Lélegzetelállító mozdonycsodákat láttunk az Istvántelki Gőzösműhelyben
A MÁV Nosztalgia Kft. Istvántelki Gőzösműhelye tulajdonképpen nem más, mint a velünk élő történelem: ide belépni felér egy valódi időutazással.
Ma már nehéz elképzelni, milyen lehetett fénykorában, amikor még százával jártak gőzmozdonyok a hazai síneken.
De a megmaradt dolgozók afféle utolsó mohikánokként szívesen mesélnek erről az időszakról.
A telephely szeptember utolsó hétvégéjén megnyitotta a kapuit az érdeklődők előtt, és itt látszott legjobban, milyen sokan szeretnek nosztalgiázni: közel száz fős tömeg gyűlt össze, hogy bejárhassák a hatalmas járműjavító csarnokot. Voltak köztük egykori vasutasok - akik maguk is évtizedeket húztak le ebben a közegben - természetesen sok fiatal, illetve vasútrajongók mindenféle korosztályból.
A főműhely 1902 és 1905 között épült fel, azt követően, hogy az 1800-as évek végén a vasútvonalak fejlesztésével egyre több szerelvényt állítottak üzembe, így a javítási kapacitást is növelni kellett.
Bár a világháborús vereség után nagyon sok gőzmozdonyt elvettek Magyarországtól, az iparág ezután még évtizedekig virágzott: az 1970-es években 650-en is dolgoztak itt.
Aztán a gőzöskorszaknak lassan leáldozott, 1984 óta már nem közlekednek ilyen járművek a menetrend szerinti forgalomban.
A legendás 424-esből összesen 360 darabot gyártottak. 145 tonnát nyom, 900 lóerős, és akár 100 km/óra sebességre is képes volt felgyorsulni.
A műhely ma a MÁV Nosztalgia Kft. telephelyeként funkcionál, összesen 9 dolgozója maradt meg, de közülük is többen nyugdíjba fognak vonulni hamarosan. A legnagyobb probléma, hogy nagyon nehéz utánpótlást találni, hiszen komoly elhivatottság kell ahhoz, hogy valaki pályakezdőként kitanulja ezt a komoly háttértudást igénylő szakmát.
Pedig munka továbbra is lenne: itt tartják karban és részben itt is tárolják azokat a mozdonyokat, amelyekkel a cég élményutazásokat szervez Magyarország területén, illetve külföldi célállomásokra egyaránt.
Nincsenek könnyű helyzetben: működésük jó esetben is csak nullszaldós, de gyakoribb, hogy veszteséget termelnek. Belegondolva nem csoda, hiszen járműveik többségéből csak 1-2 működő példány maradt meg, így szinte minden alkatrészt egyedileg kell legyártani, ha valami elromlana.
Ráadásul itthon pályadíjat is kell fizetniük a sínek használatáért, amit például Szlovákiában nem követelnek meg tőlük.
Ráadásul mivel itthon már nincsenek szénbányák, ezt is külföldről kell beszerezni többszörös áron. A másik megoldás, hogy átalakítják a mozdonyokat gázolajos hajtásúra, ennek azonban legalább 3 millió forint a költsége.
És maga az üzemeltetés sem olcsó mulatság: átlagosan 600 liter gázolajat kell elégetni csak ahhoz, hogy egy mozdony elinduljon. A kazán felfűtése 10-12 órát vesz igénybe, ezután pedig egy 6000 literes tartály teletankolásával érik el, hogy 3 napig közlekedni tudjon.
Persze közel sem minden itt tárolt jármű működőképes: jó néhányból már csak a váz maradt meg. gyakran a rozsda is belepte őket. De még ilyen állapotukban is annyira lélegzetelállítóak, hogy igazán kár volna megválni tőlük. Szerencsére hely van bőven – még egy-két villamosnak, sőt autóbusznak is jut, amit lelkes gyűjtők vásároltak meg, várva a jobb napokat, amikor majd lesz pénz a rendbehozásukra.
A csarnokból egy tolópad segítségével tudják átvinni a javításra szoruló járműveket a szomszédos szerelőműhelybe.
A retróhangulat itt egészen szürreális magasságokba emelkedik, a falon például közvetlenül egymás mellett látható egy Lenin-arckép, illetve jó néhány pikáns, meztelen nőket ábrázoló plakát.
Búcsúzóul azt is megnézhettük, hogyan hevítenek fel egy vasdarabot gyakorlatilag másodpercek alatt 1000 fok körüli hőmérsékletre.
Az biztos, hogy a Gőzösműhely dolgozói nincsenek könnyű helyzetben, de látszik rajtuk, hogy egész életüket átszövi a vasút iránti rajongás. Így pedig a nehézségeken is sokkal könnyebb átlendülni. Remélhetőleg az utánpótlás kérdése is rendeződik majd valahogy, hiszen ezeket a járműcsodákat vétek lenne az enyészetre hagyni.
