Rambo manapság nem páncélököllel és késsel gyilkol, hanem dallal – megnéztük az X-Faktor második válogatóját
A 10. jubileumi X-Faktor második válogatóját nehéz lesz elfelejteni. Szeretnénk, de kérdés, profi segítség nélkül sikerülhet-e.
Nem cicóztak, rögtön az elején maximiálisra állították a sokkfaktort. Semmi nem készített fel az életben a tündének öltözve, tünde nyelven éneklő Ágoston Sárára, avagy tünde nevén Ruanira.
Tolkien talán örülne, hogy nem dolgozott hiába olyan sokat a tünde nyelv megalkotásán, én viszont
Sára ráadásul egyszemélyben Tarzan is. Saját állítása szerint ugyanis magától tanult meg olvasni, és egészen eddig Edgar Rice Borroughs vademberén kívül nem tudtam senkiről, akinek sikerült volna ez a bravúr, és Tarzannak óriási segítséget jelentett ebben, hogy csak kitalálták.
Puskás Peti úgy érezte, neki most produkálnia kell magát, így a színpadra pattant, hogy Ruani mellett Frodó és egy személyben Gollam legyen. Mondjuk amilyen hamisan kezdte énekét a lány, valahol megértem.
Adél azért igen helyesen jegyezte meg, hogy ez nem volt 4 igenes produkció, Alexnek szemmel láthatóan nem is tetszett, de valahogy a végén még is 4 igennel távozhatott a hölgy.
A szerethető bolond után jöttek a sima bolondok, akiket még szeretni sem lehet. Sőt, az 5 év után újra próbálkozó Rímrobbanás produkció, a Jamip Randevú és a szimatszatyros démon után érdeklődik a CIA is, úgy vélik, igen hatékonyan használhatnák vallatásra.
Mr. Mimicry az egyik legbölcsebb versenyző az X-Faktor eddigi történetében. Álarc mögé bújt és nem fedte fel valódi nevét.
Ez jó, mert így csak a közvetlen ismerősei ismerik fel, de nem kell attól tartania, hogy egy random benzinkútnál megállva kiröhögik, amire pedig produkciója alapján amúgy számíthatna.
Trash reality történeti pillanat következett. Jegyzeteljetek, utána kikérdezem!
Tehát: a luxusfeleségekben feltűnt Yvonne Dederick lánya, Catherine Dederick, művésznevén Mardoll, aki többek között azzal tűnt ki, hogy félmeztelen képekkel harcolt a nők szexualizálása ellen, és az idei Survivor egyik versenyzője volt, jelentkezett az X-Faktorba.
Miller Dávid jó ismerősként köszöntötte a familiát, és kövezzetek meg, de önkéntelenül is Jeff Bridges jutott eszembe a Halászkirály legendájából: „Hihetetlen, hogy én micsoda alakokkal tegeződöm!”
Az egyértelmű, hogy Mardoll a marketingesek álma, akinek nagyon pocsékul kellett volna teljesítenie ahhoz, hogy ne juttassák tovább a táborba. Nem volt nagyon pocsék.
A továbbiakban volt ByeAlex rajongó, aki ennek ellenére tudott énekelni, jópofa volt a Kőhalmi Zoli hasonmás, akihez képest Lajkó Félix egy dumagép, de eszköztelen megjelenésére rácáfolva egész jól énekelt.
Személyes kedvencem az 53 éves Kovács Péter, akit kislánya nevezett be, és Totót énekelt.
Természetesen nem maradhatott ki a sokat tanult, épp ezért önmagát profinak tartó, ámde tehetségtelen és nagyon önérzetes versenyző. Kocsis Légrádi Lilla Lea egyértelműen rossz volt, az összes mentor így gondolta, amiből az énekesnő – a szót most nagyon tág értelemben használom – levonta az egyetlen lehetséges következtetést: a mentorok hazudnak.
Azért jól mutatja a világ változását, hogy annak idején a Ki mit tudon nem voltak ilyen jelenetek.
Az est számomra legérthetetlenebb pillanata nem Adél és Gáspár Laci műbalhéja volt (Adél megsértődött, mert Alex és Laci nem juttatott tovább egy gyenge, iskolabálra való fiúbandát, Gáspár Laci pedig megsértődött, mert Adél a közönséget felhasználva próbálta presszionálni, de gondolom mostanra már az is látta, aki nem is akarta). A legérthetetlenebb Rambo tovább jutása.
Rambo manapság nem páncél ököllel és késsel gyilkol, hanem dallal. Rebomafil alias Rambo nagy ambíciókkal érkezett, nem kisebb cél lebeg előtte, mint hogy megnyerje az Eurovíziót. (Mondjuk Magyarországon erre mostanság vajmi kevés esélye van, de hát úgy látszik neki erről nem szóltak.)
Ehhez képest Rambo olyan rosszul énekelt, hogy az még számomra is egyértelmű volt. A mentorok azonban érthetetlen módon belementek Puskás Peti kegyetlen trollkodásába, eljátszották, hogy ez egy csodálatos előadás volt, és négy igennel tovább repítették a versenyzőt.
Az ilyen megnyilvánulások után nem csoda, hogy a mentoroknak nincs nagy respektjük a Kocsis Légrádi Lilla Leához hasonlók szemében. Több olyan versenyző is volt, aki jobb volt Rambónál, és egy tábor kört még megérdemelt volna, hogy legyen miről mesélni az unokáiknak.
Az est két legnagyobb meglepetése persze a műsor végére maradt. A marosvásárhelyi, 16 éves Szakács Erika fél éve, online tanul énekelni. Ami nem hangzik túl bíztatóan, de az igazság valószínűleg az, hogy a lány már így született, mert hatalmasat énekelt.
Az est legnagyobb pillanata számomra mégsem hozzá köthető, hanem Mohácsi Anetthez, aki gyerekkora óta szeret énekelni, de nem foglalkozhatott komolyan vele, mert 10 évet húzott le egy bántalmazó kapcsolatban, ahol a férje nem engedte fellépni.
Szerencsére a házasság véget ért, Anettet pedig benevezte a sógora az X-Faktorba. Jól tette,
Még mindig nincs vége az előválogatóknak, de a jövőheti adást nagyon várom, mert ha lehet hinni az előzetesnek, végre jön Hörcher László.
(Ha valaki izgult volna, az adás végére Adél és Laci kibékültek.)
A Bankrupt frontembere, Sarkadi Balázs a fenti szavakkal mutatja be a zenekar legújabb dalát, ami egyben a zenekar idei termését összefoglaló új négyszámos EP címadója is.
Nem jön a vonat:
No Train’s Coming:
Spotify-ra és a többi streaming platformra november 28-án érkezik, a lemezbemutató koncert pedig november 29-én az Instantban lesz, ahol a legmenőbb osztrák punk rock zenekar, a DeeCracks lesz a vendégünk. Ezen kívül számos vidéki városban is lesz alkalmunk bemutatni a Fish! és a Kozmosz zenekarokkal már javában zajló turnén. A felvétel ezúttal is a Grenma Stúdióban készült Botlik Mátyással, a borítógrafika pedig ismét Vass Richárd alkotása.
Gerendai Károly a Sziget megmentéséről: A politikusok azt a játékot játszották, hogy ki rántja el előbb a kormányt
Gerendai Károly volt a Della, a 24.hu gazdasági podcastjának vendége, melyben többek között arról beszélt, hogy miért és hogyan vette vissza a Sziget Fesztivált.
Az üzletember azt mondja, nem tervezte, hogy újra „szigetezni” fog, egyszerűen azzal a ténnyel szembesült, hogy az eddigi tulajdonosi kör kivonul a magyar piacról és nem folytatják tovább a fesztivált sem. Amikor felkínálták neki a lehetőséget, hogy a helyükre lépve megmentheti a Szigetet, akkor szembesült ezzel a kihívással.
Az interjú rögzítésekor még nem volt végleges döntés a Fővárosi Közgyűlés részéről a közterület-használati szerződésről, ami a fesztivál megrendezésének kulcsa. Gerendai Károly elmondta, bizonytalansági tényező még van, de bizakodó, mert a frakciók jelezték, hogy a legutóbbi kérelmüket már támogatni fogja a többség. A közgyűlésben zajló vitákat egyenesen pejoratív jelzővel illette.
– fogalmazott. Szerinte végül utólag történt egyfajta „kormány elrántás”, ami oda vezetett, hogy újra be tudták adni a kérelmüket.
Gerendai elmondása szerint a szavazás másnapján találkozott Magyar Péterrel, ahol megegyeztek azokról a feltételekről, amelyekkel a TISZA Párt frakciója is támogatni tudja az előterjesztést. Arra a kérdésre, hogy Magyar Péter politikai haszon reményében járt-e el, Gerendai úgy felelt:
Úgy véli, a politikai szereplők akkor szembesültek a helyzet súlyával, amikor a Sziget elmaradása valós veszéllyé vált, és ez komoly indulatokat korbácsolt.
– mondta, hozzátéve, hogy a TISZA és a Fidesz-frakció is tartózkodott, ami majdnem a Sziget végét jelentette.
Állítása szerint a közgyűlésen egyedül Karácsony Gergely főpolgármester, illetve az ő emberei kérdezték meg arról, hogy mit gondol a pártok által benyújtott módosító indítványokról. Ezek között szerinte egészen furcsák is voltak, például hogy a Sziget vegyen buszokat vagy adjon aranyrészvényt a fővárosnak.
– jellemezte a helyzetet.
A jobboldali médiában megjelent narratíváról, miszerint egy ukránokat pénzelő amerikai tőkealaptól veszi vissza a Szigetet, Gerendai azt mondta, ez a „ne sírjak vagy nevessek” kategória. „Tényleg egyszerűen abszurd, hogy milyen ötleteket tudnak egyáltalán kitalálni” – jelentette ki. Hozzátette, elkeserítőnek tartja, hogy nehéz elképzelni, hogy valaki egyszerűen csak meg akarja menteni a fesztivált, ami szerinte a főváros, az ország, a fiatalok, a kultúra és a turizmus közös érdeke.
A korábbi, saját időszakát érő kritikákra is reagált, miszerint a Sziget nulla közeli eredményt hozott, a pénzt pedig a járulékos vállalkozásokon keresztül vették ki. Gerendai szerint ez egy „klassz összeesküvési elmélet”. Állítása szerint visszanézve a 17. Szigetig, kilenc nyereséges, négy nullszaldós és négy veszteséges évük volt. Feltette a kérdést:
Elmagyarázta a sokat kritizált nagykereskedelmi modelljüket is: eszerint a nagyker árrésébe építették be a vendéglátósok által fizetendő díjat, ami így a forgalomtól függött. Ez egyfajta kockázatmegosztás volt, és a bevétel a Sziget kasszájába folyt be.
Gerendai kritikusan beszélt a korábbi külföldi tulajdonosok stratégiájáról. Szerinte a probléma az volt, hogy egy kaptafára próbálták működtetni a nyolcvanvalahány fesztiváljukat. A Sziget esetében ez a stratégia, ami a sztárfellépőkre (line-up) épült, nem működött.
– magyarázta.
Rámutatott, hogy a külföldi látogatókat nem lehet csak a fellépőkkel becsábítani.
Ezzel szemben ők korábban a Sziget egyediségét, a sokszínűséget és Budapest vonzerejét kommunikálták.
A stratégiaváltás hatását számokkal is alátámasztotta. „Még mondjuk a 2010-es évek vége felé, tehát még az utolsó években, amikor még mi is részt vettünk, akkorról tudom a számokat, akkor nagyságrendileg 50-60 ezer bérletet adtunk a szigetre, és ennek a 85%-át külföldön. Most 22.800 bérlet volt már az utolsó évben eladva, és már ennek is csak a 70%-a külföldön.” Szerinte a magyar látogatók száma nem esett vissza, a külföldieké viszont jelentősen. Ennek egyik konkrét okaként a 26 országban működő képviselői hálózatuk leépítését nevezte meg, ami szerinte „életveszélyes döntés” volt.
A jövőbeli tervekről elmondta, mindenképpen meg akarják erősíteni a fesztivál kulturális kínálatának egyéb lábait, és nemcsak a programokra, hanem a szolgáltatásokra, a kommunikációra és a látványvilágra is több forrást szánnak. Célja, hogy a fesztiválélményt erősítsék, mert a legnagyobb előadók már kevésbé preferálják a fesztiválokat.
– vázolta fel a célt. Emellett szeretnének nyitni a régebbi, 30-40-es korosztály felé is, nem csak a Z-generációra fókuszálni.
Az üzleti háttérről elmondta, a Sziget Zrt.-t visszavásárolták, de a Sziget brand a korábbi tulajdonosnál maradt, amiért licencdíjat fizetnek. A fesztiválszervező csapat megmarad, Gerendai elsősorban a stratégiai irányok meghatározásában vesz részt. Heti két napot tervez a Sziget-irodában tölteni, ami miatt leginkább az utazásairól kell lemondania, de a vendéglátós érdekeltségeinek napi működését egy felépített menedzsmentcsapat viszi tovább. Az új projektek indítását azonban újra kell gondolnia.
A Szépművészetiben balhézva és a Dunán hajókázva sem kápráztatnak el igazán a Szemfényvesztők 3 illuzionistái
Kilenc év után folytatódik a „robinhoodkodó” bűvészbanda kálváriája. A Szemfényvesztők 2013-ban meglepetéssikert aratott: a David Copperfield babérjaira törő illuzionisták látványos akciókkal megtűzdelt és csavaros heistfilmje 351 millió dollárt termelt a világ mozijaiban, ami, ha belegondolunk, mégsem olyan nagy csoda, hiszen olyan sztárokkal volt karimáig pakolva a film, mint Jesse Eisenberg, Mark Ruffalo, Woody Harrelson, Morgan Freeman, Michael Caine, Dave Franco, Isla Fisher, Mélanie Laurent, Common vagy Caitríona Balfe. A minőségről alapvetően ritkán gondoskodó Louis Leterrier rendező (A szállító 1-2, A nyakörv, A hihetetlen Hulk, A titánok harca, Agyas és agyatlan, A leszámolás, Halálos iramban 10) akkor egész szépen betalált, és egy valóban szórakoztató és meglepő fordulatokkal teli filmet tett le az asztalra.
Nem is kellett hát nagyon sokat várni a folytatásra, 2016-ban érkezett a Szemfényvesztők 2. A rendezői széket ezúttal a szintén nem túl erős filmjeiről ismert Jon M. Chu (Step Up 2-3, G.I. Joe: Megtorlás) foglalta el, aki csak később kezdett igazán értékelhető mozgóképeket összerakni (Kőgazdag ázsiaiak, In the Heights – New York peremén, Wicked). A Szemfényvesztők 2 zárta le a rossz korszakát, amely sajnos nem tudta megismételni az első etap erényeit, a gyenge sztori és a fantasztikumot súroló nevetséges jelenetek (a kártyadobálós szcéna eléggé hírhedt lett) megtették a magukét. Az anyagi siker azonban most sem maradt el (főként az USA-n kívüli terepeknek köszönhetően), összesen 334,8 millió dollárt kalapoztak össze a mágusaink, tehát csak egy kicsivel kevesebbet, mint az első résszel.
Végül azonban újra összegyűlt a banda (legalábbis a nagyja), hogy kilenc évvel a legutóbbi húzásuk után ismét valami nagyon villantsanak. A harmadik alkalomra is új rendező vállalta el a levezénylést, méghozzá a főszereplő Jesse Eisenberg régi haverja, Ruben Fleischer, akivel korábban együtt forgatták a Zombieland első és második részét, valamint a 30 perc vagy annyi se című akció-vígjátékot (Fleischer azért ezek mellett nagyot ment a Venommal és az Uncharteddal is).
Pontosabban csak Atlas (Jesse Eisenberg) vág neki a társai nélkül a körmönfont rablásnak, amelyhez egy új, fiatal illuzionistatriót kér fel társnak, akik épp a Négy Lovas álcája mögött kopasztottak meg legutóbb egy sokakat megkárosító, milliomos kriptohuszárt. A színész Bosco (Dominic Sessa), a fürge June (Ariana Greenblatt) és az „agy” Charlie (Justice Smith) belemennek a játékba, a balhé közben azonban feltűnnek a régi Lovasok is, a kártyazsonglőr Jackkel (Dave Franco), a szabadulóművész Henley-vel (Isla Fisher) és a hipnotizőr Merritt-tel (Woody Harrelson), akik, Atlashoz hasonlóan, kaptak egy új kalandra invitáló kártyát egy titokzatos megbízótól. Vagyis a veteránok és az ifjoncok kénytelenek összefogni a közös nemezissel szemben.
Persze nem eszik olyan forrón a kását egy Szemfényvesztők-filmben, így megannyi csavarra és trükkre kell számítani a játékidő alatt.
Sajnos azonban ezek közül továbbra sem működik mindegyik. Alapvetően nagy gond ezzel a franchise-zal, hogy pontosan tudjuk, a benne szereplő színészek nem igazi illuzionisták, így az általuk bemutatott trükkök láttán sem esik le az állunk, hiszen tisztában vagyunk vele, nem igaziak.
Bár a forgatókönyvírók próbálnak időnként különféle magyarázatokkal előállni a trükkökre, azok a legtöbb esetben igen kevésnek bizonyulnak. Ráadásul ebben az epizódban is kapunk egy, a második rész kártyadobálós pillanatához hasonló kínos jelenetet: amikor a hét főhős egymást túllicitálva próbál menősködni saját képességeivel a kastélyban. Jujj!
Azért van jó hírünk is. A fentieket leszámítva egész szórakoztató lett ez a rész, amelyben valóban akadnak meglepő csavarok, amikre talán csak a legedzettebbek jönnek majd rá. A casting is szuper, az új színészek ügyesek, bár mind nagyon el vannak telve maguktól, de Dominic Sessa (Téli szünet), Ariana Greenblatt (65, Ahsoka, Barbie, Borderlands) és Justice Smith (Jurassic World: Bukott birodalom, Pokémon: Pikachu, a detektív, Dungeons & Dragons: Betyárbecsület) jól hozzák a karaktereiket, és sokkal emlékezetesebbek, mint az „öreg rókák”.
Összességében tehát kijelenthető, hogy bár a borzalmas második résznél jobb lett a Szemfényvesztők harmadik kalandja, az első frissességének és körmönfontságának azért híján volt, szóval továbbra is elkelne még néhány ütősebb trükk a szereplők ingujjaiba.
Hiába tűnik propagandafilmnek a milliárdokból készült Sárkányok Kabul felett, a magyar háborús film azért meglepett minket
A Sárkányok Kabul felett könnyen megkaphatná a „hadseregpropaganda” címkét, sőt első ránézésre szinte kínálja magát erre a besorolásra, de ez csak a felszín. A film sokkal összetettebb, és jóval kevésbé egyszerű, mint amilyennek az előzetesek vagy a témaválasztás alapján tűnhet. Bevallom, sokkal rosszabbra számítottam.
Nem teljesíti maradéktalanul a saját elvárásait, azonban nem egyszer valóban képes magával ragadni, meghatni vagy épp felpörgetni a nézőt.
A történet alapja egy rendkívül erős témaválasztás. 2021-ben az amerikai csapatok kivonulása után Afganisztán szinte összeomlik, és ez olyan kaotikus állapotot teremt, ahol rengeteg ember kerül életveszélybe. A kabuli reptér az egyetlen menekülési útvonal, a nemzetközi erők pedig törékeny egyezséget kötnek a tálibokkal: nem lépnek be fegyveres erők Kabulba, cserébe a járatok szabadon felszállhatnak.
Ebbe az őskáoszba érkezik meg a Magyar Honvédség mentőkülönítménye, amelynek feladata mintegy kétszáz magyar állampolgár és a magyar katonákkal együtt dolgozó afgánok kimenekítése. A tét óriási, folyamatosan emelkedik, a politikai háttér valós, a dramaturgiai alaphelyzet pedig feszült és hálás.
Ezért is kár, hogy a Horváth Áron forgatókönyve nem elégszik meg ezzel az eleve izgalmas alapkonfliktussal. Kapunk egy második, mellékszálnak tűnő történetet Bálint, a katona (Jászberényi Gábor) és Eszter, az orvos (Mészáros Blanka) menekülési és megmentési kálváriájáról. Papíron ez mélyíthetné az érzelmi rétegeket, ám ez film gerincévé váló „B-történet” valójában gyengébb, mint az eseményeket mozgató nagy történelmi háttér.
Eszter karaktere különösen problémás: a forgatókönyv szinte Teréz anyaként állítja be, de döntései gyakran nehezen érthetők, sokszor kifejezetten irracionálisak, ami megnehezíti, hogy a néző igazán kötődni tudjon hozzá. Emiatt Mészáros Blanka alakítása is kevésbé működik, hiába igyekszik a lehető legtöbbet kihozni a szerepből. A másik nagy problémám a forgatókönyvvel a befejezés. Valahogy túl „amerikai”, még akkor is, ha igaz történeten alapul.
Ennek ellenére film teljesen élvezhető. A katonai szereplők, Jászberényi Gábortól Trokán Nórán át Dietz Gusztávig, meglepően hitelesek. A legjobb talán a Herczeg alezredest alakító Borovics Tamás.
A csapatdinamika jól működik, az összetartás és feszültség ábrázolása pedig pontosan azt a hangulatot hozza, amelyet a műfajban várnánk. Dyga Zsombor rendezése alapvetően magabiztos: bár a kézikamerás megoldások néha túlzottan hektikussá tesznek egy-egy jelenetet. A feszült pillanatok jelentős része jól működik, megfelelő a ritmus és a tempó.
A harcjelenetek inkább korrektnek mondhatók, mint kiemelkedőnek. Nem érnek fel a Hollywoodban megszokott, több tíz- vagy százmillió dollárból készült látványakciókhoz, de a magyar átlaghoz képest kifejezetten színvonalas.
Amerikai mércével továbbra is kisköltségvetésűnek számít a produkció, és a nézői szemek azért inkább azokhoz szoktak hozzá. Nem sok akció van, de amit kapunk, az se igazán emlékezetes. Inkább a feszültség építésén, a drámán van a hangsúly, ez viszont nagyon működik. Mindezzel együtt is jóval élvezetesebb a látványvilág, mint sok más, hiperrealisztikus háborús filmben...khmm, mint például az idei Hadviselés… – abban már zavaró volt a túlzásba vitt realizmus.
A film hangvétele próbál mély és drámai lenni, sőt, néha kifejezetten pátoszos. Ez sokakat zavarhat, engem speciel nem. A legmeglepőbb, hogy időnként működik is ez a pátoszos hangnem: van olyan jelenet, amikor valóban hatásos, ahogy a felfokozott helyzetből kiemelkednek az emberi sorsok vagy a morális dilemmák.
Én a teljes Eszter közlegény megmentése vonalat kihagytam volna...de akkor csak kb. 45 percnyi filmünk lenne.
Ami abszolút pozitív meglepetés: a propagandától való félelem viszonylag alaptalannak bizonyul. Lehet persze, hogy csak engem nem zavart. A film meglepően ügyesen egyensúlyoz a hősiesség, a katonai szakmaiság és a háború borzalmainak bemutatása között.
Nem próbálja nyíltan toborzásra inspirálni a nézőt, és nem dicsőíti mértéktelenül a haditechnikát sem. Bár bemutatja a tömeggyilkolásra alkalmas gépeket, nem él vissza velük. Semmi szempontból nem hasonlítható egy Michael Bay-filmhez a katonaságpornó. Egy olyan történetet mesél el, ahol a katonák átlagemberek, akik nehéz döntéseket próbálnak meghozni rendkívüli helyzetben.
A Sárkányok Kabul felett összességében egy hullámzó, de alapvetően szórakoztató produkció.
