A rettenetes nagy pesti árvíznek köszönhetően bukkantak az elfeledett margitszigeti romokra
A Margitsziget nem csupán kellemes közpark, pihenésre és feltöltődésre alkalmas felület a nagyvárosban, hanem az egyik történelmi emlékhelyünk is.
A ma már csak romjaiban látható domonkos kolostor volt IV. Béla királyunk utolsó lakóhelye, a templom pedig végső nyughelye. És nem csupán őt temették ide, hanem utódját és fiát V. Istvánt, és Béla egyik lányát, a későbbi Szent Margitot.
Ma is beleborzong az ember, ha végigjárja a romokat. Legalább egy órát, de annál többet is el lehet itt tölteni. Ha erre járok, képtelen vagyok megállni, hogy megérintsem a köveket, hogy végigsimítsak a megmaradt ódon falakon.
A Margitszigetet, pontosabban mostani, mesterségesen létrehozott sziget helyét, a korábbi 3 szigetet az XI-XII. században az Árpád-házi uralkodók vadászterületnek használták. Középkori források szerint Imre király itt rendezte be a rezidenciáját 1196 és 1204 között.
Még a 1200-as évek során további épületeket emeltek az egyik szigeten. A legnagyobb területű a Margit-romok néven ismert épületegyüttes, vagyis az egykori domonkosrendi templom és zárda romjai. A zárdát és a templomot IV. Béla építtette lánya, Margit számára az 1250-es években. Margit néhány évvel később tett fogadalmat, és korai haláláig itt élt, a szigeten, és is temették el.
A kolostor ezt követően még évszázadokig működött. Jelentősége Margit halála után a szentté avatással kapcsolatban tovább nőtt. Mivel még a királylány életében több csodás eseményről tudósítottak, életéről, sírjáról és az apácakolostorról sok részletet megőrzött az 1276-ban kezdődött vizsgálat és az arról írt jegyzőkönyvek. A Margit-legenda is ezek alapján íródott. A legendának több latin nyelvű változata készült, és az egyik magyar fordítást Ráskai Lea készítette, aki maga is a kolostor lakója volt, és több kódexet is leírt az 1510-es években.
Amikor a törökök betörtek Magyarországra, az apácák elmenekültek a szigetről, a zárda elnéptelenedett. Buda elfoglalása után a szigetet feldúlták a törökök, az épületeket katonai célokra használták, ezért azok tönkrementek, és Buda visszafoglalásakor, a 17. században már romokban álltak. Az épületek maradványaival a későbbiekben az emberek nem sokat foglalkoztak, bizonyára a növényzet is benőtte azokat, majd lassan betemette a föld. A sziget a Habsburg-családból kikerülő pihenőhelye lett.
Ám az 1838-as szörnyűséges pesti árvíz a szigeten is pusztítást végzett. A víz több mint két méter magasan borította, és miután az ár elvonult, egy méteres iszapréteg fedte a szigetet. Azonban pont a nagy árvíznek köszönhető, hogy romok előbukkantak. A hullámverés régi falmaradványokat hozott a felszínre, és a víz nyomán a templom alaprajza is kirajzolódott. A margitszigeti kolostortemplom hajóját 1838-ban tárták fel és az ásatás nyomán a legutolsó, XVI. századi állapotot ismerték meg a régészek.
„Toszt Károly nádori főkertész ugyanis ezt követően javította meg a töltéseket, az ehhez szükséges földet a szentély feletti föld megmozgatásával kívánta biztosítani. Ekkor kerültek elő a következő leletek: korona, gyűrű, pénz, aranyfoszlányok és gyöngyök. A dokumentálatlan, minden szakmaiságot mellőző feltárás első leírása is csupán néhány évvel később született: Luczenbacher János Margitsziget-írása (1847), majd Kubinyi Ferenc Margitsziget műemlékeivel foglalkozó tanulmánya (1861). Kubinyi Ferenc talán elsőként készített pontos felméréseket a domonkos romokról, majd írásba is foglalta tapasztalatait: 1861-ben a fő- és melléképület alapjait omladék borította, a falak magassága legalább három-négy láb volt, helyenként akár a három-négy ölt is elérte. A templom alapfalait letisztították, belülről kiásták, láthatóvá váltak a sarkaikból kiemelkedő faragott kőoszlopok. Kubinyi feltételezte, hogy a szentély alapfalai néhány lábbal magasabbak lehettek, ezeket Toszt hordatta le. A templomban talált sírok csontvázait ugyan Toszt főkertész később közös sírba temettette el, a sírmellékletek egy része kézen-közön elveszett (a koronát kivéve, amely ma is a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében található). Meglepő módon, még a kevésbé mozgatható „tárgyak” sem voltak biztonságban.” - írja az Újkor.hu az első ásatásról.
Később több alkalommal is végeztek feltárási munkákat a Margit-romoknál, például 1914-ben, 1923-ban, 1937-ben, és 1958-tól.
- Itt az apácák konyhája, amott a betegház, emitt a négyszögletes udvart körülfutó árkádos folyosó, s ahol állunk: a kút, amelyből a vizet hordták a konyhába.
Az egyik ember, aki a romok közt dolgozott, beleszólt:
- Nincs ott kút kérem, nem is volt soha!
- Volt, csak maguk nem ott keresik, ahol kell – válaszolta Gárdonyi.
A vitára felfigyelt Lux Kálmán, aki a feltárást vezette. Az egyik embere mondta is neki, hogy itt egy úr azt állítja, azon a helyen ott kút volt. Lux Kálmán azt mondta Gárdonyinak:
- Egy kút nem tűnik el… Ha lett volna, akkor most itt volna.
Gárdonyi Géza tovább erősködött, hogy kút nélkül elképzelhetetlen egy apácazárda konyhája. A következőképp magyarázta Lux Kálmánnak:
-A sziget forrása messze van. A Duna vize nem alkalmas… S különben is, ki győzött volna annyi sok vizet összehordani egy klastromnyi apácának…
Amikor pedig Lux Kálmán megkérte, akkor mutassa meg, hol állt a kút, az író körülnézett, majd az egykori konyhaajtó feltételezett bejáratától 8 lépést tett az udvar felé, majd a lába elé mutatott, hogy ott. Meg is magyarázta, miért pont ott kellett lennie szerinte a kútnak.
- Nem lehetett máshol, mert ha a konyhaajtót a betegház ajtajával képzeletben összekötjük, máris megtaláljuk az apácák sétaútját. A sétaút mellett virágágyak voltak, s a folytatásukban, itt, ahol állok, pedig a kút.
Lux Kálmán elkezdett azon a helyen ásatni, Gárdonyi és a fia elbúcsúzott.
Két nap múlva a legenda szerint az író Lux Kálmántól, levelet kapott, amelyben ez állt:
„A betömött kút kőkarikáit három méter mélységben megtaláltuk. Az ön következtetése volt a helyes.”
Képek: MySecretBudapest, Fortepan
