Autómentes óváros, magyar és német emlékek, pápalátogatás – egy hosszú hétvége Pozsonyban
Mielőtt kitört a vírusos világkatasztrófa, nem sokra tartottam a „hosszú hétvégés” utazásokat. Úgy gondoltam, hogy azok sem élményszerzésre, sem pihenésre, sem pedig feltöltődésre nem elegendőek. Aztán jött egy másfél éves kényszerű „helyben járás” és egy kissé átértékeltem korábbi álláspontomat. Az ember már annak is örül, ha 3-4 napra kiszabadul a taposómalomból, az állandósult feszült légkörből, új látványokat, hangokat, illatokat, ízeket kap, szerencsés esetben valami életre szóló találkozásba is belefuthat.
Ehhez persze jól kell kiválasztani az időpontot, a helyet, azon belül is a várható mozgáskörzetünket. Ebből a szempontból ideális volt Pozsony, 2021. szeptember 11-13-án.
Az első meglepetés mindjárt a vonaton ért bennünket. Nagy műgonddal begyűjtöttünk minden Covid-igazolást a védettségitől az oltásokon át a szlovák egészségügyi hatóságok által kért online regisztrációig, és volt is bennünk némi félsz, mert az első két vakcináról szóló papírunk, amit még február-márciusban állítottak ki, kizárólag magyar nyelvű volt, és az elvárás legalább angol nyelvű lett volna. Ám hiába léptük át a határt Párkány/Sturovónál, a kutya sem volt kíváncsi passzainkra, még az útlevelünket sem kérték. Az persze feltűnt, hogy az újonnan felszálltak mind viselnek maszkot, de a végállomásig erre sem figyelmeztettek minket. (Visszafelé a szlovák szakaszon igen.)
A szállodában, miután a csinos recepciós is maszkban fogadott, megtudtuk, hogy utcán nem, de zárt térben elvárják a maszkviselést mindenkitől. Kivéve persze az éttermeket, igaz, olyan pazar nyári idő fogadott minket, hogy kizárólag teraszokon ettünk-ittunk.
A 90 éves múltra visszatekintő Hotel Tatránál jobb helyet nem is találhattuk volna, hiszen nemcsak minden igényt kielégített, hanem alig 50 méterre áll a gyönyörű hófehér egykori Grassalkovich-palotától, amely ma Szlovákia köztársasági elnökének, Zuzana Čaputovának a hivatala, amely előtt egy fia őr sem áll, sem fegyverrel, sem anélkül. Innen pedig csupán néhány zebrán vagy egy szövevényes aluljárón kell átkelni, hogy eljussunk az óvárosba, vagy elinduljunk a mindenünnen látszó, szintén fehérbe öltözött várba. E két vonatkozási pontnál távolabb nem is kalandoztunk, de nem is volt rá szükség.
Az autómentes óvárosban minden utca, szinte minden épület csalogat valamivel. Lépten-nyomon találkozunk magyar történelmi emlékekkel: magyar felirat is hirdeti az egyetemi könyvtár falán, hogy itt ülésezett 1848-ig a magyar országgyűlés, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc itt váltak a reformkor vezéregyéniségeivé. A régi városházán, amelynek a tornyába a kilátás kedvéért több mint 100 lépcsőfokon másztunk fel, a Szent László kápolna emlékeztet Árpád-házi uralkodónkra, udvarán áll Rómer Flórisnak, a 19. század polihisztorának, a magyar művészettörténet és régészet egyik megalapozójának mellszobra, Strobl Alajos alkotása.
A lenyűgözően gazdag várostörténeti kiállítás pedig híven őrzi Pozsony magyar és német hagyományait.
A templomokban ugyancsak bővelkedő negyed – alig egy négyzetkilométeres körzetben találunk kapucinust, ferencest és Orsolya-rendit – szintén sokat elárul a magyar múltról. A régi városháza mellett áll a barokk pompájú Szent Szalvátor jezsuita templom, ahová be is tévedtünk egy szlovák nyelvű misére (a liturgia ismerete és egykor jónak mondott orosz nyelvtudásom alapján elég sokat megértettem belőle). E templom emlékeztet arra, hogy a török hódoltság idején e város lett az esztergomi érsek székhelye, és az egyik leghíresebb jezsuita, az ellenreformáció atyja, az egyetemalapító Pázmány Péter volt.
Az ő földi maradványait az innen, ahogy Móra Ferenc írta, szinte egy „miatyánknyira” lévő Szent Márton dómban találták meg tíz évvel ezelőtt. Nem véletlenül temették ide, hiszen ez a katedrális volt a 16.-tól a 19. századig a magyar királyok koronázási temploma – igaz, ebben az időszakban csak Habsburgok viselték Szent István koronáját.
E templom mellett állt a Dohány utcaira emlékeztető, szintén a 19. század második felében, Milch Dezső tervei alapján épült a zsinagóga, ma már csak régi fotók és egy holokauszt-emlékmű, kusza fémkompozíció emlékeztet rá. A kommunista érában egy ideig – hasonlóan az óbudai zsinagógához – tv-stúdióként működött, mígnem 1969-ben lebontották, hogy helyet adjon a Szlovák Nemzeti Felkelés hídja pilléreinek. A Várba vezető úton viszont felfedeztünk egy Raoul Wallenberg-emlékművet, amely a gettó rácsa mögül szabadulni vágyó embereket jelképezi.
A magyar államiság szimbólumát hajdan a Várban őrizték, amelyet ugyan 10 évvel ezelőtt csodálatosan helyreállítottak – a főkaput a legendás nagymorva fejedelem, Szvatopluk lovas szobra őrzi – de belül még kevés a látnivaló. Az egykori koronatoronyba sem lehet felmenni, mert, mint mondták a múzeumőrök, túlságosan szűk benne a tér, ezért a járvány óta nem látogatható. A kert árnyas fái és a régi falak között azonban érdemes elidőzni, lecsendesedni és gyönyörködni a tájban, a zöld-ezüst Dunától a környező hegyekig.
De azért érdemes benézni a Vár modern kápolnájába a lenyűgöző orgonája miatt, és kaptunk két olyan kiállítás-élményt is, amelyekért érdemes volt felkaptatni a várdombra: Martin Benka 20. századi festő életmű-kiállításából főleg tájképei, hegyvölgyek érzékeny ábrázolása ragadott meg. Egy olyan alkotó, aki, akárcsak a mi Csontvárynk, a mediterrán világot is beutazta ihletért;
A másik, multimédiás tárlat 1989-ről szólt, felidézve valamennyi kelet-európai rendszerváltást: a prágai tüntetéseket, Mihail Gorbacsov népfelkeléssel felérő pozsonyi fogadtatását, a magyar határnyitás az NDK állampolgárok előtt egészen a Berlini Fal lebontásáig. Emellett korabeli képzőművészeti alkotások is láthatók, amelyek a maguk nyelvén fogalmazzák meg a diktatúra mibenlétét, valamint szamizdat-kiadványok a hozzájuk használt írógépekkel és fénymásolókkal. Kiállították 1968 hőse, az 1992-ben máig tisztázatlan autóbalesetben életét vesztett Alexander Dubcek öltönyét is. Ottjártunkkor néhány kamasz is bolyongott e kiállításon, hihetetlen, hogy számukra ez már történelem. Mi pedig elgondolkodhattunk azon, hogy hová tűnt az akkori lelkesedés, a szabadságvágy, miért fásultunk bele az elmúlt 30 évbe?
Azért nemcsak a múlttal találkoztunk a régi falak mentén. Mindjárt az éppen restaurálás alatt álló híres Mihály-kapu közelében szabadtéri fotókiállítás fogadott bennünket, sok fricskával, csábító transzvesztitáktól Sztálinig, akinek vörös kendővel kötötték be a szemét. Itt-ott modern installációk köszöntek ránk, a legjobban Martin Kochan „Szabadság-emlékműve” tetszett, amely egy stilizált, kissé megdőlt szabadságszobor - kerekes alumínium-kukába ágyazva.
Művészi igényességű graffitik borították az ide vezető aluljárót, és még szálláshelyünk is kínált egy szép kiállítást: Stanislav Harangozó színpompás, álomszerű, sejtelmes erotikával beoltott festményeiben gyönyörködhettünk a gazdag svédasztalos reggeli után.
A minket a világon mindenütt megtaláló utcai zenészekben sem szenvedtünk hiányt. Az egyik kis kereszteződésben egy öreg szaxofonos a My Way-t fújta. Az óváros egyik főutcáján egy fiatalember szopránszaxofonján John Coltrane-t idéző free-jazzes improvizációkat adott elő, miközben nagy léptekkel haladt előre, mögötte pedig egy középiskolás csoport vonult, hasonló ütemben. Valószínűleg semmi közük nem volt egymáshoz, mégis az egész olyan volt, mint a legendabeli hamelni gyereksereg, akik követik a baljós patkányfogót. A sétálónegyed felső, még modernebb szakaszán pedig egy remek hangú gitárossal együtt énekeltük a Beatles Let It Be-jét. Amikor a Várból lejövet megpihentünk a Modra Hviezda étterem-borozó pincehelyiségében, a Monty csárdás fogadott bennünket, majd következett polkában előadva a Piszkáld ki kezdetű nóta, amit nagyanyámtól még első világháborús dalként tanultam.
Nagy várakozással készültünk utolsó reggelünkre, ugyanis a hivatalos program szerint reggel negyed 10-kor érkezett a szomszédos elnöki palotába Ferenc pápa. Már jó fél órával előbb csatlakoztunk a díszes kerítés előtt felállított kordon előtt tolongó tömeghez, és bár érkezésekor éppen csak egy pillanatra láthattuk messziről, sikerült rájönnünk, hogy merre fog a konvoja távozni. Percről percre követhettük, ahogy a biztonságiak, a felvezető rendőrmotorosok és a konvoj sofőrjei ugrásra készen várták az indulási parancsot, majd elérkezett a nagy pillanat: Őszentsége kocsijából mosolyogva áldást osztva alig 5 méterre haladt el tőlünk. Egyébként a helyi rendfenntartók előtt le a kalappal: határozottan, de rendkívül kulturáltan tették a dolgukat, minden felesleges paranoia és erődemonstráció nélkül. Még a palota környékét is csak aznap reggel zárták le és csak a kocsiforgalom elől. A híveknek még arra is volt lehetőségük, mielőtt a konvoj elindult a Szent Márton dóm felé, hogy néhány percig közelről fényképezzék Ferenc pápát...
Utolsó napunk még tartogatott egy megrendítő élményt. A Szlovák Nemzeti Színház előtti téren, a magyar apától és szlovák anyától született költő, Pavol Országh Hviesdoslav szobra alatt kiállítás nyílt We never forget 9/11 (Sohasem felejtjük el szeptember 11-et) a Magnum fotósainak ma már történelmi értékű felvételeiből. A legtöbbet Steve McCurry-től, az Afgán lány című híres fotó alkotójától válogatták. Azokban a kellemes késő nyári déli órákban, miközben szelíden csobogott a fotók mellett a kék szökőkút, és az árnyas platánsor alatt ebédeltek, söröztek az emberek, eszembe jutott, hogy vajon miért csak akkor becsüljük meg a békét, amikor elveszik tőlünk?
