A nap, ami örökre belém égett: az orvosom ekkor közölte velem, hogy daganatom van
Vannak dátumok, amik egyszerűen beégnek az agyunkba. Ilyen lehet mondjuk a házasságkötés napja. (A történtekre minden bizonnyal a férjek is tisztán emlékeznek, csak az évforduló napjának beazonosításával vannak néha problémáik.) Vagy a gyermekünk születése. Netán valamilyen újrakezdéshez kötődő dátum. Az én beégett évfordulóm napja: március 16.
Magam sem értem teljesen, hogy miért ez lett az a nap, ami garantáltan minden évben eszembe jut. Mert hát az oké, hogy egy ilyen betegséggel-küzdelemmel terhelt év nyomot hagy, de hát miért nem a negatív kontrollvizsgálat maradt emlékezetes? Vagy az utolsó kemoterápiás kezelés napja? Vagy ha már a kevésbé lelkesítő momentumok kerülnek előtérbe, akkor az első kemó?
Gondolhatnák rólam ismerőseim, hogy papolok itt rendszeresen a pozitív gondolatokról, meg az erős akaratról, aztán tessék, évről-évre ezzel nyúzom magam, hogy előszedem a rossz emlékeket.
De nem.
És biztos vagyok benne, hogy nem csak én vagyok így ezzel. Bizonyításképpen pár éve egy betegtalálkozón, ahol gyógyultként tartottam előadást úgy 150 embernek, meg is kérdeztem, hogy ki az, aki pontosan emlékszik a dátumra, amikor a rákos diagnózist közölték vele. Több tucatnyi kéz lendült a magasba – az enyémmel együtt.
Ugorjunk vissza az időben tizenhat évet: 2005 januárjában ultrahangos vizsgálatnál egy megnagyobbodott nyirokcsomót találtak a bal hónaljamban, és miután hematológus szakorvossal kellett konzultálnom, akiből megtaláltam a lehető legjobbat, ő műtétet javasolt. A műtét utáni héten, épp egy hosszú hétvégét követően pedig jelenésem volt nála a kórházban, beszélni akart velem a leletekről.
Kora délután volt, mikor várakoztunk Bátai doktorra a Hematológiai és transzplantációs osztály folyosóján anyukámmal. Azért, hogy egy irodában beszélgethessen velünk pár percet, mindenféle védőruházatot kellett felöltenünk – ez a transzplantált betegek miatti protokoll. Emlékszem, hogy minket leültetett arra a két darab székre, ami a helyiségben volt, ő meg felült az íróasztalra. Aztán beszélni kezdett.
A betegségem neve Hodgkin-limfóma, más néven nyirokrák, aminek az a speciális tulajdonsága, hogy a nyirokrendszerben terjednek szét a rákos sejtek, ezért nem lehetünk biztosak abban, hogy ha a hónaljamból kivették a daganatot, nincs-e máshol is, vagy nem fog-e később kialakulni. Ezért kemoterápiát kell kapnom, miután átmentem mindenféle előzetes vizsgálaton.
Ültem ott, hallgattam a doktort, és mintha egy rossz filmbe kerültem volna. Pedig nem. Ez volt akkor az én filmem, kicsit tragikusnak tűnő verzióban, de igazi főszereppel.
Bátai doktor mesélt még a kezelésről, és persze mondta, hogy kérdezhetek. És én mit kérdeztem?
- Ki fog hullani a hajam?
- Nem rögtön, de igen.
Ekkor kezdtem sírni. Mintha ez lenne az egészben a legrosszabb. Pedig ez csak egy mellékhatás. Egy, a sok közül. Tény, hogy egy olyan, amivel a leginkább azonosítják a daganatos betegeket. Nincs haja? Parókát hord? Akkor biztos rákos!
Aztán kiderült, hogy a kezelés után egy-két évig nem tanácsos a gyerekvállalás. Még jobban rázendítettem. A doktor meg is kérdezte:
- Tervezett most gyereket?
- Nem, de hát akkor is!
Volt szó még gyógyulási esélyekről (akár 80%), arról, hogy mi van, ha mégsem hat első körben a kemó (jöhet egy másik kezelés, vagy akár sugárterápia, és még akkor is legalább 60% a gyógyulási esély). De a párbeszédünkből egy momentumra emlékszem még nagyon tisztán:
- És akkor Ön lesz a kezelőorvosom?
- Ha azt szeretné, akkor igen, én leszek.
- Nem tudok jobb megoldást.
És ezt nem csak azért mondtam, mert mondjuk nem volt tele a noteszom hematológus-szakemberek telefonszámaival, akikről tudhattam volna, hogy emberileg is pont olyanok, akik a gyógyulásomat segíthetik. Egyszerűen így éreztem, hogy Bátai doktor lesz az én emberem. Talán mert már az is meggyőző volt, amit addig tett értem. Talán mert úgy gondoltam, hogy véletlenek nincsenek. Jó fél évvel később kiderült, hogy a megérzésem helyénvaló volt: ő pont az az orvos volt, akire szükségem volt, ő hozott ki a rákból.
De vissza március 16-hoz. Ott zokogtunk anyukámmal a Szabolcs utcai kórházban, de fel kellett állni a székből, haza kellett menni, folytatni kellett a hétköznapot. Mert hát végső soron az volt, szerda. Még az irodába is bementem délután.
Sosem gondoltam volna, hogy ha ilyen dráma ér, mennyire hamar képes lehetek tisztán gondolkodni és pont azt tenni, amit kell. Szerintem ha bárki megkérdezett volna korábban, mit csinálnék, ha egyszer csak kiderülne, daganatos beteg vagyok, azt felelem, hogy biztos bezárkózom, nekiállok Nick Cave-et hallgatni, vagy valami más, kellően depresszív zenét, és napokig csak agyalok, hogy miért történik ez a rossz velem. De nem így lett.
A kórházból hazaérve értesíteni kellett a családtagokat, hogy mégis mi volt az orvosnál, és egyértelmű volt számomra, hogy szó sem lehet mellébeszélésről. Megmondtam kerek-perec mindenkinek, akivel csak aznap, vagy később beszélnem kellett: rákos vagyok, a betegség neve Hodgkin-limfóma, ritka, de jól kezelhető, én is fogok kemoterápiát kapni, mint sokan mások, de meg fogok gyógyulni, mert meg akarok gyógyulni. Minél többször mondtam ezt el az érdeklődő rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek, annál jobban tudatosult bennem is, hogy így lesz.
Nem gondoltam bele, hogy meg is halhatok. Egyetlen egyszer, valamikor a kezelés közepénél, görkorcsolyázás közben átfutott az agyamon pár percre, hogy lehetne akár úgy is.
Másnapra azt is tudtam, hogy dolgozni akarok tovább, mellőzni akarom a betegszabadságot, amíg csak lehet, mert nem akarom azt, hogy minden nap a lakásban tengve-lengve azt érezzem, hogy valami nincs rendben. Normális életet akartam, amennyire csak lehet.
És azt is hamar tisztáztam magamban, hogy van három kérdés, amikre ugyan nagyon szeretnék választ kapni, nem fogok soha:
1. Mitől lett a daganat?
2. Mióta van ott egyáltalán?
3. Miért pont velem történik ez és miért pont most?
Félreraktam a kérdéseket, és azóta sem találtam rájuk választ – bár a kezelés mellett igénybe vett pszichoterápia alatt a „mitől lett?” lelki hátterét boncolgattuk azért, de akkor sem lehetett egy egyértelmű kiváltó okot megnevezni. Van és kész. El kell fogadni. És tovább kell lépni.
Továbblépni. Ez lett számomra március 16-a üzenete.
