„Éreztem őt, és azt, ahogy a halállal küszködik” – Angela Murinai tengerbe veszett fia emlékére írt regényt
Elolvastam a könyvet, nehéz volt. A címe: Mikor feltámad a szél. Örülök, hogy elolvastam, mert sokat kaptam tőle, ezért is vártam, hogy beszélgethessek a szerzőjével, akinek a regény egy pontján valaki azt mondja: csak a nagyon erős emberekre mérnek ilyen sorscsapást, akiknek valamilyen fontos feladatuk van.
– Az Angela Murinai a szerzői neved?
– Ez az eredeti nevem, csak eléggé megszoktam már, hogy fordítva használom. Szerintem szebb a ritmusa, könnyebb kiejteni. Az ismerőseim Angélának hívnak, nem csinálok ebből nagy ügyet - de Németországban, ahol élek, az ott élőknek nagyon szájra áll.
– Az íróvá válásod bloggerkedéssel indult. Mikor és milyen szándékkal kezdtél el blogolni? Hogyan kapcsolódsz az íráshoz?
– Régóta kísér a naplóírás, kamaszkoromból is rengeteg kézzel írott anyagom van. A kétezres években a blogok megjelenésekor az elsők között voltam, aki platformot nyitott. A Gumiszoba azóta már a hatodik blogom. Egyéves hallgatás előzte meg, 2013-ban zártam egy oldalt, majd 2014-ben,
Elkezdtek rám odafigyelni a nők, és elindult a Gumi. Azóta sokat változtam, higgadtabb a stílusom, kiforrottabb. Fejlődtem. Ma már alig van ember, aki nem találkozott volna valamelyik cikkemmel, és csodálatos öröm, hogy szeptemberben a TEA kiadó gondozásában megjelenik a könyv, amely a blog alapján készült.
– Miért és hogyan jutottál el addig, hogy gyermeked halálát, az utána következő eseményeket és gyászmunkádat egy regényben foglald össze?
– 2016-ban, a baleset után néhány nappal, amikor a fiamat megtalálták, a férjemmel visszamentünk Máltára, Gozóra. Ott olyan jó fogadtatásunk volt, annyi segítséget kaptunk, ami varázslatos volt.
A fájdalmat elfelejtjük, a test és a lélek így védekezik, így tud túlélni– amikor elmúlik, amikor felépülünk, már csak azt tudjuk felidézni, hogy szörnyű volt. Én azonban semmit nem akartam elfelejteni. Próbáltam minél pontosabban megfogalmazni azt a belső tüzet, ami akkor emésztett.
– Gondolom szeretted volna minél gyorsabban mindezt leírni, hogy ne illanjanak el az emlékek.
– Igen. Ez sikerült is, hiszen amikor négy év után újraolvastam ezeket a szövegeket, vissza tudtam utazni abba az tudatállapotba, amiben 2016-ban voltam. Elkezdett visszaemlékezni a lelkem arra, amit akkor megélt.
– A regény tehát 2016-ban született?
– Nem egészen. Akkor írtam azt a naplót, amiből olvashatóak részletek a könyvben. Például amikor elmentem az azonosításra, kimentem a hegyre... mindezeket akkor írtam le. Közben felfedeztem a hely különleges dimenzióit, Írtam, és kezdett bennem megfogalmazódni az is, hogy ha ezekből tudnék egyszer egy könyvet írni, azzal a fiamnak is örök emléket állíthatnék. Ha azt a könyvet valaki tíz év múlva leveszi a polcról, kíváncsi lehet rá, hogy milyen volt ez a fiú. A fiam. A lelkek addig vannak köztünk, amíg beszélünk róluk és emlékezünk rájuk. Néhány hónap után azonban nem bírtam tovább írni a naplót, és ez a csend eltartott négy évig. Azt hittem, nem is fogom tudni megírni a könyvet.
így két hét alatt összeállt az első, nyers változat. Utána azonban egy tudatos szerkesztési munkát kezdtem el, ugyanis azt is megéreztem, hogy ez a történet teret tud nekem adni arra, hogy egyéb dolgokat is elmesélhessek a világról. Sok, majdnem tabu-kérdést feszegetek, melyekre sok ember rá tud kapcsolódni, akár a hitről való elmélkedésre, akár az anyaság nehézségeinek taglalásárta, akár párkapcsolati kérdésekre gondolok.
– Volt egy olyan érzésem a regény olvasásakor, hogy még mindig bűntudatban létezel. Most hogy állsz vele?
- Szerintem kevesebb bűntudat van bennem, mint amennyit az utóbbi öt évben általában elvártak tőlem. Volt, aki próbálta fokozni bennem ezt az érzést azzal, hogy vádolt, mert én vittem Bencét oda stb. Később, amikor mindent elemeztem, arra jutottam, hogy ebben a történetben születtek döntések rajtam kívül is. A fiam is hozott egy olyan döntést akkor, ami nem bizonyult jó döntésnek. De joga volt döntést hozni, még ha a következményei borzasztóak is voltak.
A fiam nem egy három éves kisgyerek volt, hanem egy majdnem felnőtt, egy hónappal később töltötte be a tizennyolcat. Nyilván van bűntudatom, néha erősebben, néha kevésbé. Tényleg én vittem el őket oda, és az indulás előtt már egyáltalán nem volt lelkes Bence. Jó lett volna, ha hallgatok rá, jut eszembe néha. Nehezen indult az ottani élete, amiben szerepe volt annak is, hogy az internetnek köszönhetően hiába ment el Gozóra, a telefonja folyamatosan pittyegett. Az otthoni közösségével tartotta a kapcsolatot, és úgy érezte, kimarad mindabból, ami ott történik. Furcsa módon pont az utolsó időszakra esett, hogy kezdett átfordulni és átadni magát ennek a helynek, ahol jelen volt. És ezen a napon el is jutott egy csúcspontra. Az volt benne, hogy anya elment, mi hárman felfedezzük a helyeket, megmutatok a testvéreimnek szép helyeket a szigeten.
– Amire Bence jutott a végén, hasonló, mint amire te magad is jutottál a könyv végére, ugye? A mostban létezni, azt megélni.
– Igen. Ilyesmikről beszélgettek akkor a fiúk is. Most itt vagyunk,- mondta az öccsének- elengedem, ami volt, és ha hazamegyünk, indul valami új. Hét óra volt, gyönyörű napon voltak túl. Még meg is ölelte Ákost, indultak volna vissza, és volt egy kósza ötlete, hogy csobbanjanak még egyet a vízben. Ez lett a vége.
– Hogy állsz a hittel? Egyfajta bizonytalanságot éreztem ezzel kapcsolatban.
– Mivel van is. Sok vallással megismerkedtem, bejártam a magam spirituális útját. Azt hiszem, arra jutottam, hogy sokkal könnyebb út Isten felé fordulni, mint magunkba nézni és ott keresni az erőt. A Tibeti halottaskönyv azt írja, hogy a halál nem a fizikai halállal történik meg - a léleknek a szív megállása után komoly utat kell megtennie, mielőtt megnyugodva el tud innen menni. Én ezt az elengedést-elmenést végigcsináltam a fiammal. Írtam is akkoriban erről. Éreztem őt, és azt, ahogy a halállal küszködik... A Halottaskönyvben az áll, egy halálfázisban a szél színe zöld. Én magam is zöld ruhákat hordtam akkoriban, sőt, írtam is arról, hogy számomra a gyász színe zöld. Nem ismertem akkoriban a Tibeti Halottaskönyvet.
Ott voltam az úton a fiammal anélkül, hogy tudtam volna. Segítettem őt elmenni. Most megint különleges intuícióim vannak, hogy újraértelmezzem azt az utat, amit akkor bejártam.
– A máltai közeg, aki fogadott titeket a temetéskor, csodálatosan együttérzett veletek. Segítettek, imádkoztak értetek, elkerültetek egy püspökhöz is. Mintha valami áldott helyzetben lettetek volna.
– Igen, akkor tényleg azt éreztem, hogy Isten közelében vagyok. Ilyen élmény nem sok adatik az életemben. És ezt emberek közvetítették.
– Megérintett, hogy írod a könyvben, hogy Bencével négyszer találkoztatok a halála után.
– Igen, négyszer jött el hozzám álmomban, és egyszer tudtuk megölelni egymást.
– A regénybe került, gyermekeidtől származó idézetek eredetileg le voltak írva neked?
– Igen, ezeket lejegyeztem akkor, mikor megtörténtek, mikor a kicsi szájukkal kimondták ezeket a szavakat. Mikor a könyvet írtam, ezekből válogattam. Hátborzongató volt látni, ahogy a történetbe illeszkednek ezek a kicsi szilánkok.
– Tehát te valójában öntudatlanul előre dolgoztál ezen a könyvön.
– Igen. Akkoriban jónak gondoltam, hogy írom a gondolataimat, a történteket. Amikor összeálltak ebben a könyvben, valóban olyan volt, mintha ezelőtt 20 évvel tudatosan előre dolgoztam volna. Mintha a világ már tudta volna, hogy ezeknek egyszer még helyük lesz egy nagyon fontos történetben.
