Kik azok a jasszok?
Budapest utcáit mindig is sokféle járókelő rótta, a múlt században pedig kifejezetten regénybe illő alakok is élték itt életüket. Legtöbben valószínűleg már hallottatok például a virágárusokról, a rikkancsokról vagy akár az üvegesekről és drótosokról, a jasszok viszont már sokkal kevésbé ismert alakjai voltak a városi kavalkádnak. De kik is voltak ők?
A 19-20. század fordulóján a város hírhedt alakjait hívták így, akik mindig valami rosszban sántikáltak.
Hamiskártyáztak, bejáratosak voltak az összes lebujba, értettek a zsebtolvajláshoz is. A jassz mégsem csupán kisstílű bűnözőt jelentett. Sőt, szótári értelmezés szerint inkább önálló urak voltak ők a tolvajok között, kiemelt helyzetet jelentett. A korabeli alvilág szakavatott ismerője, Tábori Kornél újságíró szerint a jassz a csibészek fegyverforgató, akár gyilkosságra is kapható fajtája volt. Ahhoz, hogy valaki soraikba emelkedjék, testi erőre és ügyességre is szükség volt, értenie kellett a bicskaforgatás művészetéhez, és elengedhetetlen volt, hogy első legyen a kocsmai verekedésekben.
Bárhogy is nevezzük őket, a jasszoknak külön titkos világuk volt, saját szokásokkal, babonákkal és saját nyelvvel.

Kép forrása: Fortepan / Szalay Zoltán

Kép forrása: Fortepan / Szalay Zoltán
A hiedelmekre és a titkolózásra természetesen az esetleges lebukás, rendőri kézre jutás megelőzése miatt volt szükség. Jól ismerték a rejtekhelyeket, például a Százház utcában álló házak egymásba fonódó padlás- és pincerendszerét – ahol a rendőröknek esélyük sem volt az üldözésükre, már a kapualjban bottal üthették a nyomukat. Szintén biztos rejtekhelyet jelentettek számukra a csatornák és a kőbányai katakombák. Ez utóbbiban egy tolvajbanda vízzel és bútorokkal is ellátott búvóhelyet rendezett be. Hosszú évekig zavartalanul használták ezt a helyszínt, amíg egy csalódott szerető levélben nem értesítette a rendőröket a hűtlen kedves tolvajtanyájáról. A rendőrség komoly tűzharc révén tartóztatta le az itt mulatozó társaságot.
Mint látjuk, az ember sosem lehetett elég óvatos, ezért is volt szükség babonából akasztott ember kötelét tartani a zsebekben, óvakodni a szellemektől, vagy éppen benézni lefekvés előtt az ágy alá. Volt, aki az álmok figyelmeztető erejében hitt, így az késforgatás mellett álomfejtésből is kiképezte magát.
A saját nyelv szintén segítette a rejtőzködést – a különféle kódok, fedőszavak biztosították, hogy kíváncsiskodó hallgatózók ne érthessék az eszmecseréjüket. Az argónak voltak nemzetközi elemei is, de általában az adott ország, város nyelvéhez igazodott – ennek megfelelően Budapesten gyakoriak voltak a németből átvett kifejezések is.
Néhány tolvajnyelvből származó kifejezés, mint a balhé, a falazás vagy a galeri ma is használatos, noha titkolózásra már nem alkalmasak.
Hallotta már, Mariskám…? – így indul a pletyka a városban: cselédlányok, piaci kofák, úriasszonyok, a képviselőház tagjai, bárók és katonatisztek mind-mind ugyanarról suttognak. Gyilkosságról, öngyilkosságról, szerelmi féltésről, rablásról, mesés meggazdagodásról, csúfos bukásról. Szerethető bűnözőkről, zord rendőrökről, hamis tanúkról, kártyáról, lányokról, sikkasztásról…
Az Imagine Budapest kétórás „alvilági” sétánján az elmúlt századok leghíresebb, legérdekesebb bűneseteire derítenek fényt, s közben bemutatják a város mindenkori sötét oldalát – persze csakis messziről, szórakozva és csak egy egészen kicsit borzongva. A sétáról ide kattintva olvashatsz.
A sajátos névadás a jasszok személyazonosságának megőrzésére, pontosabban elfedésére szolgált. Álneveik leginkább Rejtő Jenő regényeit juttatják eszünkbe: a Link Japánt baráti körökben csak Húslevescsontnak hívták, a Vaskancellár név viselője pedig kopaszságával érdemelte ki a nevét. Tudniillik, olyan kopasz volt, mint Bismarck. Báró néven pedig leginkább az előkelő modorú jasszok voltak ismeretesek. Az egykori civil foglalkozásból (már ha az illető rendelkezett ilyennel), szintén születhetett egy jó kis álnév, így lehetett valaki Öregmolnár vagy Nagypék. Az, hogy miért hívtak valakit Kálipöcöknek, Lebikének vagy Hapeveknek, már nagyobb rejtély, a Tolvaj becenév viszont magáért beszél.

A századfordulós nagyvárosok alvilága a rendőrök mellett az írókat és újságírókat is kifejezetten érdekelte, sokan próbálták megfejteni titkaikat. Lejegyezték a jasszok és társaik furcsaságait, próbálták megismerni őket, alakjuk pedig megihlette a fantáziájukat is. Kívülállóként azonban soha nem sikerült teljesen megismerniük és megérteniük őket.