100 mondat, amely megváltoztatta az életemet – egy könyv, ami megváltoztathatja a tiédet is
Egy könyv, amit mindannyian megírhatnánk, és mindannyiunknak meg kellene írnunk ahhoz, hogy megismerjük önmagunkat. Limpár Imre 100 mondat, amely megváltoztatta az életemet – Metszetek egy pszichológus lelkéről című könyve, amely a Kossuth Kiadó gondozásában jelent meg, egyszerre őszinte, nem ritkán kegyetlen önvallomás, másfelől olyan elmélkedések gyűjteménye, amelyek sok embert foglalkoztatnak, legfeljebb nem jutnak el addig, hogy e gondolatokat meg is tudják fogalmazni, addig pedig még kevésbé, hogy kimondják. E mondatokból, amelyek mind egy-egy rövid fejezet címei, sokan ráismerhetnek saját történetükre, élethelyzetükre és talán kulcsokat is kapnak a megoldásokhoz.
Számomra külön élmény volt, hogy a szerzője egy 40 év alatti fiatalember, aki ráadásul irigylésre méltó műveltségről tesz tanúságot, és ismét megbizonyosodhatunk arról, hogy egyetemes kulturális örökségünk mennyi rejtett erőforrást kínálhat nekünk.
– Hogyan született meg ez a könyv?
– Amióta az eszemet tudom, az igazi miértek és mozgatórugók érdekelnek. Imádom az egzisztencialistákat, Martin Heideggert, Jean-Paul Sartre-ot, Irvin Yalomot. Ők valahol mindannyian létezni tanítanak. Én állandóan jegyzetelek, kis cetlikre, de van egy fekete füzetem, ami szinte a részem. Írva, írogatva villant be a cím a mondatokról, amik megváltoztatták az életemet. A 100 mondatnak pedig megvan a maga „marketing-hatása” is. Ekkor indult a gyűjtőmunka. Ennek a könyvnek meg kellett íródnia, úgy éreztem magam, mint a versenylovak a start előtt. Nagyon sok előadás-felkérésem van, ezekben extrovertált módon kell pörögnöm. Tudtam, hogy le kell nyugodnom és magammal beszélgetnem. Egy Excel-táblába gyűjtöttem a mondatokat, ezekből szűrtem ki a 100-at, majd a rövid szócikkek után következett az egész felfűzése.
– A könyvnek egyfajta vázát adják a „transzgenerációs téglák”. Valamennyien hordozunk ilyeneket, akár tudatában vagyunk, akár nem. Sokszor még abba sem gondolunk bele, hogy honnan hoztuk, mégis meghatározhatják az életünket.
– Ezek „élet-narratívák”, annak a tükrei, hogy szüleink hogyan látják, érzékelik az életet. Mi, pszichológusok, gyakran hangoztatjuk: az első 1-2 év az ősbizalom kialakulásának korszaka, és ezek a korai élmények belénk vésődnek. Legtöbbször ezek nem tudatosak, de ahogy később érnek minket különböző hatások, a mély rétegekben ezek az érzelmi lenyomatok berezonálnak. Sokszor ezek nem teszik lehetővé, hogy igazán örüljünk annak, aminek lehetne. Főleg negyvenesek mondják nekem, hogy „papíron” boldognak kellene lenniük, mert megvan a társadalmi „check-list”-jük, jó állás, kocsi, lakás, de az élmény mégsem jön. És nagyon fontos felhang a bűntudat, amelybe a szülők lökik bele, megint csak nem tudatosan, gyermekeiket. Ma egy mérnök, vagy informatikus többet tud keresni pályakezdőként, mint például pedagógus szülei együttvéve. Elvileg mindenki örül, de ez a mélyben rengeteg konfliktust okozhat. De ilyen az igényszintek belövése is. Azoknak, akik a szocialista rendszerben nőttek fel, vannak zsigeri tiltásaik. Hogy egy személyes példát mondjak: anyám a haláláig nem értette meg, hogy miért éri meg néha anyagilag is pizzát rendelni, hogy a főzés ideje hatalmas költség. Ezeket az élet-narratívákat nehéz meghaladni.
Akik ezekkel az érzelmi problémákkal hozzánk fordulnak, manapság sokszor azt várják, hogy a megoldás pontszerű legyen, megkapják a megfelelő információt, azt integrálják és minden máris jó lesz. Pedig a változások mindig folyamatok, amihez nekik is hozzá kell tenniük a magukét.
Néha úgy érzem magam, mintha műbútorasztalos lennék, akihez elhoznak a régmúlt időkből egy komódot, hogy szereljem meg. Sajnos ez nem így működik…
– Az Ön egyik szakterülete a tanatológia. Mondhatják erre, hogy egy ilyen fiatalember mit tudhat a halálról…
– Nem is az objektív tudás a gond, hanem az, hogy ki lehet hiteles. A fejlődéshez elég az ismeret és a tudás, de az éréshez nem, ahhoz idő kell, esetemben az, hogy a segítő lelke is „megkopjon” egy kicsit.
– A könyvben is utal a halál tabu-jellegére, az egyik mondat éppen a „halottról vagy jót, vagy semmit”… A másik nagyon fontos dolog ebben a témában az elengedés kérdése.
– Úgy érzem, mintha a halál témáját a társadalom egy távoli bolygóra száműzte volna, közben pedig napi szinten vannak vele problémái. Nem tudunk mit kezdeni a nagy veszteséggel, és emiatt a kis veszteség is abnormálisnak tűnik: vannak kudarcok, csalódások, nem sikerül mindig az, amire vágyunk. Ha valaki kibékül a halállal, elfogadja, hogy múlandók, esendők, emberek vagyunk, azzal segíti a napi konfliktusait. Fiataloknál látom parkapcsolati témákban, hogy amikor előjönnek a nagyobb konfliktusok, egyből arra gondolnak, hogy már nem is a másik az igazi. Mert addig az idill illúziójában éltek.
A halálnak a normalitás részének kellene lennie, és bár sokan tiltakoznak ellene, előbb-utóbb az élet megtanítja őket: meghalnak a szülők, jön az életközépi válság, a normatív krízisek sora, majd a nyugdíj. Előbb-utóbb a téma elhessegetése tehát visszaköszön, de akkor kamatostól. Az elengedésnek is az egyik módja, ha elkezdünk foglalkozni a halandóságunkkal.
Van egy technika, amit a karriertréningekbe szoktam becsempészni: felrajzolok egy táblára egy jó hosszú egyenest, amelynek egyik végére felírjuk a születési évszámunkat, a másik végére pedig, hogy R.I.P. És akkor felteszem a kérdést: jelöld be, hol tartasz. És rögtön kiderül, milyen típus az illető. Hú, már ennyit leéltem? Hú, még ennyi van? De rögvest szembesül azzal is, hogy megy az óra.
Én napokban gondolkodom: átlagosan 27.375 napot élünk. Ha napokban merünk gondolkodni, több beavatkozási pont lesz az életünkben.
– Mondatainak forrásai az ókori klasszikusoktól, Marcus Aureliustól, Senecától, Lao-cétől Oscar Wilde-ig Márai Sándorig terjednek, de bőségesen szolgáltattak nyersanyagot szülők, tanárok, haverok is. Tanulságaik pedig egyenértékűek, függetlenül a forrás „nemességétől”.
– A lelkünket nem érdekli, hogy „ki mondta”, lényeg, hogy berezonáljon, és érezzem, hogy dolgom van vagy volt velük. Ez egy visszatekintő elemzés. Sokat gondolkodom azon most, hogy túl vagyok „életem felén”, mi jön majd a második felében. És ha valaki tudatosítja visszamenőleg ezeket a nagy mondatokat, akkor az aktuális jelenben, az itt és mostban, jobban észreveszi-e őket, vagy csak 30 év múlva?
– Nyilván Ön is járt már úgy, hogy újra elolvasott egy régi kedves könyvet, újra megnézett egy filmet, és most mást jelentett, mint annak idején. Így járhatunk a mondatainkkal is.
– Vajon mi ér többet: egy nemes forrást újra elővenni, újra átélni, elmerengeni felette, vagy egy új élményt keresni? Én ebben régi típusú vagyok: kész vagyok akár hatszázadszor is újraolvasni Márai Füveskönyvét. Nagyon hiszek abban, hogy ki kell tennünk magunkat újra és újra ugyanannak a hatásnak.
– Akkor csemegézzünk egy kicsit a mondatokból: „Majd ha annyi idős leszel, mint én, megérted”. Aki ezt mondja, azt várja, hogy ugyanazt átéljük?
– Ebben egy felülről lefelé való, már-már agresszív kommunikációt érzek. Amikor véleményt mondunk, a magunk szempontjait foglaljuk össze. Könnyen lehet, ezzel meg is fogom a másikat, de amikor ő már ezzel nem tud mit kezdeni, bedobja ezt az atombombát. A szülő részéről egy ilyen mondat mindig egy kétségbeesett lépés. Ha azon kapjuk magunkat, hogy idősödvén ilyet mondunk, akkor álljuk meg: miért volt erre szükség? Azt sugallja: lássa a gyerek úgy az életet, ahogy én, kutyakötelessége továbbvinni a sorsomat, és előbb-utóbb megjön az esze, mert nálunk az igazság. Tévedünk. Pedig mi is hányszor ráütöttünk a kalapáccsal az ujjunkra, hányszor megégettük magunkat. Ezt a tapasztalási jogot akarjuk elvenni a gyerekünktől? Ebből jön létre az „én tudom, ő nem tudja” kezdetű túlféltés, majd én megvédelek és 40 évesen is a mamahotel lakója lesz.
– Nekem is kedvencem Seneca mondása: „Céltalan hajónak egy szél sem jó”. Sokan csak élnek bele a világba, aztán majd csak lesz valahogy…
– A mindenkori hatalmaknak – média, politika – van egy közvetett célja: ne nagyon legyenek nekünk céljaink. Ha csak vágyaink vannak, akkor leszünk a legjobb fogyasztók, akkor lehet bennünket a legjobban manipulálni. A célok feltételeznek egy tudatos belassítást, gondolkodást, az életemnek felülnézetből való szemlélését, rájövök, hogy mi fontos és mi nem, látom saját életem összefüggéseit. Ez nem érdekük. A magyar közoktatásban – az elmúlt 30 év aktuális vezetésétől függetlenül – a mai napig nem tanítják meg a gyerekeket, hogy célokat tűzzenek ki maguk elé. Pedig például a SMART-célfelosztást bárkinek át lehet adni 10 perc alatt! (SMART: Specific (Konkrét), Measurable (Mérhető), Achievable (Elérhető), Relevant (Releváns), Time-boxed (Időben korlátozott)).
Ha egy cél mellett döntök, azzal felelősséget is vállalok, és nem ácsorgok a kereszteződésben, hogy majd lesz valami, és akkor mutogathatok másra. Holott azt kell kimondanunk, hogy életünkért elsődlegesen mi vagyunk felelősek.
Én egy időben annyira beleszerettem a célokba, hogy túl is toltam. Először azt hittem, hogy azt a bizonyos „100 célt” el kell érni, aztán rájöttem, hogy megélni kell. Ha az utazás nem okoz örömet, nem biztos, hogy érdemes a célig elmenni.
