Orbán Viktor a harcias kommunikációjával lemond a bizonytalanok és a Fideszen kívül maradók megszólításáról, miközben Magyar Péter hétköznapi problémákkal foglalkozó témái várhatóan nagyobb visszhangot váltanak ki a választók körében - mondja a szakértő.
Máris kitört a számháború: a Fidesz vagy a Tisza rendezvényén voltak többen október 23-án. Öt és fél hónappal a választások tervezett időpontja előtt nyilvánvalóan tétje volt a napnak: ki tud több embert mozgósítani. A hatást azonban nem csak az befolyásolja, ténylegesen melyik párt mekkora tömeget vihetett ki az utcára, hanem az is, mit látnak ebből a neten. A Tisza szerint a kormány nem véletlenül próbálta megakadályozni, hogy drónképek készüljenek a Nemzet Menetéről, és az sem véletlen, hogy a fideszes drónvideók már a Békemenet alatt kikerültek a kormánypárti politikusok oldalaira.
1956 szokás szerint csak aprópóként szolgált a politikai üzenetek közvetítéséhez. Míg Orbán Viktor beszédében gondosan kerülte, hogy az oroszok szerepe szóba kerüljön, Magyar Péter kifejezetten rájátszott az áthallásokra az akkori forradalom, és a mostani helyzet között. Mit tudhattunk meg mégis a tegnapi seregszemlékből, és mit a két pártvezető beszédéből? Somogyi Zoltán szociológussal beszélgettünk.
– A kormánypárti média szerint, beleértve az állami televíziót is, minden idők legnagyobb békemenete volt a mostani, kétszer annyian vettek részt rajta, mint Magyar Péter Nemzeti Menetén. Vezet ez valahová a számháború a saját tábor lelkesítésén túl?
– A törzsszavazókon túl sok olyan választó is van, akinek számít a mozgósítás ereje és a tömeg nagysága. A Fidesz most ezt a versenyt akarja megnyerni: demonstrálni, hogy ki tud több embert megmozgatni, és ezzel egyben üzenni a saját táborának is, hogy „sokan vagyunk”. Az utóbbi időszakban érzékelhető volt némi csalódottság a bázisban,
mintha fogyatkozna a tábor, ezt kívánja ellensúlyozni Orbán Viktor aktív jelenléte a magyar politikában.
Ehhez a munkához kell az erő felmutatása, amelyet az is szolgált, hogy még a Békemenet hivatalos rajtja előtt a miniszterelnök a Facebook-oldalán kijelentette: ez lesz a valaha volt legnagyobb Békemenet. Sőt, olyan összehasonlító képet is közzétett később, amelyen az ellenzéki rendezvény és a Fidesz-esemény résztvevői voltak egymás mellé téve, azt sugallva, hogy náluk többen voltak. Ez egy miniszterelnöktől szokatlan gesztus: neki elvileg az egész nemzethez kellene szólnia, nem pedig úgy kommunikálnia, hogy a választókat egymással szembeállítja.
Arra épít, hogy a saját, általa többséginek gondolt táborához beszél, és akkor mindegy, hogy ezzel a kisebbséget megbántja. A gyakorlatban azonban inkább a kisebb körhöz szól, és ez így már veszélyes számára. Ezzel ugyanis lemond a bizonytalanok és a Fideszen kívül maradók megszólításáról.
A számháború tehát nem puszta öncél: eszköz a tábor megerősítésére és a mozgósítási képesség demonstrálására, de közben szűkíti a kormányfői szerep hagyományos horizontját.
– Orbán Viktor és Magyar Péter beszéde is hozta a kötelezőt, nagy újdonságok nélkül.
– Formailag valóban mindketten a megszokott panelekkel érkeztek, csakhogy a politikai környezet időközben elmozdult. Orbán Viktor „Brüsszelt” bírálta, és az Egyesült Államokhoz viszonyítva igyekezett magát pozicionálni, miközben Amerika vonatkozásában új fejlemények kerültek elő a napokban: Trump nem csak lemondta a Putyinnal való esetleges találkozót, új szankciókat is bevezetett, köztük két nagy orosz olajtársaság ellen is, és kijelentette, hogy Putyinnal nem lehet megbízható megállapodást kötni.
Erre a fontos változásra a miniszterelnök nem reagált, miközben az Egyesült Államok Brüsszel mellé sodródott a Fidesz szerinti „háborúpártiságban”.
Magyar Péter mindeközben a belpolitikai fókuszt vitte: az állami szolgáltatások állapotát, a hétköznapi működési gondokat, a polgárok mindennapi tapasztalatait helyezte a fókuszba. Ez utóbbi témák közvetlenebbül kapcsolódnak a választók életéhez, ezért várhatóan nagyobb visszhangot is váltanak ki.
– A Fidesz korábban még tudta, hogy külpolitikával ritkán lehet választást nyerni...
– Most viszont úgy tűnik, a hazai narratívák megfogyatkoztak, marad az osztogatás. Ez politikailag hatásos is lehet, de az évi mintegy 5000 milliárd forintos költségvetési hiány mellett valahol és valamikor, például az inflációban később visszaüthet. Ezzel párhuzamosan a TISZA Párt vezetője újabb országjárást indít:
célja, hogy a legkisebb körzetekbe is eljussanak, tartós jelenléttel építsenek kapcsolatokat,
elmondják közvetlenül az álláspontjukat. Az eddigi tapasztalat az, hogy több olyan körzetben is erősödött az ellenzék, ahol korábban gyenge volt, melyben kulcsszerepe volt az országjárásoknak és a terepmunkának.
– Talán ehhez kapcsolódhat egy közvetlen az ünnep előtt történt fejlemény: Pilisborosjenőn végül eltanácsolták Menczer Tamást az október 23-i beszédtől, az ott lakók Menczerrel szembeni tömeges tiltakozására hivatkozva. A település eddig biztos Fidesz-bázis volt.
– Orbán a Harcosok Klubjában világossá tette, hogy „igazi harcosokra” van szüksége a szelídebb, konfliktuskerülő Digitális Polgári Körökkel szemben. Menczer Tamás ennek a harcos karakternek a mintapéldája: konfrontatív, nyomásgyakorló, a lojalitást és az erő felmutatását tekinti elsődlegesnek. Ebben a logikában a morális megfontolások háttérbe szorulnak, így elhangozhat az is, hogy egy település kimarad a fejlesztésekből, ha a politikus ott nem mondhat beszédet. Ilyen közegben egy polgármester mozgástere beszűkül: ha a helyi béke megőrzéséért azt kéri, egy megosztó szereplő ne szólaljon fel, könnyen nyílt nyomásgyakorlás lehet erre a válasz.
– Ez lehet intő jel a kormánypárt számára, hogy a szolidabb, konfliktuskerülő közösségek ebből a „harcosságból” nem kérnek?
– Igen, de ugyanakkor létezik a másik olvasat is: példamutatás a többi település felé, hogy lássák, milyen következménye lehet a „nem”-nek. A jelenség mindkét értelmezése jelen van, és mindkettő azt mutatja, hogy a konfrontatív stílus ára közösségi szinten is megjelenik.
– A TISZA elnökének beszédéből számomra a „megbékélési törvény” terve volt a legérdekesebb. Lehet-e törvénnyel megbékélést kikényszeríteni? Hogyan béküljünk a társadalom felével, ha az nem akar megbékélni?
– Magyar Péter értelmezése az, hogy akikkel nem lehet és nem is szabad megbékélni, az a Fidesz felső vezetése és a legbefolyásosabb oligarchák, azokat felelősségre kell vonni. A Fidesz-szavazók többségét ez nem érinti. Célzott elszámoltatást ígér, nem a tábor kollektív megbélyegzését.
A megbékélés az ő logikájában így néz ki: rendteremtés és a legfelső körök felelősségre vonása, amely megnyitja a lehetőséget a társadalmi normalizáció előtt.
Személyes véleményem, hogy az oly áhított „nemzeti megbékélés” kulcsa, hogy minden fontos társadalmi csoport és értékrend arányosan legyen jelen az Országgyűlésben, és a politikai együttműködés kényszere intézményesen épüljön be a rendszerbe. A társadalmi béke nem a konfliktusok hiányát jelenti, hanem azt, hogy a viták szabályozott, átlátható keretek között zajlanak, és a döntések ezen viták alapján születnek. Ezt egy arányos választási rendszer segíthetné elő, mert az ilyen rendszer a képviselet sokszínűségét erősíti, és tárgyalásra kényszerít.
Ezzel szemben Orbán a Harcosok Klubjának edzőtáborában elmondta, kifejezetten az „erős kézben”, a kétharmados, centralizált kormányzásban látja a kormányzati hatékonyságot, és úgy véli, a versengő demokráciák nem tudnak jól intézni politikai ügyeket.
Ez a felfogás nem a megbékélést szolgálja, mert kompromisszumkeresés helyett a többségi akarat automatikus érvényesítését tekinti normának.
– Hogyan jutunk el a megbékélésig, ha a „főkolomposok” a következő parlamentben is ott ülnek? Van esély visszatérni a nyolcvanas évek végi–kilencvenes évek eleji vitakultúrához?
– Most ezt nem lehet bizonyossággal megmondani. A tapasztalat mégis arra utal, hogy súlyos ügyek kerülhetnek napvilágra. Ha valódi politikai akarat lesz a rendteremtésre, és ez célzottan a legfelső Fidesz-kört érinti, tehát a szavazókat nem, akkor egy új politikai vezetés ezt végre tudja hajtani.
A siker feltétele, hogy világos legyen a különbségtétel a felelősségre vonandó döntéshozók és a választói közösség között.
Orbán Viktor láthatóan érzékeli ennek a tétjét; ezért is dolgozik kiemelkedő intenzitással, hogy a hatalom ne kerüljön olyan kézbe, amely rendszerszintű változtatásokat hajtana végre, és ezzel az eddigi működést megkérdőjelezné. A politikai harc most abban nyilvánul meg, hogy a kormányzati oldalról a konfrontatív, mozgósításra építő stratégia stabilizálja a saját tábort, ellenzéki oldalról pedig a belpolitikai-kritikai fókuszú, szolgáltatás- és intézménycentrikus tematika erősödése valós társadalmi igényre rezonál. Hogy a két irány közül melyik bizonyul meghatározónak, illetve ezek mennyiben fognak változni, azt a következő időszak terepmunkája, mozgósítása, az azokra adott intézményes reakciók, és a később megjelenő újabb politikai ügyek együttesen döntik majd el.
