nem tudják egyik napról a másikra megváltoztatni.

Így aztán rettegéssel telik a várandósság. Majd megszülik a gyereket, reménykednek, hogy nem lesz baj, de a kórházban közlik velük, hogy a kisbaba marad.

Ilyenkor teljesen eszköztelenek: ha tiltakoznak, az az „együttműködés hiányának” számít, és végül biztonsági őr vezeti ki őket, ha megpróbálnának ellenállni a hatósági döntésnek.

Ismert emberek, akik szintén aláírták a nyílt levelet:

Ábel Anita, Árvai Anita (Veganeeta), Ascher Tamás, Bányainé Mészáros Judi, Borbély Alexandra, Bödőcs Tibor, Cseke Eszter és S. Takács András, Csepelyi Adrienn, Dániel András, Dankó Dániel, Döbrösi Laura, Fancsikai Eszter, Fehér Gábor, Fiala Borcsa, Fluor Tomi, , Geszti Péter, Grecsó Krisztián, Gryllus Dorka, Harcsa Veronika, Hegyi Barbara, Hien, Jakab Juli, Jónás Vera, Karafiáth Orsolya, Kemény Zsófi, Keresztes Tamás, Kondor Domonkos, Kovács Patrícia, Kovalcsik Krisztina, Krajnyik Cintia, László Panna, Linczényi Márkó, Marge, Máté Gábor, Mehringer Marci, Mihalik Enikő, Mihályfi Máté, Molnár-Szilágyi Szilvia, Nyáry Luca, Olasz Renátó, Ónodi Eszter, Palágyi Máté, Pintér Béla,Pongor Barka, Puskás Peti, Rainer-Micsinyei Nóra, Rea Milla, Reisz Gábor, Rév Marcell, Rujder Vivien, Schmidt Sára, Seres Samu, Simon Márton, Steiner Kristóf, Szabó Hédi, Szabó Simon, Szentesi Éva, Szűcs Levente, Tapasztó Orsi, Tatár Csilla, Tenki Dalma, Tisza Kata, Tóth Ágnes, Url Izabell, Vágvölgyi Lilian, Varga Lívius, Visnyei Barbi, Vogel Adrienn

– Ilyenkor nem gondolják át, hogy mi a kisebb kár, ha a gyerek hazamegy egy szegény otthonba, mint ha kórházban marad?

– De, ezt a jogi nyelvezet is „mérlegelésnek” hívja, valóban ezt kellene számba vennie a hatóságnak, hogy mi a gyermek valódi érdeke: szegény, de szerető család, vagy a rideg kórházi környezet. De sajnos nem ez történik.

– Az alapján, amit mond, ez nem egyedi szakmai hiba, hanem egy kialakult, országos gyakorlatnak tűnik. Mit lehet ezzel szemben tenni?

– Mi tíz éve kiemelten foglalkozunk ezekkel az ügyekkel. Minden beérkező esetet megvizsgálunk, és ha jogilag is védhető a szülő álláspontja, tehát például szegénység miatt emelték ki a gyereket, gyakran vállaljuk a képviseletet. Több tucat pert nyertünk már, mert ezek az eljárások jogsértők. De mire a jogi folyamat véget ér, hónapok, néha évek telnek el. Addig a gyerek és a szülő el van szakítva egymástól, ami örökre nyomot hagy.

Ezért indítottunk kampányt most is, ahogy 2016-ban is: hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez így nem mehet tovább.

Minden ügyben először mérlegelni kellene, hogy a gyermeknek nem jobb-e mégis a családban maradni, akár a nagyszülőnél, nagynéninél, ha a szülő nem alkalmas. Ehelyett kórházban, magányosan vegetálnak.

– Van valamilyen következménye, ha egy gyámügyes ennyire fontos dologban téved?

– Indítottunk olyan pereket, ahol kártérítést követeltünk a jogsértő döntések után. Sajnos a bíróságok gyakorlata szerint, ha a gyámhivatal formailag helyesen járt el, tehát vizsgálatot tartott és leírta a döntés indokait, akkor nem tekintik kártérítésre okot adó hibának a „mérlegelési tévedést”. A gyámhatóságoknál nem egy ember hibázik, hanem több száz hasonló döntés születik havonta. Ez rendszerszintű probléma. Mi azon dolgozunk, hogy ez megváltozzon.

– Mit jelent az, hogy nincs elég nevelőszülő. Ki lehet nevelőszülő?

– A nevelőszülővé válásnak megvan a jogi protokollja. Nevelőszülői hálózatot tarthat fenn az állam, egyház vagy civil szervezet. A legismertebb a civil fenntartó valószínűleg az SOS Gyermekfalvak hálózata. Az állam feladata lenne, hogy ha azt látja, hogy évek óta csökken a nevelőszülők száma, miközben nő a kiemelt gyerekeké, akkor képzésekkel és toborzással pótolja a hiányt. Ehhez anyagi megbecsülés kellene, de ma a nevelőszülők alulfizetettek. Ráadásul sokukat áthelyezték az állami rendszerből egyházi fenntartásba, gyakran választási lehetőség nélkül, ami sokakat elriasztott. Bár az egyházi hálózatok tagadják, hogy a templomba járás vagy hittan kötelező lenne, de a nevelőszülők beszámolói szerint erősen elvárják. Aki nem jár például templomba, az hátrányt szenved. Ez is oka annak, hogy sokan elhagyják a pályát. A másik probléma, hogy

Magyarországon soha nem képeztek kifejezetten olyan nevelőszülőket, akik traumatizált, bántalmazott vagy pszichés problémákkal küzdő, ahogy mondják: „speciális, vagy kettős szükségletű” gyerekekkel tudnának dolgozni.

Pedig egyre több ilyen gyerek van, tavaly 200-300 olyan esetről tudni, ahol speciális nevelőszülőre lenne szükség, de nincs egyetlen egy sem.

– Közben úgy tűnik, minden negyedévre jut egy eset, ahol nevelőszülő bántalmaz gyereket.

– Ez sajnos természetes következmény. Ahogy csökken a megbecsülés, úgy fogynak azok, akik hivatástudatból vállalják a nevelőszülőséget. Maradnak, akiknek ez az egyetlen megélhetési lehetőség, így a színvonal is csökken. Ezért aztán a fenntartók is egyre alacsonyabb követelményeket támasztanak, mert nincs kit felvenni. Ugyanez igaz a gyerekotthonokban dolgozókra is: ma már semmilyen képesítés nem kell ahhoz, hogy valaki nevelő legyen. Sokszor 8 általánost végzett emberek gondoznak traumatizált gyerekeket. Az államnak vissza kellene építenie a képzési, ellenőrzési és szupervíziós rendszert.

– Mi kellene ahhoz, hogy ez ne így legyen?

– Az államnak, elsősorban a Belügyminisztériumnak és a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságnak újra kellene gondolnia az egész rendszert. Olyan toborzási és képzési programra lenne szükség, amely megfelelő anyagi és szakmai támogatást nyújt a nevelőszülői hálózatoknak, és nem priorizálja az egyházakat sem. A nevelőszülőknek szupervízióra, tanácsadóra, anyagi megbecsülésre, a rájuk bízott traumatizált gyerekeknek pedig pszichológusra, gyógypedagógusra, egyéb szakemberekre lenne szükségük. Ha ezek adottak lennének, biztos vagyok benne, hogy sokkal többen jelentkeznének nevelőszülőnek.

– És mit kellene változtatni a gyámhatóság hozzáállásán?

– A gyámhatóság a kormányhivatal része, fölötte a főispán és végső soron a Belügyminisztérium áll. Felülről kellene szakmai szemléletváltást indítani. Ha felülről jönne egy olyan új szemlélet, amely a gyermekek és családok alapjogait helyezi a középpontban, hangsúlyozza például, hogy

a szegénység nem lehet indok a gyermek kiemelésére,

és ez az elvárás megjelenne a szakmai irányelvekben, az lecsorogna a helyi gyámhivatalok szintjére is. Egy járási ügyintéző azt csinálja, amit körülötte a hivatalban csinálnak, és amit a felettese mond. Ha más lenne a vezetői szemlélet, akkor ahhoz igazodna a helyi gyakorlat is.

– Mekkora bajban van a gyerekvédelem jelenleg Magyarországon?

– A mi álláspontunk szerint lényegében összeomlott. Az alapellátás, és a szakellátás is. Nehéz megmondani, mikor mondjuk ki, hogy „most omlott össze”, de az a pillanat, amikor több száz kisbaba fekszik kórházban, mert nincs hova elhelyezni őket, az már az összeomlás.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
Rékasi Balázs az ultrahangidőpontra váró sorokról: nagyjából kétszer ennyi pénz kellene ahhoz, hogy tisztességesen működjön az egészségügy
Kevés az ultrahangos orvos és alulfinanszírozott az ágazat - mondja a szakértő, aki szerint kétszer ennyit kellene az egészségügyre költeni. De nem csak pénzre, stratégiára is szükség lenne, mert jelenleg egy kórházigazgató sem tudja, merre van az előre.
Fischer Gábor - szmo.hu
2025. október 15.



Havonta csak egyetlen napon és csak személyesen lehet időpontot foglalni ultrahangos vizsgálatra a Váci Jávorszky Ödön Kórházban, írta a Telex. A betegek beszámolói szerint sor a földszinten kezdődik, végigtekereg a lépcsőházon és így, közel két órás sorbanállás után lehet eljutni az ablakig. Ha betelnek az időpontok, a többiek hoppon maradnak. Az Egészségablak applikáción keresztül is lehet ultrahangos időpontot foglalni, itt a rendszer más intézmények szabad kapacitásait is felajánlja. Azonban éppen a legkiszolgáltatottabbak adott esetben ezt az applikációt sem tudják használni, nekik marad a sorbanállás.

A váci havária apropóján Rékasi Balázs egészségügyi szakközgazdász, orvossal beszélgettünk, mi kellene ahhoz, hogy ne ilyen méltatlan helyzetekben legyen része annak, aki nem tudja a magánegészségügyet választani.

– Hogyan alakulhat ki ilyen helyzet, hogy egy adott körzetet ennyire nem képes ellátni egy szakrendelő? Miközben nekem az a tapasztalatom, hogy sok helyen konganak az ürességtől a szakrendelők, alig van beteg, tehát valószínűleg a gép és az ember is meglenne.

– Sok helyen ember sincs. Viszont az, hogy üresnek tűnik a szakrendelő, még nem jelenti azt, hogy nincs beteg. Régebben, a hetvenes években mindenki csak úgy beállt a sorba, és várta, hogy sorra kerüljön. Az elektronikus előjegyzés bevezetése óta viszont ez rendezettebb lett: a betegek adott időpontra érkeznek, az orvos pedig be tudja állítani, hogy hány percenként fogad új pácienst, ez lehet ez 15, 20, vagy akár kevesebb is, ha csak kontrollra jönnek. Ezért tűnhet üresnek a rendelő. A másik része a dolognak maga az ultrahangos előjegyzés. Az ultrahangvizsgálatokra való várakozás mindenhol probléma. Egyrészt kevés a radiológus szakorvos, másrészt a radiológia olyan terület, ahol a legtöbb vizsgálatot ma már távleletezéssel, központilag végzik. A beteggel ilyenkor egy egészségügyi szakdolgozó találkozik, aki a vizsgálatot elvégzi, de az orvos máshol ül, és központilag értékeli a felvételeket. Ez hatékonyabb, mert az orvos idejét nem kötik le olyan dolgok, mint a beteg öltözködése vagy mozgása a rendelőben.

Az ultrahang viszont más: itt maga az orvos fogja a vizsgálófejet, ő várja meg, amíg a beteg levetkőzik, elvégzi a vizsgálatot, majd ő is értékeli ki.

Ez időigényesebb és kevésbé hatékony. A világon mindenhol próbálják ezt a problémát szonográfus-képzéssel enyhíteni. A szonográfus diplomás ápoló, aki ultrahang-specialista képzést kap. A modern megoldás tehát kettős: egyrészt több szonográfust kell képezni, másrészt bővíteni kell azoknak az orvosoknak a körét, akik jogosultak ultrahangvizsgálatot végezni. Ma sok orvos el tudna végezni ultrahangvizsgálatot némi továbbképzéssel, de vagy nincs rá jogosultsága, vagy nincs hozzá külön finanszírozása. Vidéki háziorvosok egyébként pályázhattak ultrahangkészülékre, és ezer körüli gépet ki is osztottak, de a képzésekre külön támogatást nem kapnak, így ha elmennek, azt saját idejükből és energiájukból végzik. Ráadásul hivatalosan nem is leletezhetnek. Az egészségügyi államtitkárság most szeretne ezen változtatni, hogy a háziorvosok is végezhessenek alapvető diagnosztikus célú ultrahangvizsgálatokat. Így például egy epekő vagy epehólyag-gyulladás gyanúját helyben is ki tudnák deríteni. Ehhez viszont megfelelő képzés, motiváció és finanszírozás is kell.

– A váci esetnél az is probléma volt, hogy csak személyesen lehetett időpontot kérni. Gyakori jelenség, hogy hiába van megadva telefonszám, azt nem veszik fel, vagy az embernek legalább egy órát kell próbálkoznia.

– Egyetértek önnel. Az Egészségablak applikációban elvileg lehet időpontot foglalni és megnézni, hol van korábbi szabad időpont, de nem mindenki tudja gördülékenyen használni, idő, amíg az ember megtanulja. A probléma gyökere azonban továbbra is az, hogy kevés az ultrahangos orvos. Emellett fontos megemlíteni, hogy az ultrahang vizsgálatok finanszírozása sokáig elmaradt a valóságtól: az intézmények csak néhány ezer forintot kaptak egy vizsgálat után, és fix keretük volt.

Ha például egy rendelő heti száz vizsgálatot végezhet, a százegyedik után már nem kap pénzt.

A kormány az utóbbi időben valamelyest emelte a finanszírozást, de a korlátok továbbra is fennállnak. Vannak önkormányzatok, amelyek pluszban finanszírozzák a vizsgálatokat, hogy enyhítsék a társadalmi nyomást, és jobb ellátást nyújtsanak. Viszont, amióta bárki bármelyik települési szakrendelőben foglalhat időpontot, egy ilyen intézkedés azt a kérdést veti fel az adott település önkormányzatánál, hogy miért finanszírozzák a más településekről érkező betegek vizsgálatait?

– Ez a rugalmasság önmagában dicséretes, mert valóban jobban ki lehet használni a szabad kapacitásokat. Azonban nem jelent megoldást annak az idős, egyedülálló embernek, akinek nincs autója, pénze vagy lehetősége máshova menni. Azt érzem, hogy ez inkább kényszer szülte megoldás, mint valódi előrelépés.

– Ráadásul orvosként a másik oldalról is látom a problémát: ha egy háziorvos a saját kerületében küld be valakit ultrahangra, pontosan le tudja írni, mit keres a vizsgálat során. A helyes diagnózis alapja a pontos kérdés. Ha viszont bárhonnan érkeznek betegek, és nem hozzák a korábbi leleteiket, az orvosnak sokkal több idejébe telik kideríteni, mit is kellene vizsgálni.

– Mi lehet az a megoldás, ami az idősek számára is elérhető, nem igényel külön szabadságot a sorban álláshoz, és visszaadja az embereknek azt az érzést, hogy a befizetett adójukért valóban megkapják az ellátást?

– Először is: tisztességesen meg kell finanszírozni az egészségügyet.

– Például az ultrahangnál a mostani finanszírozási keretösszeg fele, mekkora része a valóságos igénynek?

– Hasraütésszerűen mondom, de szerintem

nagyjából kétszer ennyi pénz kellene ahhoz, hogy tisztességesen működjön az egészségügy.

Jelenleg a GDP 4,5 százalékát költjük rá, míg az uniós átlag 8 százalék.

– Bár én nem emlékszem a magyar egészségügy aranyéveire, de amikor jobban volt finanszírozva a rendszer, akkor mennyit költött a költségvetés az ágazatra?

– Elég öreg vagyok, de erre én sem emlékszem. A hetvenes évekből örökölt kórházcentrikus rendszert tartjuk fenn, rengeteg intézményt, amire nincs szükség.

Sok mindent meg lehetne oldani járóbeteg-ellátásban vagy egynapos sebészeten, és erősíteni kellene az alapellátást, az otthonápolást és a szociális szolgáltatásokat.

A járóbeteg szakrendelés ma bizonytalan helyzetben van: részben államosítják, részben önkormányzatokhoz, részben kórházakhoz tartozik.

Ha egy szakrendelő kórházhoz tartozik, ott mindig másodlagos szerepe lesz. Ráadásul a kórházigazgatóknak sincs mozgásterük: nem tudnak versenyképes bért adni, mert közszolgálati jogviszonyban vannak, miközben a magánklinika teljesítményalapú fizetéssel elcsábítja ugyanazt a radiológust.

– Amit elmondott az azt is jelenti, hogy meglenne az elég kapacitás és ember, csak rosszul van elosztva? Kiknek az érdeke, hogy ez ne változzon? Hiszen amikor kórházbezárásról van szó, mindig politikai vitává fajul a kérdés.

– Sajnos az egészségügy túlságosan átpolitizált. Más országokban van közép- és hosszú távú egészségpolitikai stratégia. A kedvenc példám Finnország: a hetvenes években még szegény ország volt, de nem gyárakat kezdtek építeni, hanem az egészségügy és az oktatás fejlesztésébe fektettek. Egészségesebb élelmiszereket vezettek be, csökkentették azok sótartalmát, és ezzel elérték, hogy egészségesebb, produktívabb nemzetté váljanak.

– Nyilván politikai egyetértés is kellett ehhez.

– Igen, konszenzus. Magyarországon viszont, ha valaki be akar zárni egy kisvárosi szülészetet, abból politikai tiltakozás lesz, az éppen aktuális ellenzéki oldalról.

Ehelyett inkább el kellene magyarázni az embereknek, hogy az a kórház, ahol naponta fél szülés történik, az kockázat. A csapat nem gyakorol eleget, nincs rutinja.

Sokkal jobb lenne, ha a speciális ellátásokat régiós centrumokba koncentrálnánk, és az egyszerűbb problémákat az alapellátás kezelné.

– Ha kivonjuk a politikát, az orvostársadalmon belül is van ellenérdekeltség egy átfogó reformmal szemben?

– Ha én kórházigazgató vagyok, természetesen védeném a saját intézményemet, de összességében nem gondolom, hogy ez lenne az akadály. Tegnap például egészséggazdaságtani konferencia volt, ahol 280 szakember, a jövő generáció képviselői, egyetértettek abban, hogy alapvető reformokra van szükség. Orvosszámban egyébként nem állunk rosszul, hozzuk a nyugat-európai átlagot. A gond a szakdolgozók, különösen az ápolók hiánya, és a gondozói, otthonápolási hálózat fejletlensége.

– Tehát ha jól értem, ha hirtelen megdupláznánk a GDP-arányos egészségügyi kiadásokat, de a rendszer maradna a régi, akkor csak még több pénzt dobnánk a kútba.

– Pontosan. XXI. századi választ kell adni: centrumkórházakban gyors ellátás, rövid kórházi tartózkodás, megelőzés, otthoni, és járóbeteg-ellátás. Ehhez viszont új gondozási hálózat és teljes strukturális átalakítás szükséges.

– Ide politikai bátorság is kell, a pénz kevés.

– Politikai bátorság, stratégia és irány. Jelenleg egy kórházigazgató sem tudja, merre van az előre. Szócska Miklós volt az utolsó államtitkár, aki a Semmelweis Tervben leírta, hová szeretnénk eljutni. Azóta nincs nyilvános stratégia.

Takács Péter inkább a Facebookon aktív,

ahelyett, hogy megfogalmazná, hogyan akarják betölteni az ezer hiányzó háziorvosi praxisnak akár csak az egyikét is.

– Tegyük fel, hogy bármelyik jövőbeli kormány elhatározza, hogy elindul ezen az úton. Hány év alatt érhetünk el legalább egy szlovák szintű egészségügyi ellátást?

– Ezt a WHO európai regionális irodája is vizsgálta, és meghatározott úgynevezett „quick win” tevékenységeket: olyan intézkedéseket, amelyek egy politikai cikluson belül valódi javulást hozhatnak. Körülbelül huszonöt ilyet listáztak. Például Magyarországon az egyik legsürgetőbb, hogy nálunk a legalacsonyabb az alkoholos termékek adója az Unióban. Ezen emelni kellene, megtiltani a reklámozást, és az ebből származó bevételeket egészségfejlesztési programokra fordítani. Ilyen egyszerű, konkrét intézkedésekből áll ez a program, nem abból, hogy melyik kórházat kell felújítani, hanem abból, hogyan lehet rövid távon javítani a lakosság egészségi állapotát.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk