„Arra keresem a választ, mi az, ami boldoggá tesz bennünket, ami miatt reggelente felkelünk?"
A Szentendrén élő Gálfi Sarolta egyik napról a másikra szakított az addigi karrierjével, és újságíró lett. Semmi mást nem tett, mint beszélgetett másokkal, meghallgatta, leírta és közzétette emberek történeteit. Először csak egy Facebook-oldalon, majd a hozzá kialakított honlapon, azember.hu-n.
Nem gondolta volna, hogy rövid időn belül népszerűek lesznek ezek a történetek, és ennyire inspirálnak majd másokat. Jelenleg egymást ajánlják az interjúalanyai, de az is előfordul, hogy üzenetben kap tippeket, kikkel lenne érdemes leülnie és beszélgetnie.
Nemrég új projekt is kapcsolódott azemberhez, erről lapunk is írt: levelezőlapon vagy képeslapon várják a néhány mondatban megfogalmazott titkokat, amelyeket az emberek egyébként nem szeretnének nyilvánosság előtt, névvel és arccal elmondani. A Képeslapnyi titokból kiállítás is született Szentendrén.
- Kivel készült az első beszélgetés?
- Az első egészen rövid portré a szomszédom és egyben barátom Hajnal volt, a második interjúalany pedig
egy Szentendrén élő japán nő, Emi Koshino, aki főzőkurzust tartott, és elmesélt egy történetet arról, hogyan jött rá arra itt, Magyarországon, hogy mégiscsak érdemes az érzelmeinkről is beszélgetni. Ez Japánban ugyanis nem szokás.
Az első igazi azember-történet az övé volt, neki el kellett magyaráznom, mi ez az egész, mi ezzel a célom, azt, hogy a beszélgetést felveszem, őt lefotózom satöbbi. Mostanra eljutottunk odáig, hogy van, aki maga jelentkezik interjúalanynak, vagy vadidegenek írnak és ajánlanak nekem témát.
- Mi volt a közönséged reakciója? Hogyan fogadták a történeteket?
- Féltem, hogy itt is az zajlik majd le, ami az interneten, ahol bárki bármit kitesz, könnyen frusztrált kommentelők céltáblájává válik. Féltem, hogy ez nálunk is megtörténik, és attól is féltem, miként kezelem majd az ilyen helyzeteket, egy-egy ilyen megjegyzés kit bánt majd meg, hiszen kitárulkoznak az interjúalanyok. Ez azonban, lekopogom, nálunk ritkán fordul elő: mintha az ide tévedő olvasó is megérezné, hogy egy adott portréban valaki épp kitette neki (is) a szívét. Vagyis szerencsére a félelmem alaptalan volt.
Pontosan ez az oldal célja is: nyitni egymás felé, megmutatni egymás gondolatait, azt, hogy ki hogyan érzékel dolgokat, és azt, hogy attól, mert az ő története nem az enyém, én nem úgy döntöttem volna, mint ő vagy esetleg furcsának tűnik számomra, attól még az is egy érvényes sztori. Mindenféleképpen jó, ha ezek a történetek empátiát ébresztenek egymás iránt.
- Ha jól tudom, az eredeti szakmád jogász. Milyen úton jutottál el azemberig?
- Debreceni vagyok, a szülővárosomban végeztem el az egyetem állam- és jogtudományi karát. A pályaválasztás érdekesen alakult: mint a legtöbb 18 éves, én sem tudtam pontosan, mi szeretnék lenni. Magyarból és történelemből jó voltam, a szüleim kerestek különtanárt, aki felkészít a felvételire és én nem ellenkeztem. Nem tudom, ez első generációs értelmiségieknél előforduló vagy inkább a rendszerváltozás utáni évekre jellemző tipikus történet, hogy a szülők azt mondják a gyereknek, menjen jogra vagy közgázra és akkor nem lesz gondja az életben, jól megél majd a munkájából.
Szerettem volna bíró lenni vagy olyan irányba elmenni, ami az emberekkel való foglalkozáshoz jobban kapcsolódik, de addigra már telített volt a szakma, így ez nem jött össze. A közigazgatásban kaptam először állást, a Műegyetemen, de rettentő unalmasnak találtam.
Érdekes milyen „programok” futnak az ember fejében: hoz magával valamit, és eszébe sem jut az, hogy „de hát te ezt nem szereted, nem érdekel, utálod a vasárnapokat, hétfőn nincs kedved bemenni dolgozni, akkor miért csinálod?”, hanem csak teszi a dolgát és folytatja így az életét.
Viszont a Műegyetemtől „kaptam” a férjemet, aki építész és – ma már – egyetemi docens. Időközben munkahelyet váltottam, majd 2006-ban megszületett a fiunk. És ezután is egy tipikus történet veszi kezdetét: otthon marad a kismama, és elkezd azon gondolkodni, hogy ki is ő, és mit is szeretne valójában csinálni.
Akkor írtam egy blogot, ami megint csak az írás felé mutatott. 2010-re döntöttem el, hogy elvégzem az újságíróiskolát, és beiratkoztam a MÚOSZ-hoz. Ez volt az első és egyetlen iskola, amit szerettem. Itt Cserhalmi Imre óráit emelném ki, igazi műhelymunka folyt: vittük az írásainkat, szerkesztettük, javítottuk, megbeszéltük, kritizáltunk, kritizáltak, egy nagyon élő dolog volt.
Három év gyes után visszatértem a munkahelyemre, mert részmunkaidős állást ajánlottak, és akkor még mindig futott bennem a „program”, hogy mást nem is tehetek, hiszen 30 évesen, biztos egzisztenciával az ember nem megy el egy újsághoz gyakornokoskodni. A jogi pályán pedig elkezdtem felfelé haladni a ranglétrán, ami nyilván magasabb fizetéssel is járt, és úgy éreztem, „nem is olyan rossz ez az egész”.
Aztán 2016-ban, 37 éves koromban autóvezetés közben jött el a pillanat, hogy kimondtam magamnak, fel fogok mondani.
Érdekes egyébként, hogy az ember mondogatja, mit szeretne, mi volna jó számára, mit csinálna másként, de amikor megszületik a döntés, akkor nincs kérdés. Egy csütörtöki napon határoztam el a felmondást, pénteken bementem, és megmondtam a közvetlen felettesemnek, hogy nekem itt a vége, nem csinálom tovább.
Hálás vagyok a férjemnek, mert bár mindig azt mondta, hogy rendben, kezdjek akármi másba, csak tudjuk, hogy mi lesz az, és ha kilépek, akkor tudjuk, hogy hova, most viszont nem ellenkezett. Az érvem az ismeretlen mellett az volt, ha most nem lesz időm arra, hogy egyedül, magam és végre csendben legyek, akkor soha nem fogom tudni megmondani, mi szeretnék lenni.
Egy angol nyelvű blogon olvastam egy tippet arról, hogyan találjuk meg a számunkra megfelelő munkát. A kérdés az volt, ha ki kellene menni a lakásból, és el kellene dönteni, mit akarok csinálni, mi lenne ez? Ne vigyem a telefonomat, és ne a szokásos dolgokkal töltsem az időt, hanem gondoljam végig, mi az, amihez igazán kedvem volna.
Akkor adtam azt a választ, hogy én beülnék kávézókba, és meghallgatnám emberek történeteit.
Követtem már a Humans of New York című fotós-történetmesélős Facebook-oldalt, és arra jutottam, ezt miért ne lehetne magyarul is megírni? 2016 februárjában mondtam fel, és 2016 júniusában indítottam el azembert Facebookon.
- Miért szeretted volna emberek történeteit meghallgatni?
- Azért, mert én magam is kérdésekre kerestem a választ. Mi az életünk értelme? Miért vagyunk?
Kell-e, hogy bármiféle hasznunk legyen? Mi az, ami általában boldoggá tesz bennünket, ami miatt reggelente felkelünk?
És amint elkezdtem publikálni a történeteket, azt láttam, hogy néhány hónap alatt hatalmas sikert arattak. Indulás után pár hónappal már közel 5000 követője lett az oldalnak. Ezt viszem most tovább. Született mögé egy weboldal, megismerkedtem másokkal, például fotósokkal, sorozatok születtek, és amit elénk sodor az élet, abból inspirálódunk, akár ötletekről, témákról vagy emberekről legyen szó.
Azember történeteit én írom, a Képeslapnyi titok projektet pedig KisM Franciskával indítottuk el. Franciska rendszerint a blogba ír, a fő témája a fenntarthatóság, ami itt nem kizárólag a környezettudatosságot jelenti, hanem a fenntarthatóságot az emberi kapcsolatok viszonylatában is. Nemrég például Kádár Annamáriával készített egy igazán „emberi” interjút.
- Mi volt a legnehezebb az indulásban?
- Rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik úgy, mint Amerikában, hogy az utcán megállítunk embereket, és ők majd mesélnek az életükről. Mi, magyarok más habitusúak, bizalmatlanabbak vagyunk – körülbelül fél óra, míg elmagyarázom, hogy ki vagyok, és nem akarok semmi rosszat, csak mesélj nekem valamit.
Rájöttem, hogy érdemesebb abba az irányba menni, hogy aki már szerepelt az oldalon, az ajánlja tovább az oldalunkat valakinek, és adjuk meg a beszélgetés módját, üljünk le egy kávé mellett, és beszélgessünk. Nyilván időigényesebb és több munkát igénylő feladat, mint leülni valaki mellé az utcán, és 10 percig beszélgetni vele.
- A családod hogyan viszonyul azemberhez és ahhoz, amit csinálsz?
- A férjem látványosan nem mutatja ki az érzéseit,
nem mondogatja folyton, hogy büszke rám, hanem például a születésnapomra diktafont vesz.
Nem szavakban, hanem tettekben érzem azt, hogy mellettem áll.
A tizenkét éves fiam a történeteket nem olvassa, ehhez még fiatal. Ám nagyon is odafigyel arra, amit csinálok, egy készülő kötetből is felolvasok neki részleteket, és rajta tesztelem, hogy jó-e a szöveg. Amikor például volt egy mélypontom a biztonságérzet hiánya miatt, és az ebédlőasztalnál ülve azt mondtam: „Na, én most már elmegyek egy fix helyre dolgozni!” akkor csodálkozva rám nézett: „De anya, hogy ha ezt az oldalt te már megcsináltad, akkor nem hagyhatod abba!”
Szentendre - Fotó: Angeli T. Petra, a Nekem Szentendre projekt fotósa
Szentendre - Fotó: Angeli T. Petra, a Nekem Szentendre projekt fotósa
- Hogyan születnek az újabb és újabb történetek? És ezeket miként fogadják a szentendreiek?
- Szentendre kiváló hely abban az értelemben is, hogy kisváros, és van egy forgalomtól elzárt belvárosi része. Itt elképzelhetetlen, hogy az ember ne ismerkedjen, ne beszélgessen másokkal, ne találjon barátokra. A városban szépen lassan mindenki megismer mindenkit, a szó szoros, de nem negatív értelmében az utcáról összeszedett barátságok ezek. Franciskával is így ismerkedtem meg, illetve Somody Beával egy helyi ruhaüzlet tulajdonosával, akivel a Képeslapnyi titok kiállítást szerveztük meg.
Az ember hozta számomra a „Nekem Szentendre” projektet, amit a helyi Tourinform indított el. Itt élők történeteit írom meg, azt, hogy számukra mit jelent a város. Ez a projekt össze is kapcsolódott azemberrel, megosztjuk egymás tartalmait.
- Jelentkezett már valaki nálad azzal, hogy benne elindított valamit azember, vagy hogy életmódot, karriert váltott egy ott olvasott történet hatására?
- A hozzászólásokban sokan mondanak köszönetet azért, hogy olvashatták ezt vagy azt a cikket. Akik megkeresnek, rendszerint az én történetem miatt keresnek meg. Ami gondolom, nem véletlen. Van, aki itt, Szentendrén hívott meg egy kávéra, hogy beszélgessünk, volt, aki megfogalmazta, hogy mennyire inspiráló volt számára a történetem. Múlt héten is kaptam levelet egy Hollandiában élő lánytól azzal, hogy ő ugyan még futtatja a saját „programját”, és kint él, de a történetemet olvasva úgy érezte, nincs egyedül.
Ami ennek a munkának a nehézsége, az az, hogy az ember rájön, miután elkezdi a szerelemprojektjét - legyen az írás, ékszerkészítés vagy bármi más -, hogy az ideje nagy részét nem is ezzel tölti, hanem például azzal, hogy miként hirdesse és promotálja magát, milyen marketingeszközöket vegyen igénybe, hogy eseményeket, rendezvényeket szervezzen. Olyan feladatokat, amelyek nem is azok, amelyeket eredetileg elkezdett. Ez az oldal sem csak egy játék, felelősséggel jár.
Tavaly év vége óta forgott bennem a kérdés, hogyan tovább, idén januárban lettem 40. Arra jutottam, hogy hagyom az életet folyni. Ugyanúgy, ahogy megkeresem azt, akit teljesen ismeretlenek ismeretlenül ajánlanak nekem, hagyni fogom, hogy azember arra vigyen, amerre vinni akar. És az az igazság, hogy jó dolgok mindig is abból születtek, amikor észrevettem és mentem az élet adta lehetőségekkel.
A szentendrei olvasóklub és a Képeslapnyi titok arra ébresztett rá, hogy az emberek vágynak arra, hogy elmesélhessék a saját és megismerhessék a mások történeteit. Jelenleg annak a keretein dolgozunk, hogy miként tudnánk minél több megtartó figyelemre alapuló kis közösséget létrehozni, vagy ilyenek létrehozásában közreműködni. S nem csak Szentendrén.
És természetesen mindez nem fogja érinteni a történetek folyamatos írását és közreadását azember.hu-n, hiszen az élet azt már az indulásakor visszaigazolta, hogy szükség van egy olyan médiumra, ahol az emberek biztosan tudják, hogy hiteles tartalmat kapnak.
- Sikerült közelebb jutnod a magadnak feltett kérdésekhez azemberrel?
- Nagyon bölcsnek kellene lennem ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak. Inkább azt mondanám, hogy ezek a történetek mind, kivétel nélkül adnak nekem is egyfajta tapasztalást, legyen az egy felismerés, egy könyvajánló, vagy bármilyen apróság, ami engem is nyit a világra, ami megmutatja számomra azt, hogy lehet másként is.
Erősen foglalkoztat mostanában az a kérdés, hogy azon túl, hogy számtalan pszichológiai könyv segít bennünket felismerni azt, hogy mintákat hozunk, mit tanultunk a szüleinktől, kik vagyunk, ha ezeket felismerjük, és ki tudjuk mondani, valóban van-e lehetőségünk arra, hogy ezen változtassunk.
Én úgy vélem, ezek a történetek engem is gyógyítanak, engem is formálnak és változtatnak, és bízom benne, hogy adnak olyan felismeréseket, hogy igenis lehet változni. Hogy ez kegyelmi állapot vagy tudatos döntések következménye, ezt még nem tudom.
