Nem tudja kinek továbbadni a szakmát Budapest utolsó szemfelszedője
Kovács Sándorné Éva jelenleg az egyetlen, aki Budapesten szemfelszedéssel foglalkozik. 1986 óta dolgozik a Blaha Lujza téri Corvin áruházban, azon az emeleten, ahol a Skála működik – bár már nem sokáig, hiszen, mint ahogy korábban mi is megírtuk, az áruházat hamarosan kívül-belül felújítják. A homlokzatnak már neki is álltak, lebontották róla az alumínium borítást, ami még a 60-as években került rá, az épületet pedig fokozatosan kiürítik. Az asszonynak decemberig kell új helyet találnia, év végén ugyanis neki is mennie kell. Legszívesebben a VIII. kerületben maradna, hiszen az évtizedek alatt itt már kiépült a vevőköre, de az egyelőre kérdés, hol sikerül olyan helyet találnia, ahol egy, a mostanihoz hasonló területrészt (mindössze 2 négyzetméter) tudna bérelni jutányos áron.
„Nem tudok csillagászati összegeket kérni egy harisnyáért”, fejtegeti Éva, amikor elkezdünk beszélgetni. „Most már ráadásul nem is dolgozom minden nap, csak keddtől csütörtökig, de otthon maradni nem akarok. Természetesen egy boltot nem fogok nyitni, mert erre nem érdemes – mit csinálnék egymagam egy üzletben? Most körülnézek a környező üzletházakban, mennyiért lehetne egy ekkora helyet bérelni. 30-35 ezerért még beleférne, bár azt is sokallnám, de többért már nem.”
Hamar kiderül, hogy Érdről jár be, például ezért sem szeretne külső kerületbe menni, ha arra kerül a sor. Haza is visz bőven munkát: a nagyobb csomagokat, igényesebb darabokat, amelyeket csak aprólékos munkával, tűpontos koncentrációval lehet helyre hozni, általában otthon csinálja meg. Szemfelszedőként világéletében egyedül dolgozott, és bár, ahogy meséli,
régebben, még a 28 forintos harisnyák korában voltak itt a környéken sokan, akik ugyanezzel foglalkoztak, akkor is meg lehetett élni a szakmából.
Most nyáron jószerével csak gyógyharisnyákat hordanak hozzá javításra. „Azért jövök be, miattuk, akiknek muszáj nyáron is viselniük. Azt nem is lehet géppel csinálni, csak kézitűvel tudom, mert túl vastagok. Nagyon erősen kell húzni, mire feljön a lábra, hiszen az a lényege, hogy szorítson – így pedig nem csoda, ha egy idő után sérül az anyag. Nyáron inkább idősebbek vesznek fel harisnyát, mert ők úgy szokták meg, de hát ebben a kánikulában az ember inkább mindent csak leszedne magáról”, magyarázza nevetve. Persze az egyszerű, nejlon bokafixeknél jóval komplexebb, finomabb darabokkal is találkozik – például Angliából rendelt, méregdrága harisnyával, ami, ha megsérül, igazán nem szívesen hajítaná kukába a tulajdonosa, és mostanában népszerűek a ragasztott csipkés harisnyák, combfixek is, amelyek ugyancsak megkövetelik a precizitást.
Az asztalon egy kisebb méretű, piros gépet látunk, amit akár a szocializmusból itt felejtett asztali lámpának is nézhetne az ember, de, mint kiderül, valójában munkaeszköz, Vibromatnak hívják és 10-12 éves lehet. Évának otthon több gépe is van, itt csak ezzel dolgozik. „Gépek egyelőre még vannak, de nincs, aki gyártson tűket”, tudjuk meg tőle. „Nekem is vannak elfekvőben imitt-amott, az a szerencsém, hogy régen vettem többet. Hárman gyártották itt Magyarországon, egy éven belül halt meg mindhárom. Ha a géppel van valami gond, az nem baj, mert a férjem villanyszerelő, megcsinálja, de a tű beszerzése katasztrófa.”
Évához bőven járnak visszatérő vendégek: olyan is, aki annak idején a kislányát hozta magával a babakocsiban, most pedig már a lány jár ide a saját gyerekével, és bizony olyan is, aki már a dédunokája felfutott harisnyáját is hozzá viszi. Szívesen hallgatja, ha mesélnek neki ügyes-bajos dolgaikról, és rögtön megadja az alaphangot közvetlenségével akkor is, ha először jön hozzá valaki. Sztenderd árai nincsenek, inkább „ránézésre” dolgozik – azt mondja, ennyi év után már van akkora rutinja, hogy hamar fel tudja mérni, mit mennyiért vállal el.
„Ha egy drága harisnyát hoznak, azt valószínűleg nem kétszáz forintért fogom megcsinálni, de ha jön egy nénike, akinek csak az az egy darab harisnyája van, akkor még ingyen is. Van olyan idős hölgy, aki már régóta ide hordja a harisnyáit, mindegyik ütött-kopott már, és előfordul, hogy csak később tudja kifizetni. De amint megjön a következő havi nyugdíja, már be is hozza. Ebből soha nem szoktam gondot csinálni.”
És hogy honnan jött egyáltalán az ötlet, hogy kitanulja a szemfelszedést?
„Anyósom és barátnője foglalkozott ezzel, már egy ideje noszogattak, hogy tanuljam meg én is. Ó, mondom, mami, hagyjon békén engem, hülyeség, nem érdekel. Olyan babrásnak találtam. Aztán amikor otthon maradtam a gyerekekkel, csak megtanultam”
- meséli Éva, aki egészen addig otthonról dolgozott, míg három gyermeke felső tagozatos nem lett, így az ellátásuk is meg volt oldva. Nagy helyet nem foglal, szemét nincs vele, nem hangos, sorolja a szakma előnyeit, amely főleg ezek miatt volt vonzó számára akkoriban. Igaz, a látása nem javult tőle. „Most már hatos a szemüvegem, de nem azért, mert nem látok, hanem mert a mai harisnyák annyira apró szeműek, hogy másképp egyszerűen nem tudok beleszúrni. És akkor olyan, mintha nem csináltam volna vele semmit. A mostaniak sok szálból készülnek, sodort szálakból, nem lehet őket bontani. A régebbieket még egy szálból gyártották, azokat könnyebben lehetett, merevebbek is voltak.”
Éva egyáltalán nem örül annak, hogy már csak ő dolgozik egyedül a szakmában (tavaly hunyt el az utolsó kolléganője, aki a Flórián üzletházban praktizált), pedig ezzel gyakorlatilag már ő uralja a piacot, ha lehet ilyet mondani. Tapasztalata szerint azonban
sokan azt hiszik, hogy már egyáltalán nincs senki, aki ezzel foglalkozna, így inkább kidobják a harisnyát, ha felfut, és egyszerűen vesznek egy másikat.
Az asszonyt akkor sem zavarta a konkurencia, amikor még volt, hiszen munka mindig akadt bőven. „Régebben sok szemfelszedő dolgozott itt a környéken: a Lottó Áruházban, a Csillagban, a Gutenberg téren, a Népszínház utcában, de sokszor a kocsi csomagtartójában alig fértek el a harisnyák, amiket vittem haza javítani”, mondja, hozzátéve: nincs oka panaszra, hiszen jól futott mindig a szekere, a szocializmusban is és most is, de azért ha most újra kezdhetné, fiatalként nem biztos, hogy ezt a szakmát választaná.
Azt azonban nem sajnálja, hogy a családból senki nem viszi tovább a boltot, és másnak sincs, akinek tovább adná a tudást. Pontosabban jelentkező lenne, már eddig is volt több, de az eszközök hiányoznak. „Hiába mondja nekem valaki, hogy szeretné megtanulni – én megtanítom szívesen, na de mivel fog dolgozni?”, tárja szét a kezét tanácstalanul Budapest utolsó szemfelszedője.
