SIKERSZTORIK
A Rovatból

Backpacker Bori: 48 országban járt, ma már az utazás a munkája

A backpacker.hu bloggere egyszer csak fogta a hátizsákját és hátrahagyva a 8 órás irodai munkát és a szürke hétköznapokat világgá ment.


Vigh Bori, a Backpacker.hu szerzője először csak rövidebb időkre kelt útra, majd 2013 óta retúrjegy nélkül, digitális nomádként járja az egzotikus országokat. Bori első nagy útja Dél-Amerikába vezetett, szerette volna élőben látni a tangótáncosokat, itt született meg bakancslistája is.

A lista azóta a hobbijává vált, melyre most kerül fel a 18. pipa: könyvet írni.

Missziójának tekinti,

hogy minél több embernek segítsen valóra váltani az álmát, hogy útra keljenek, úgy véli, az utazók jobbá tehetik az országot is. Könyvében most elmondja, Hogyan menjünk világgá?

boriecuador

- Hány országban jártál eddig?

- 48. Az az igazság, hogy azért számoltam meg, mert sokan kérdezik, de engem annyira nem érdekelt, hogy számon tartsam. Nem hiszek abban, hogy az országok számítanak. Például Indiában rengeteg terület van, ami mind más és más. Indonézia is elmehetne legalább nyolc országnak. Aztán meg ott van, hogy elvileg voltam Amerikában, de csak New Yorkban. Nem vagyok az az ország-gyűjtős típus. Bár, ha belegondolsz, 198 ország van és abból 48 azt jelenti, hogy még csak a negyedében voltam. Ez tényleg jó érzés.

- Cél, hogy minden országba eljuss?

- Régen cél volt, de egy kicsit most már kezdek lenyugodni és ilyen erős célt nem fogok kitűzni magamnak, mert ez azt jelenti, hogy akkor is utazok, amikor nincs kedvem.

borii

- Mi volt az első olyan utad, ahová egyedül indultál el?

- Spanyolországba mentem egy hónapra, hogy megtanuljam a nyelvet. Gimnáziumban nagyon kemény spanyol tanárom volt és kitaláltam harmadikban, hogy le kéne raknom a spanyol nyelvvizsgát, mert akkor nem kell hozzá többet bejárnom, és az érettségim is meglenne. Ő elkönyvelt engem egy hármas tanulónak. Ha meggebedtem sem lettem jobb annál.

Ezért mentem el Malagába egy nyelvtanfolyamra. Napi hat órás intenzív kurzus volt, de nem is az volt a legfontosabb: összebarátkoztam pár spanyol sráccal, akik az utcán gangeltek. Amint megtudták, hogy 18 éves vagyok, bátyusokként viselkedtek velem. Mivel semennyire sem beszéltek angolul, kénytelenek voltak nekem mindent nagyon türelmesen elmagyarázni. Miattuk tanultam meg spanyolul. Utána hazajöttem és letettem a nyelvvizsgát. Szerintem nálam ott kezdődött az, hogy egyedül el lehet menni utazni, hiszen ide is teljesen egyedül mentem. Akkoriban azt gondoltam, hogy nekem Spanyolország a nagy szerelem és visszamentem Sevillába Erasmusszal.

Eleinte azt hittem, hogy annál az egy hónapnál, ami Malagán volt, nem lehet jobb az élet. Aztán, elmentem Erasmusra egy évre, ezt az évet már tényleg nem lehet überelni. De aztán elkezdtem utazni… Nagy álmom volt, hogy megnézzem a tangótáncosokat Buenos Airesben. Ez volt az - akkor még nem létező - bakancslistám első eleme. Ott derült ki számomra, hogy lehet így utazni. Dél-Amerikába önkénteskedni mentem, többek között azért, mert féltem, hogy nem lesznek barátaim, és azt reméltem, hogy majd talán a többi önkéntessel tudok barátkozni. Na, ez nem így történt, mert alig találkoztam más segítőkkel az árvaházban. Viszont beraktak egy olyan hostelbe, ahol találkoztam más utazókkal. Így lettem végül utazó én is. Ők megtanítottak arra, hogyan lehet utazni. Itthon, akkoriban nem lehetett sokat arról hallani, hogy lehet hátizsákkal utazni.

"
Jelenleg ezt akarom visszaadni a magyaroknak. Amit ott kaptam Buenos Airesben a többi utazótól. Azt próbálom mindenkinek elmondani, hogy meg lehet csinálni.

- Nem érzed konkurenciának, hogy egyre több utazó blogger és előadás lesz?

- Ahhoz, hogy az ember ne legyen féltékeny nagyon kell tudni, hogy a Backpacker Bori az egy külön személyiség a Vigh Boritól. Nyilván a Backpacker Bori az egy részem, ahogy a blog is.

De azon túl még rengeteg minden van, amit nem osztok meg, illetve valamennyire megpróbálom megtartani a saját privát szférámat is. Amennyiben azt tudod, hogy a taps az nem neked szól, amikor a színpadon vagy, hanem annak, amit mondtál, akkor el tudod vonatkoztatni a féltékenységtől. És akkor tudok örülök neki, hogy ezt más is csinálja. Nagyon hiszek abban, hogyha mi magyarok elkezdünk utazni, akkor tudunk egy sokkal jobb országot építeni. Ez most jelenleg misszióm, mert azt vettem észre, hogy aki elhagyta Európát az úgy jön vissza, hogy azért nem rossz ez az ország. Mindig azt hallom nem-utazóktól, hogy külföldön ez nem így megy… Amikor panaszkodnak valamire, azt szoktam kérdezni, hogy hol külföldön? Mert nem Franciaország vagy Németország a „külföld”, hanem Bolívia, az USA vagy Új-Zéland. A világ annyira nagy, és mi nem a közepén vagyunk. Hat milliárd ember rosszabbul él, mint mi Magyarországon. Össze kell szedegetni azokat, amiket megtanulunk a környező országokból és azt lehet implementálni, mert tök sok hely van szerintem a fejlődésre. Például az én blogom nem lehetett volna sikeres, hogyha amerikai vagyok, mert Amerikában 16 millió ilyen blog van. De Magyarországon egy olyan dolgot csináltam anno, ami még nem volt. Nem azt mondom, hogy copyztam, de inspirált.

Névjegy

Vigh Borit már két évesen érdekelte a nagyvilág, olyannyira, hogy a rácsos ágyból kikelve egészen a lépcsőházig eljutott. Apukája rendszeresen „bepakolta” a családot a kocsiba, hogy célba vegyék valamelyik tengerpartot. Egyedül először nyelvet tanulni utazott külföldre, később Erasmusszal Sevillába. Nyolc évig dolgozott egy szoftvercégnél social media managerként, majd az utazó életmódhoz alkalmazkodva digitális nomád lett. Backpacker.hu című blogját 2013 óta vezeti. A blogolás mellett előadásokat is tart utazni vágyóknak, hogy felkészülten vághassanak neki a nagyvilágnak.

- Most, hogy megjelenik a könyved mennyire fogod folytatni a blogírást? Hiszen ez is egy pipa a bakancslistádon.

- Ez egy jó kérdés. Fölmerült bennem, hogy ezzel vége. A blogolástól nem csak azt kaptam meg, hogy megkeresett a kiadó, hanem nagyon sok minden mást is. Őszintén szólva, most azt érzem, kezd szűk lenni nekem a blog. Tök szívesen beszélnék más dolgokról is. Most írtam az áldozathibáztatásról a blogomon, de hozzá kell kötnöm mindig valahogy az utazáshoz. Sok mindent nem lehet hozzákötni. Rengeteg dolog van, ami szerintem sok embernek lehet inspiráló, most keresem a lehetőségeket, hogy ezt milyen formátumban tudom továbbadni.

- A bakancslistád a hobbid. Hány elem van rajta és mennyire változik?

- Változgat. Nem tudom megmondani, hogy mennyi elem van, mert minden életszakaszban más az, ami érdekel, nő a lista. Szerintem úgy 40-50 között lehet. Azt sem tudom, hogy milyen lesz, amikor már lesz családom. Egyelőre van terem önmegvalósítani, de ha majd gyerekeim lesznek, akkor abban keresem majd kihívásokat. Egy családnak már más a dinamikája. Nem csak rólam szól, mint jelenleg az életem. Valószínűleg ennek a bakancslistának periódusai lesznek, amikor tudom csinálni, és amikor nem.

- Mennyi pipa van rajta?

- Most lesz a 18., a könyvvel.

- Mennyiben volt más megírni a könyvet, mint blogolni?

- Nagyon más volt. Az ember azt gondolná, hogyha valakinek van egy blogja, csak összekötögeti a cikkeit és kész is van. De nem, mert más a ritmusa egy blog posztnak és más egy könyvnek. Máshogy ülsz le megírni. Nagyon nehéz volt megértenem, hogy van időm, tehát most annyi betűt írok le, amennyit akarok. A könyvet máshogy fogják olvasni. A blogposztot „szkennelik” az emberek, a könyvnek pedig úgy ülnek neki, hogy van rá idejük. Mire rájöttem, hogy ezt hogyan kell csinálni… Másrészről pedig tudtam, hogyha Pesten maradok nem fog működni, mert nem tudok majd izgalmas projektekre nemet mondani. Úgyhogy elmentem először Pécsre, aztán Tolnán, egy parasztházban írtam.

"
Annyira romantikusnak tűnt, hogy ülök majd a parasztházban és nyugodtan írom a könyvemet.

Hát, ez egyáltalán nem így nézett ki, hanem a nap 23 órájában agonizáltam és egy óra volt, amikor le tudtam ülni és írni. Voltak napok, amikor nagyon nem ment, máskor pedig elkapott a flow. Ráadásul közben ott volt a bűntudat, hogy nem írok. Életemben nem takarítottam és főztem ennyit, sőt, megtanultam egy egész darabot zongorán, mert nem volt sem tévé, sem internet. És ez még a könnyű része volt. Amikor leadod a szerkesztődnek, és azt mondja, hogy ennyi volt, kész vagy, az horror. Horror, hogy nem tudsz hozzáírni többet és azt kell mondanod, hogy készen vagy. Bloggerként ez nagyon nehéz, mert egy blog poszt mindig úgy kerül ki, hogy bármikor levehetem, alakíthatom. De a könyvet ki fogják nyomtatni, és ott lesz örökre. Az para. Nehéz volt elengedni, annyira, hogy 5-6 napon keresztül minden este azt álmodtam, hogy ülök a könyv előtt és szerkesztem.

Vigh Bori - Hogyan menjünk világgá?

Adott egy lány, akit kislányként megbűvöltek a tangó-táncosok, majd sok évvel később végre maga is ott ül egy Buenos Aires-i tangóbárban és átértékeli az életét. Úgy hangzik, mint egy regény és valóban úgy is indul, ahol kíváncsian kezdesz alámerülni a hősnő sorsfordító történetében, majd egy hirtelen megálljnál rájössz, ez valójában csak a bevezetője annak, hogy elkezd a sajátodat. A „Hogyan menjünk világgá?” nem a repjegyvétellel és a hátizsák bepakolásával indít, nem is azzal, milyen delfinekkel úszkálni a tengerben vagy szörfözni. Hanem azzal kezdi, milyen emberré tehet téged az utazás, a bakancslistád megalkotásával álmok helyett célokat ad, mindemellett pedig tökéletesen „detelenít” – azaz elveszi tőled a felesleges kifogásokat. A három részre osztott könyv innen megy bele a praktikus részletekbe: mivel utazz, hogyan spórolj, mennyire lesz szükséged, hogyan keress szállást, majd a legvégén, mik kerüljenek a táskádba, mikre figyelj a nagy utazás előtt. A könyv azt sem rejti véka alá, hogy az utazás sem fenékig tejfel és Bori sem túrazsákkal a hátán jött a világra, de hagyja, hogy a saját kárán tanulj, míg az életbölcsességek sora sohasem lépik át a Coelho-Oravecz vonalat. Nem állítja, hogy a története egyedülálló, de azt igen, hogy a tiéd is tele lesz izgalmakkal. Egészen a reptérig kísér.

A könyv végére úgy éreztem, nem egy „utazós kézikönyvet” lapozgatok, hanem egy backpacker hostelben ücsörögve hallgatom Bori tanácsait és történeteit – pont, ahogy őt is beavatták a titokba a Buenos Aires-i utazók. Mert nemcsak egy pontos checklistet kaptam kézhez az utazáshoz, de útmutatót ahhoz is, hogy az álmok célokká váljanak.

vigh_hogyan_menjunk_vilagga

A könyvbemutató december 1-jén, 18 órakor lesz a Fogas Házban.

- Mondtad, hogy mindenki csak a Backpacker Borit ismeri, de milyen más olyan arcaid vannak, amiket szeretnél, hogy ismerjenek. Például énekelsz is.

- Igen. Például az éneklést nem keverném bele a Backpacker Boriba. Persze, amikor utazom, nagyon sokszor előkerül az éneklés és az ukulelém. Fölraktam egyszer egy videót, hogy néz ki, amikor zenélek, de én nem tartom magam egy kifejezetten zseniális zenésznek és nem vágyom arra, hogy ezzel bármi mást csináljak, inspiráljak embereket. Annyira egy belső megnyugvás nekem a zenélés. Egy igazi flow élmény. Ezért nem azért csinálom, hogy másokkal kommunikáljak, csak azokkal, akik éppen ott vannak, és részesei az élménynek.

borizeneles

- Ez is bakancslistás pont volt nálad. Hogyan valósítottad meg?

- Képzeld el, amikor hazajöttem Dél-Amerikából, akkor már négy pipa volt a bakancslistámon. Mindig úgy van, hogy megvannak a pipák, végignézek gyorsan a listámon és akkor egyen megakad a szemem, hogy most azzal kéne foglalkozni… De akkor még nem kezdek el mindent azonnal beletolni, hanem csak úgy hagyom. Megvárom, hogy milyen segítség érkezik hozzá. Ültem a kocsimban és azon gondolkoztam, hogy most zenét hallgassak, énekeljek, vagy bekapcsoljam a rádiómat. Nekem a kocsi volt a zuhany, már megtanultam úgy megállni a piros lámpánál, hogy ne lássák, hogy üvöltve énekelek bent.

"
Bekapcsoltam végül a rádiót és ott egy énektanár azt mondta, ő hisz abban, hogy bárki képes énekelni, és azt mondta: “ha te most ülsz a kocsidban és azt gondolod, hogy nem tudsz énekelni, akkor gyere el hozzám, és megmutatom, hogy tudsz.”Ezt jelnek vettem és írtam ennek a nőnek. Elkezdtem énektanárhoz járni.

Elmentem az első énekórámra, majd másnap kávézás közben a munkahelyen meséltem egy kollégámnak, hogy elkezdtem a hangképzést. Felcsillant a szeme: „de jó, énekesnőt keresünk a zenekarba!” Akkor még csak egy órán voltam – ahol nem is énekeltem – úgyhogy kértem egy kis időt. Két hónapot beszéltünk meg, aztán elmentem az első próbára.

Ma már tudom, hogy nem voltam kifejezetten jó azon a próbán, de meglátták bennem a lelkesedést. Tudták, hogy én ebbe most beletolok mindent és alapvetően ebből a hangból lehet valamit kihozni, hogyha a lelkesedés is megvan. Elkezdtünk együtt próbálni.

Ez egy nagyon nagy vállalás volt tőlük, az előző énekesnőnek jazzalbumai jelentek meg, én meg bejövök kéthónapos tapasztalattal… Egy évet próbáltunk, utána jött az első koncert, ami egy fizetős, két és fél órás koncert volt Ausztriában, egy síversenyen.

Nagyon féltem. Szerencsére – most már ezt mondom - a szervezőgárda elrontotta az egész esemény hirdetését és öten voltak a koncerten, beleértve a biztonságiakat és a pultosokat. Tehát, ez egy nyilvános próba volt, de kaptunk érte gázsit. Amikor hazajöttünk csináltunk egy rendes koncertet a Rézmálban, ahová 120-an eljöttek, de nekem már volt “koncert-tapasztalatom”. Rájöttem, hogy hibázni mindig fogok. Nem hagytam, hogy a tökéletességre való törekvésem megbénítson. Nyilván kell rá törekedni, de utána nem szabad felróni, ha nem volt az, mert akkor nem tudod majd tovább csinálni. Úgy kell nekimenni, hogy megpróbálom a maximumot nyújtani, de minden bizonnyal el fogok rontani egy-két dolgot. Nem biztos, hogy minden hang ki fog jönni, emlékezni fogok a szövegekre stb., de ha megbocsátok magamnak előre hibákat, akkor fel tudok állni a színpadra.

- Most is többször mondtad, hogy jelek alapján cselekedtél, az első utazásodnál is egy adó-visszatérítés jelentette a kezdő lökést… a blogbejegyzéseid végén is általában van valamilyen tanulság. Te alapvetően spirituálisan éled az életedet, keresed az ok okozatokat?

- Olyan érdekes, hogy ezt kérdezed, mert pont ezen gondolkoztam ma a buszon. Ha valaki rám néz, nem mondaná meg, hogy spirituális vagyok. Nem vagyok az a rasztás hajú hippi, de valóba, a spiritualitásnak nagy szerepe van az életemben. 16 éves korom óta pránanadizom, elég korán érkezett ez az életembe. Persze a sok kaland is tanított. Az utazás során annyira ki vagyok szolgáltatva sokszor, hogy nincs más megoldás, csak bízni Istenben, a sorsban, az univerzumban, Ganésában, vagy az angyalokban. Ilyenkor annyira bejönnek a dolgok, hogy már az lenne az irreális, ha nem lennék spirituális. Annyira sok a véletlen és az, hogy az utolsó pillanatban jön valaki, aki megment, hogy az utazás során tényleg elkezdtem hívő lenni, de ezt nem kötöm valláshoz. Én Istennek hívom ezt a dolgot, de egyetértek benne, hogy másként is lehet nevezni. Nekem egyszerűbb Istennek hinni. Az én fejemben nem a szakállas öregember a felhőn, hanem egy cool, vicces segítő. Nem kaptam ilyen neveltetést, hanem olyan sok szituációba kerültem, hogy tényleg az a reális, hogy van valami, ami segít, és ami utat mutat. Aztán az is lehet, hogy nincs igazam, de könnyebb azt hinni, hogy van…

boriutazos

- Amikor rossz dolgok történnek veled, mint a támadás Lisszabonban, a földcsuszamlás Peruban vagy az, hogy ki akartak rabolni, mi volt az, ami hajtott tovább? Nem gondoltad, hogy abba szeretnéd hagyni?

- Tavaly ilyentájt volt egy erős megzuhanásom. Összejöttem egy fiúval Indonéziában, négy hónapot együtt voltunk, és miatta jöttem haza onnan, pedig nekem vissza kellett volna mennem Új-Zélandra working and holiday vízummal. Megbeszéltük, hogy hazajövök Európába, megvárom, hogy ő is fel tudjon mondani, és el tudjunk utazni együtt. Emlékszem, nem akartam elhinni, hogy minden rendben van az életemmel: boldog párkapcsolat, egy olyan életvitel, amiről a legtöbb ember csak álmodik, egy munka, amiben teljesen ki tudok teljesedni, jó kapcsolatom lett a családdal, tehát enyém volt a világ.

És akkor egy hirtelen csapással vége lett ennek a kapcsolatnak, és magamra lettem hagyva Svájcban. Olvasóim fogadtak be. Onnan át kellett mennem Spanyolországba, majd Portugáliába, akkor történt a támadás. A kocsim Svájcban maradt, és visszarepültem érte, majd 12 órán át egy 23 éves Ford Fiestát kellett hazavezetnem. Akkor kezdtem el gondolkozni, hogy most mi a következő lépés. Minden összeomlott. Nem csak a tervek, hogy mikor hova megyek, de megingott a bizalmam az emberekben. Féltem tovább utazni.

Terápiára kezdtem el járni. Egészen Galapagosig még szarul voltam (szerk. Bori idén februárban Amerikába utazott, majd innen Ecuadorba és Galapagosra), ott sikerült helyre raknom magamat és minden visszatért a régi kerékvágásba. Kivirult minden. Ilyeneket kap néha az ember, fel kell dolgozni. Nekem nagyon erős jelzés volt. Akkor már hat évet utaztam és megvoltak a Hogyan menjünk világgá? és az Egyedül nőként a nagyvilágban előadásaim. Nem állhatok ki úgy az emberek elé, hogy azt mondom, menj nyugodtan, nem lesz semmi baj, mert 200 nőből 1-nek az első napon valószínű, hogy valami baja esik. Statisztikailag lehetetlen, hogy ne legyen baja, de ha felkészül, kevesebb eséllyel éri bántódás. Nekem a bloggerfelelősség miatt is jelzés volt ez a támadás, hogy másokra és magamra is vigyázzak. Nem stoppolunk, nem megyünk fel Coachsurfingen olyan pasihoz, aki nem 100%-ig megbízható a profilja alapján, többet költünk azért, hogy biztonságban legyünk, nem szállunk fel olyan buszra, aminek sok balesete volt.

"
Rájöttem, hogy a biztonság sokkal fontosabb, új szabályok lettek az utazásban.

- Új-Zélandra utaztál először csak oda jeggyel. Azóta tervszerűen utazol, vagy továbbra is retúrjegy nélkül?

- Megtanultam, hogy az ember kapcsolatai fontosabbak annál, mint, hogy non-stop utazzon, tehát egyeztetni kell ezt a kettőt. Szerintem, aki folyamatosan úton van, az elveszíti a kapcsolatait. Tartja a mondás, hogy “a barátok olyan, mint a csillagok, attól, hogy távol van még mindig ragyognak”… hát ez jó nagy baromság. Nyilván nem az van, hogy Borika hazajön két hétre small-talkolni a barátokkal. Az nem a kapcsolat ápolása, ahogy a skype-olás sem. Az szinten tartás. Ahhoz, hogy megint meglegyen egy valós élmény, kellenek a közös emlékek, az, hogy együtt elmenjünk valahova a belvárosban vagy kirándulni. Kell az, hogy tényleg aktív barátságunk legyen. Én úgy döntöttem, hogy mivel nem bírom a telet, ilyenkor lelépek és tavasszal hazajövök. Úgy érzem, ez így win-win, mert pár hónapot azért kibír egy barátság és utána fel tudjuk venni a szálat.

boridigitalisnomad

- Ilyenkor hogyan tartod fenn magad utazás közben?

- Vannak ügyfeleim, social mediát és mindenféle más, adminisztratív munkákat vállalok. Ez az egyik. Közben rengeteg bevételi forrás van, konzultációkat tartok, mindenféle dolgot kitalálok, amiből pénzt lehet csinálni. Én nem titkolom, hogy az előadásokból is van jövedelmem. Sokan mondják azt, hogy ez nem egy backpackeres hozzáállás, de az az igazság, hogy esetenként több százezer forintot spórolok ezeknek az embereknek egyetlen mondatommal. Ez az egyik, hogy ők mit kapnak egy ilyen előadással, a másik pedig, hogy nekem mi munkám van azzal, hogy összeszedjem az előadást, kiállítsam a jegyeket számlára, leszervezzem a helyet, rendben legyen a beengedés. Azt akarom, hogy úgy menjenek el, hogy tényleg útra tudjanak kelni.

- Utazás közben, amikor ilyen szép helyeken jársz, hogyan tudsz arra összpontosítani, hogy mindig el legyen végezve a munkád?

- Amikor kinyitom a gépem, körbenézek, és azt mondom magamnak: azért lehetek itt, mert dolgozom. Hálával. Ez ennyi.

"
Föl kell fogni, hogy én nem utazom és dolgozom, hanem dolgozom és utazom, tehát a különbség, hogy én most nem nyaralok, hanem nekem ez az életem. Csak pár órát kell dolgoznom aznap, hogy utána nem a belvárosba menjek vagy egy jógaórára, hanem a tengerpartra.

Át kell helyezni a hangsúlyt. Ráadásul én szeretem a munkámat. Szeretem, hogy le vagyok földelve. Úgy érzem, hogyha nagyon sokáig utaznék úgy, hogy nem ülök le a géphez, és nem használnám az agyam stratégiai részét, csak arra, hogy hol eszem, és hol alszom – ami szintén stressz – akkor ez nem működne. Én ezt szeretem csinálni, szeretek a bloggal is foglalkozni.

borigalapagosborikepborisvajc

Ha itt vagy Magyarországon, otthon érzed magad?

Igen, nagyon szeretem Magyarországot, nagyon szeretem Budapestet, fantasztikus város.

- Van kedvenc helyed, amit szívesen megmutatsz a hozzád érkezőknek?

- Van egy túrám. Nagyon sokan jönnek hozzám látogatni. Akikkel külföldön megismerkedem, azoknak általában én vagyok az egyetlen magyar ismerősük. Mindig elmegyünk a várba, a Széchenyi fürdőbe, elviszem őket egy kocsmatúrára – általában a Szimplában kezdünk – utána megyünk egy kört a Gozsdu környékén. De néha én is megunom, és kimegyünk a Margitszigetre, vagy egy múzeumba. Zseniális ez a város, nagyon szeretem. Hihetetlen kreatívak vagyunk, mi budapestiek. Például, ami a Szabadság-hídnál volt nyáron, az javarészt a mi érdemünk. Az egy dolog, hogy lezárták, de mi, a lakosok tettük olyan jó hangulatúvá. Jógázás, sámándobolás, grillezés. Nem lehetett úgy végigmenni rajta, hogy ne érjen fülig az ember szája.

- Mi a következő most?

- Van egy titkos bakancslista elemem, amit nem tudok elmondani, mert amint elmondanám, az rondítana rajta. Sokkal nehezebb lenne megcsinálnom, hogyha nyíltan beszélnék róla. Ígérem, hogy amint meg van a pipa, meg mondom, hogy mi volt az, pont úgy, mint a könnyvvel.

- Annyit megtudhatunk: utazással kapcsolatos?

- Nem utazós. Már egy ideje úgy van, hogy ami ilyen 2-3 éves projekt – mint a könyv – azokon komolyan dolgozom. Azt már megtanultam hogyan tudok utazni, az már egy könnyű elem számomra. Ezeket ugyanúgy megélem, és rengeteget tanulok belőlük, de ezek a 2-3 éves tervek az igazi tanulságok. És őszintén szólva azokat most már sokkal jobban szeretem.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SIKERSZTORIK
A Rovatból
„A gyerekeket egész félévben motiválta, hogy a legjobban teljesítőket elvisszük a 15 kilométerre lévő Mekibe”
A Tanulj, Tesó! Alapítvány két borsodi településen támogat mélyszegénységben élő iskolásokat változatos módszerekkel. Munkájuknak köszönhetően drasztikusan csökkent a lemorzsolódás, sőt olyan is van, aki miattuk döntött a továbbtanulás mellett.


Kicsengettek a pénteki utolsó óráról az ormosbányai Hosztják Albert Általános Iskolában, a diákok egy része azonban még nem megy haza. Néhányan csoportokba verődve a folyosón hallgatnak zenét – jó hangosan, ahogy az ebben az életkorban megszokott –, de emellett két tanteremben is serény munka folyik.

Az egyik helyen a nagyjából féltucatnyi résztvevő carbonara spagettit főz Birinyi Zsuzsanna tanárnő segítségével, néhány teremmel arrébb pedig valamivel többen egy hosszú asztalt körbeülve épp papír reliefet készítenek ragasztásos, rétegzéses technikával, az iskolában pedagógiai asszisztensként dolgozó Fekete Erika irányítása alatt.

A rajz és vizuális kultúra, valamint a kukta szakkör is a Tanulj, Tesó! Alapítvány támogatásának köszönhetően valósul meg hétről hétre, de a szervezet ennél jóval többet nyújt az iskolának. Egymásra találásuk gyakorlatilag a véletlen műve volt.

Nem biztos, hogy egy egyhetes tábor többet ad, mint amennyi kárt okoz

Juhász Gábor már tizenéve tervezgette, hogy rászoruló gyerekek táboroztatásával szeretne visszaadni valamit a társadalomnak. A megvalósítás útjára azután lépett, hogy 2019-ben egy borsodi családi nyaralás alkalmával közvetlenül szembesült a régió mélyszegénységével.

Egyetemi évfolyamtársával, Vida Gáborral ezt követően határozták el, hogy megszervezik az első vízitúrát. Ekkor még nem gondolkodtak alapítványi keretekben, csupán egyetlen hétre akartak kiszakítani a nélkülözésből olyan fiatalokat, akik egyébként sosem járnak nyaralni.

Azonban mielőtt elkezdték volna a szervezést, a Covid kitörése krízishelyzetet teremtett a szegregátumokban: a szülők, akik gyakran Budapesten, építkezéseken dolgoztak feketén, azonnal elveszítették a munkájukat és jövedelem nélkül maradtak. Gáborék kézzelfogható segítséget akartak nyújtani, ezért az Age of Hope alapítványhoz csatlakozva élelmiszer- és tisztítószer-szállítmányokat vittek Borsodba.

Ezen az adományturnén kerültek kapcsolatba a szendrői Abigél Iskolával, melynek 25 diákját 2020 nyarán elvitték egy egyhetes vízitúrára a Dunakanyarba. A 15-18 év közötti fiatalok közül 23 ekkor hagyta el először a megyét. Bár a gyerekek kezdeti viselkedése – a szemetelés és az éjszakai hangoskodás – nem kevés nevelési küzdelmet igényelt, a tábor mély nyomot hagyott a szervezőkben és a résztvevőkben is.

Gáborban ugyanakkor komoly dilemmák fogalmazódtak meg az időszakos segítségnyújtás hatékonyságáról. Úgy érezte, az évi egy hét gondoskodás után a gyerekeket visszalökni a valóságukba akár káros is lehet, hiszen a megszerzett élmények után még nehezebb megélniük a mindennapi éhezést.

Ekkor formálódott meg a cél: olyan tartós programrendszert kiépíteni, ami segít a fiataloknak ténylegesen kitörni a nyomorból. Mivel az Abigél Iskolával hosszú távon nem egyeztek a céljaik, a transzparencia és a hatékonyság érdekében 2021-ben megalapították saját szervezetüket, a Tanulj, Tesó! Alapítványt, amelynek bázisa a szendrői Apáczai Csere János Általános Iskola mellett az ormosbányai Hosztják Albert Általános Iskola lett.

Az utóbbival való partnerségük egy véletlen megkeresésen keresztül indult el: az iskola éppen egy EU-s projekt keretében kapott belépőket a Nyíregyházi Állatparkba, de nem volt pénzük az útiköltségre.

„A gyerekeinknek semmilyen lehetőségük nincsen, ha mi nem teremtjük meg nekik valahogy. Itt nincs osztálypénz, 100 forintot sem lehet begyűjteni tőlük semmire” – mondja Folyaminé Tomori Tünde igazgatónő. Juhász Gábor ekkor látatlanban 100 ezer forintot utalt át az utazás megszervezésére. Ez a gesztus alapozta meg a hosszú távú együttműködést.

„Alig ismertük egymást, és ennyire megbízott bennem, ezt soha nem fogom elfelejteni. Mivel kémia szakos vagyok, azt szoktam mondani, hogy Gáborral katalizáljuk egymást. Ő kitalál valamit, én rögtön továbbgondolom, hogyan tudjuk megoldani.”

Amikor a 15 kilométerre lévő Meki meglátogatása is egész félévben képes motiválni

Az igazgatónő elmondása szerint az alapítványi jelenlét teljesen megváltoztatta az iskola lehetőségeit: „Nem túlzás, hogy szárnyakat kaptunk tőlük. Bár sok mindent csináltunk korábban is, de most kinyílt a világ előttünk: a nyári táborokkal, az adományokkal, a mentorprogrammal, a szakkörökkel, a sokféle szabadidős programmal.”

A leginkább kézzelfogható eredmény a lemorzsolódás szinte teljes felszámolása, ami az ormosbányai iskolában korábban rendkívül kritikus szinten állt. A tankerületnél félévente nézik, ki az, aki 3,5-ös átlag alatt van, vagy egy félév alatt 1,1-et ront az átlagán. Ő már lemorzsolódással érintett gyereknek számít.

Ezek az adatok Ormosbányán néhány év alatt 49%-ról 3% körüli értékre csökkentek, amin még a Miskolci Tankerületi Központ is annyira meglepődött, hogy tavaly felkérték Tündét, mutassa be az alapítvánnyal való együttműködést: vajon melyik része az, ami ehhez hozzájárulhatott.

Tünde szerint a siker főként a délutáni szakkörök (jelenleg rajz-, természet-, kukta- és sportszakkör), illetve a trükkös motivációs módszerek szerves összekapcsolásának köszönhető. Az alapítvány által finanszírozott foglalkozások látogatásának szigorú feltételei vannak: a gyerekektől alacsony hiányzást és megfelelő magatartási szintet követelnek meg.

Emellett a féléves tanulmányi versenyek nem az abszolút jegyeket, hanem a szorgalmat és az előző félévhez képesti javulást díjazzák, így a gyengébb tanulók is motiváltak maradnak.

A győzteseket élményprogramokra viszik, például moziba és falmászásra Miskolcon, vagy épp barlangtúrára. Sőt, mint azt Gábor elmesélte, az első félévben a mindössze 15 kilométerre lévő kazincbarcikai McDonald’s-ba vitték a nyerteseket, ahol a 25 gyerekből 23 még soha életében nem járt – ez a kis utazás egy egész féléven keresztül képes volt motiválni őket.

Az alapítvány támogatása kiterjed az iskola fizikai infrastruktúrájára és az eszközhiány enyhítésére is. Ugrószekrényeket, zsámolyokat, csocsóasztalt hoztak az iskolába, valamint a Furbify közvetítésével egy laptoppályázatot is megvalósítottak, ahol a diákok tanulmányi és közösségi munka alapján saját számítógépet kaphattak örökbe.

Az egész éves jelenlét mellett továbbra is szerveznek nyári táborokat a Szentendrei-szigetre, hogy „legyen egy hét, amikor a gyerekek nem túlélnek, hanem élnek.” A táboroztatásra már külön önkéntesbázis alakult ki lelkes egyetemistákból, akik a programok megszervezését, illetve a dokumentálást is teljesen magukra vállalták.

Élmények mellett jövőt is adnak

Az igazgatónő szerint a délutáni szakkörök finanszírozása létfontosságú, mivel a tantestület súlyos létszámhiánnyal küzd (13 álláshelyből csak 11-et tudnak betölteni), és a pedagógusok óraszáma elérte a jogszabályi limitet. Ráadásul a térségben a szakemberhiány mellett a gyerekek sajátos nevelési igénye is komoly kihívás elé állítja a tanárokat.

„Nem olyan könnyű nálunk dolgozni. Volt olyan, hogy két hét alatt három énektanár mondta, hogy ő ezt nem csinálja. A gyerekek mindent levesznek, nagyon érzékenyek arra, ki hogyan viszonyul hozzájuk: szeretik-e őket, vagy csak úgy tesznek. Itt nem lehet félgőzzel: vagy a szívedet-lelkedet adod, vagy nem fogadnak el. De nagyon szeretetteljesek, mi imádjuk őket.”

Az alapítvány a tantestület mentális egészségére is figyel, coach-ot, tantestületi tréningeket és jógaórákat szerveznek a kiégés ellen. A gyerekek mindennapi egyéni problémáit is azonnal kezelik, legyen szó ugrásszerűen fejlődő tehetségekről vagy alapvető szükségletekről.

Tünde külön megemlített egy fiatal atlétát, Gyulát, aki lyukas nadrágban indult az első versenyén: az alapítvány azonnal komplett Nike felszerelést vásárolt neki, hogy ne érezze magát hátrányban. Amikor télen a korcsolyázáskor a gyerekeknek se kesztyűje, se sapkája nem volt, adományból azonnal felruházták őket.

Továbbtanulás terén is értek már el áttörést: egy BorsodChemnél tett vegyipari gyárlátogatás és az azt követő „Mi leszek, ha nagy leszek?” rajzpályázat után az egyik diák, Alex elhatározta, hogy vegyész lesz. Ma már a kazincbarcikai Irinyi János Technikumban tanul vegyész szakon, és bekerült a Miskolci Egyetem Varázslatos Nyári Kémiatáborába is.

A Tanulj, Tesó! modelljének legfőbb ereje nem a pénzben, hanem a személyes jelenlétben és az elhivatottságban rejlik: Gábor az ideje egyharmadát áldozza erre, majdhogynem heti szinten utazik órákat a budapesti agglomerációból Ormosbányára.

Ez a rendkívüli elkötelezettség mutatkozott meg akkor is, amikor az említett tehetséges atléta fiú vármegyei döntője egybeesett az iskola szlovákiai Határtalanul tanulmányi kirándulásával: Gábor autóval elvitte őt a miskolci versenyre, majd este saját maga szállította a csoport után Rimaszombatra, amit sem az iskola, sem a szülők nem tudtak volna megoldani.

A szoros személyes figyelem az alapja az alapítvány legjelentősebb eredményének, a középiskolai mentorprogramnak is. Korábban az általános iskolát elvégző 14 helyi diákból az első középiskolai év végére 13 lemorzsolódott Kazincbarcikán a hozott minták hiánya, az önbizalomhiány és a beilleszkedési nehézségek miatt. Erre a problémára reagálva az alapítvány intenzív mentorálást indított.

Szeptemberben Gábor egy hétre odaköltözik a régióba, iskola után a McDonald’s-ban gyűjti össze a diákokat, hogy kibeszéljék a sikereket és a nehézségeket. Emellett ruhaadománnyal is támogatja őket, hogy az új környezetben ne legyenek kitéve atrocitásoknak a szakadt kinézetük miatt. A program első évében 14 diákból 12 sikeresen elvégezte a tanévet.

Nem lehet mindenkinek egy Gábora

Az alapítvány jelenleg annak az iskolával szemben lévő romos épületnek a felújításán dolgozik, amit ingyen adott nekik használatba az önkormányzat, hogy közösségi térré alakítsák. Céges és magánadományokból, lépésről lépésre haladnak, a nyílászárókat épp az ottjártunk előtti napon cserélték újakra.

A cél egy olyan délutáni bázis létrehozása, ahová átköltöztethetik a szakköröket, és ami a tervek szerint nyáron is nyitva lesz. Ha minden jól megy, a működtetésére rövidesen felveszik az első fizetett, teljes állású munkavállalójukat. Kiemelt szerepet kap majd az uzsonnáztatás, hogy a gyerekek ne éhesen feküdjenek le este aludni, és itt indul el a szociális mosoda projekt is, aminek segítségével a szülőket szeretnék bevonni.

Tünde azt meséli, a településen sok nagycsalád másfél szobás, félkomfortos házakban lakik. A téli hónapokban a fűtetlen, áram nélküli házak miatt a gyerekek ruháit nem tudják kimosni, ami az iskolai kiközösítésükhöz és az oktatásból való kimaradásukhoz vezet.

A mosási lehetőség mellett filmklubokkal és közös főzésekkel próbálnák meg a társadalom peremére szorult szülőket visszaintegrálni a közösségbe, megelőzve, hogy a hatóságok kiemeljék a gyerekeiket a családból.

A szociális mosodába nagyteljesítményű mosógépre és szárítógépre van szükség, ezekre egy képaukcióval szeretnék összegyűjteni a pénzt. Az árverésre bocsátott műveket a rajz- és vizuális kultúra, valamint a kézműves szakkörökbe járó gyerekek készítették, licitálni május 30-án délután 4 óráig lehet rájuk. Aznap ünneplik a Tanulj, Tesó! 5. születésnapját a budapesti Dugattyúsban egy kiállítással összekötve, ahová több fiatal művészt is elhoznak.

Ahogy az alapítvány által elért példaértékű eredményeket, illetve az elérzékenyült igazgatónőt hallgattam („Sose tudom Gábornak elégszer elmondani, mennyire hálás vagyok, hogy a Jóisten ide vezérelte hozzánk…"), csak egyetlen kényelmetlen gondolat merült fel bennem:

vajon hány iskola lehet még Magyarországon, ahol ugyanilyen óriási sikert lehetne elérni egy hasonló programmal, csak épp nekik nincs egy Gáboruk, aki időt és pénzt nem kímélve beleállna?

Reméljük, előbb-utóbb eljutunk odáig, hogy rendszerszintű megoldás is szülessen erre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
SIKERSZTORIK
A Rovatból
Így működik egy telt házas meccsnap a kulisszák mögött – interjú Kósa Izabellával, a Groupama Aréna bankettvezetőjével
Milyen munka zajlik egy telt házas meccsnap vagy koncert mögött, és hogyan lehet fiatal női vezetőként helytállni ebben a folyamatosan pörgő világban? Kósa Izabella mesélt a Groupama Aréna kulisszái mögött szerzett tapasztalatairól, vezetői szemléletéről és a csapatmunka fontosságáról.


A stadionok világa kívülről legtöbbször a gólokról, a koncertekről és a telt házas estékről szól. A háttérben azonban egy teljesen másik világ működik: emberek százai dolgoznak összehangoltan azon, hogy minden időben, pontosan és gördülékenyen történjen. Ebben a pörgő, sokszor láthatatlan közegben építette fel karrierjét Kósa Izabella is, aki tíz év alatt jutott el a diákmunkás felszolgálói pozíciótól a Groupama Aréna bankettvezetői székéig.

A beszélgetésből nemcsak az derül ki, hogyan működik egy nagyszabású rendezvény a kulisszák mögött, hanem az is, milyen vezetői szemlélet kell ahhoz, hogy valaki fiatal nőként akár 150–200 ember munkáját koordinálja egy ilyen intenzív környezetben.

- Hogyan indult a pályád a vendéglátás világában, és hogyan vezetett az utad a Groupama Arénáig, majd a bankettvezetői pozícióig?

- Kósa Izabella: A pályafutásom tulajdonképpen egy közös álomból indult: a barátnőmmel szerettünk volna nyitni egy cukrászdát. Ennek érdekében elvégeztem egy vendéglátásszervező képzést. A tanfolyam során az egyik osztálytársam szólt, hogy a Groupama Arénában diákmunkára keresnek felszolgálókat, így kerültem kapcsolatba a stadionnal.

Az első pillanattól kezdve igyekeztem minden feladatból kivenni a részem. Ha mosogatni kellett, mosogattam. Ha takarítani kellett, takarítottam. Részt vettem minden rendezvény előkészítésében és lebonyolításában.

Az évek során fokozatosan végigjártam a ranglétrát, közben számos belső képzésen vettem részt, és folyamatosan fejlesztettem magam szakmailag.

Ennek az útnak az eredményeként ma már bankettvezetőként dolgozom.

Milyen fontos döntések, kihívások vagy fordulópontok vezettek odáig, hogy 10 év alatt tanulóból vezetővé válj ebben a rendkívül pörgős és nagy felelősséggel járó világban?

- Kósa Izabella: A legfontosabb döntésem az volt, hogy minden lehetőséget megragadtam a tanulásra és a fejlődésre. Soha nem tekintettem egyetlen feladatot sem túl kicsinek vagy nem hozzám tartozónak. Úgy gondolom, hogy a vezetői szerep alapja az, hogy az ember pontosan ismerje a csapat minden munkafolyamatát, és személyesen is megtapasztalja azokat.

Az elmúlt 12 év során számos kihívással találkoztam, de minden helyzetből igyekeztem tanulni. A kitartás, az alázat, a megbízhatóság és a problémamegoldó szemlélet nagy szerepet játszott abban, hogy eljuthattam idáig. Fontos fordulópont volt, amikor egyre nagyobb felelősséget bíztak rám, és bebizonyíthattam, hogy nyomás alatt is hatékonyan tudok dolgozni és csapatot irányítani.

- Hogyan néz ki egy átlagos napod a Groupama Arénában – és mennyire létezik egyáltalán „átlagos” nap a vendéglátás és rendezvényszervezés világában?

- Kósa Izabella: A vendéglátásban és rendezvényszervezésben valójában nincs két egyforma nap, de a reggelek általában hasonlóan indulnak: eligazítom a csapatot, kiosztom a feladatokat, és áttekintjük az aznapi teendőket.

A munkaköröm ma már nemcsak a bankettvezetést foglalja magában, hanem a rendezvényszervezést is. A napi feladataim közé tartozik az e-mailek kezelése, ajánlatok készítése, egyeztetés a konyhával, a heti beosztások elkészítése, valamint a következő rendezvényekhez szükséges rendelések leadása.

Ha az irodai feladatok engedik, aktívan részt veszek a csapat munkájában is. Ugyanúgy segítek a pultépítésben, a takarításban vagy akár a mosogatásban is.

Fontos számomra, hogy vezetőként ne csak irányítsak, hanem a gyakorlatban is jelen legyek a csapat mellett.

A stadion világában ráadásul a legjobban működő vezetők általában azok, akik pontosan tudják, milyen munka zajlik a háttérben – és szükség esetén ugyanúgy beállnak dolgozni a többiek mellé.

- Egy telt házas meccsnap vagy nagyszabású rendezvény kívülről látványos élmény, de mi zajlik ilyenkor a kulisszák mögött? Mi az, amit a vendégek és a nézők szinte soha nem látnak?

- Kósa Izabella: Egy sikeres meccsnap vagy rendezvény mögött rengeteg ember összehangolt munkája áll.

A vendégek általában csak a kész eredményt látják, de a háttérben órákon, sőt napokon át tartó precíz szervezés zajlik.

A technikai csapat, a takarítók, a teremberendezők, a konyha és a vendéglátás munkatársai folyamatosan együtt dolgoznak. A legfontosabb, hogy ne különálló egységekként működjünk, hanem egy közös célért dolgozó csapatként. Sokszor váratlan helyzeteket is azonnal meg kell oldani, ezért elengedhetetlen a gyors reagálás, a rugalmasság és az egymás iránti bizalom. A vendégek ebből szinte semmit nem érzékelnek, és éppen ez a jól végzett munka egyik legjobb visszajelzése.

- Volt olyan váratlan vagy kaotikus helyzet, amit vezetőként az utolsó pillanatban kellett megoldanod? Mit tanultál ezekből a szituációkból?

- Kósa Izabella: Az elmúlt tizenkét év során számtalan olyan helyzettel találkoztam, amikor az utolsó pillanatban kellett megoldást találni egy váratlan problémára. A vendéglátásban és rendezvényszervezésben ez szinte a mindennapok része.

A legfontosabb tanulság számomra az, hogy ha olyan csapat vesz körül, amelynek tagjaira minden körülmények között lehet számítani, akkor nincs olyan probléma, amit ne tudnánk közösen megoldani. A bizalom, az összetartás és a gyors reagálás minden nehéz helyzeten átsegít bennünket.

- Mi volt eddig a legemlékezetesebb rendezvény vagy esemény, amin dolgoztál a Groupama Arénában, és miért maradt ennyire meghatározó élmény számodra?

- Ez nehéz kérdés, hiszen

az elmúlt évek során számos emlékezetes eseményen dolgozhattam, legyen szó Bajnokok Ligája-mérkőzésekről vagy Magyar Kupa-döntőről.

Ha azonban egy igazán meghatározó élményt kellene kiemelnem, az mindenképpen az első koncertünk lenne.

Ez teljesen új kihívásokat hozott, hiszen a koncertszervezés sok tekintetben eltér a megszokott sport- és céges rendezvényektől. Rengeteg előkészítő munka és összehangolt csapatmunka állt mögötte. Büszke vagyok arra, hogy minden terület kiválóan együttműködött, és az esemény végül az elvárásainkat is felülmúlta. Ez a siker megerősített bennünket abban, hogy új helyzetekben is képesek vagyunk magas színvonalon teljesíteni.

- Fiatal női vezetőként milyen érzés akár 150–200 ember munkáját koordinálni? Találkoztál olyan helyzettel, amikor különösen bizonyítanod kellett a rátermettségedet?

- A szervezőkészség és a logisztikai gondolkodás mindig is az erősségeim közé tartozott. Huszonegy éves korom óta dolgozom a Groupama Arénában, így tulajdonképpen együtt fejlődtem a stadionnal és a csapattal. Soha nem éreztem úgy, hogy külön bizonyítanom kellene a rátermettségemet. Úgy gondolom, a kollégák bizalmát azzal nyertem el, hogy soha semmilyen feladatra nem mondtam nemet, és mindig ott segítettem, ahol a legnagyobb szükség volt rám.

Emlékezetes eset volt, amikor egy 1000 fős rendezvényen meghibásodott a mosogatógép. Mivel a rendezvénytérben minden emberre szükség volt, úgy láttam, a legtöbbet azzal tudok segíteni, ha beállok a mosogatóba.

Feltűrtem az ingujjamat, és kézzel mosogattam a rendezvény végéig. Számomra a vezetés azt jelenti, hogy nincs olyan feladat, amelyet ne vállalnék el a csapat érdekében. Talán ez az a hozzáállás, amely miatt a kollégáim mindig partnerként és vezetőként is elfogadtak.

- Hogyan lehet egyszerre határozottan, mégis empatikusan vezetni egy ekkora csapatot, sokszor komoly nyomás és gyors döntési helyzetek közepette?

- Kósa Izabella: A csapatom tudja, hogy bármilyen nehézség esetén számíthat rám. Fontos számomra, hogy a kollégáim érezzék: nemcsak vezetőként, hanem emberileg is ott vagyok mellettük. Természetesen vannak stresszes helyzetek, amikor gyors döntéseket kell hozni, és ilyenkor előfordul, hogy határozottabban kell fellépnem. Ugyanakkor mindig arra törekszem, hogy igazságosan és tisztelettel kezeljem az embereket.

Gyakran mondom a csapatomnak, hogy szó nélkül tűzbe tenném értük a kezemet, de ugyanezt az elkötelezettséget várom el tőlük is. Ha valamilyen problémát meg kell beszélnünk, azt őszintén és nyíltan tesszük. Nem marad bennünk sértettség, lezárjuk a helyzetet, és megyünk tovább.

- Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy valakiből jó vezető váljon ebben a sokszor láthatatlan, mégis kulcsfontosságú háttérmunkára épülő szakmában?

- Kósa Izabella: Szerintem egy jó vezető legfontosabb tulajdonságai az alázat, a következetesség és az emberek iránti tisztelet. Fontos, hogy ne csak irányítsa a csapatot, hanem pontosan értse és ismerje azt a munkát is, amit a kollégái nap mint nap elvégeznek.

A jó vezető képes gyors döntéseket hozni, felelősséget vállalni, és akkor is megőrizni a nyugalmát, amikor nagy a nyomás.

Emellett elengedhetetlen a kommunikáció, a szervezőkészség és az, hogy a csapat érezze: számíthat rá. Véleményem szerint a legjobb vezetők azok, akik példát mutatnak, és nem kérnek olyat a kollégáiktól, amit ők maguk ne tennének meg.

- Mit javasolnál azoknak a fiataloknak, akik erre a pályára szeretnének lépni?

- Kósa Izabella: Azt tanácsolom, hogy legyenek nyitottak a tanulásra, és ne féljenek a kemény munkától. A vendéglátás és rendezvényszervezés egy rendkívül izgalmas, ugyanakkor sok kitartást és rugalmasságot igénylő szakma. Érdemes minden lehetőséget megragadni, tapasztalatot szerezni, és nem csak a látványos feladatokra koncentrálni. Sokszor éppen a háttérben végzett munka adja a legértékesebb tudást.

Ha valaki szorgalmas, alázatos, és valóban szereti ezt a hivatást, akkor ebben a szakmában rengeteg fejlődési és előrelépési lehetőség vár rá.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
„Hidakat igyekszem építeni különböző világok közé” – Orsós Lajost cégek bérelik fel, hogy segítsen megérteni a dolgozóikat
A módszere nem mindennapi: ő is beáll dolgozni például a gyártósor mellé, közben folyamatosan beszélget a munkásokkal, majd prezentálja a vezetőségnek, min kellene változtatniuk. Az egyik ügyfelénél néhány hónap alatt közel harmadára csökkent a fluktuáció.
Láng Dávid - szmo.hu
2026. május 24.



Orsós Lajos szegénységben nőtt fel egy dunántúli falu cigánysorán, majd 18 éves korában egy megnyert pályázatnak köszönhetően Budapestre került. Életének második 18 évét az RTL-nél töltötte különféle műsorok gyártásával, mellette pedig a világ legnagyobb márkáinak készített reklámfilmeket.

Nemrég viszont mindent feladott, hogy egy teljesen új projektbe kezdjen: saját meghatározása szerint „kékgalléros bizalomépítőként” dolgozik, vagyis vállalatoknak segít jobban megérteni azt a társadalmi közeget, ahonnan a dolgozóik érkeznek.

Közben országszerte előadásokat tart az általa létrehozott Kiút a cigánytelepről program keretében, hogy minél többeket rá tudjon vezetni arra az útra, amin járva a saját erejükből képesek lehetnek jobb életet teremteni maguknak és a családjuknak. Ezúttal arról mesél, hogyan vezetett az útja a média világától a társadalmi projektekig, miért lát Magyarországon mély kékgalléros válságot, és hogyan lehet csökkenteni a feszültséget cégek és munkavállalók között úgy, hogy annak valódi társadalmi és üzleti haszna is legyen.

Öt évvel ezelőtt beszélgettünk utoljára, azóta nagyot fordult az életed. Mi vezetett ehhez a döntéshez?

– Valóban, amikor legutóbb találkoztunk, még az RTL-nél dolgoztam, emellett pedig vállalati kommunikációval foglalkoztam a színfalak mögött. Miután eljöttem az RTL-től, két évig podcasteket gyártottam és fejlesztettem showrunnerként, egészen tavalyig. De tudod, mi történt? Minél távolabb kerültem attól a közegtől, amibe beleszülettem, annál jobban éreztem, hogy belül valami egyre vékonyabbá válik, és ezt nem akartam. Emiatt egyre többet gondolkodtam azon, mi az, ami tényleg boldoggá tesz.

Végigvettem, mihez is értek igazából. Van egy nagyon erős személyes tapasztalásom arról, hogyan működik a cigánytelepi közeg, hogyan gondolkodik a szegény ember, mert tizennyolc évig én is ebben a közegben éltem, és a mai napig nem szakadtam el tőle. A következő tizennyolc évemet pedig Budapesten töltöttem öltönyös emberek, kampányok, sokakat érintő döntések között, tömeg- és vállalati kommunikációval foglalkozva.

Rájöttem, hogy ezek az egymástól gyakran távol álló területek külön-külön világok ugyan, én mégis képes vagyok a saját kultúrájukban, nyelvezetükkel és működésükkel kapcsolódni. Ki- és belépni. Értem a szegénység közegét, a vállalatok céljait és a tömegkommunikációs eszközöket is képes vagyok használni. A célom az lett, hogy ezen világok közé hidakat építsek, és mivel az még kicsit sem elég, fordítok is közöttük.

– Mit jelent ez konkrétabban?

– Olyan társadalmi csoportok között igyekszem kapcsolatot teremteni, amelyek sokszor nem értik egymást, vagy egyenesen ellenségként tekintenek a másikra, pedig nem azok. Úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy a társadalunk szövetének szakadásait igyekszem összevarrni. Én azt látom, hogy ezek a világok egymásra vannak utalva, mégis gyakran ellenségként működnek, mert bár hiába magyarul beszélnek, mégsem értik a másik üzeneteit..

Ez igaz a vállalatokra és a dolgozókra is. De arra is, hogyan kommunikálnak a nagy márkák vagy szolgáltatók azokkal az emberekkel, akik deprivált társadalmi közegben élnek. A társadalmi ranglétrán csúszunk lefelé, felfelé mozgás nem igazán van, így hamarosan a piacnak nem lesz elég az életérzést egy-egy terméke mögé tennen, ha szeretné azt eladni. Érdemes tanulnia a társadalunk rétegződéséről, a szegénység világáról, annak dinamikáiról és szabályairól. Ma Magyarországon több, mint 7 millió embert érint valamilyen formában a szegénység.

Én pedig pontosan ebben a 7 milliós közegben szörfözöm. Lépkedek ki és be a társadalmi csoportok között. Tudom, hogyan viszonyul a generációs nélkülözésben felnőtt ember a hivatalokhoz, az iskolához, az orvoshoz, a formális munka világához. És közben ismerem a nagyvállalati működést is.

Sokszor úgy érzem, mintha a két oldal külön valóságban élne: az egyik lustának vagy problémásnak látja a másikat, a másik pedig eleve bizalmatlan minden intézménnyel és vállalattal szemben. Szerintem addig nem lehet valódi megoldásokat találni, amíg ezek a világok nem kezdenek el közös nyelven beszélni egymással.

– Közben a Kiút a cigánytelepről program keretében előadásokat is tartasz mélyszegénységben élőknek. Mik a tapasztalataid?

– Nagyon változó. Volt olyan iskola, ahol másfél órán keresztül teljes csendben figyeltek a srácok. De olyan is volt, hogy azt mondtam a gyerekeknek: fiúk, ezt most engedjük el, menjünk inkább focizni. Vannak helyek Magyarországon, ahol olyan szintű a kilátástalanság, hogy a gyerekek egyszerűen nem tudnak figyelni. Szétestek a családi minták, kiégtek a tanárok, nincs perspektíva. Sokszor nagyon könnyű Budapestről vagy egy stabilabb társadalmi közegből ítélkezni ezekről a közösségekről. De amikor valaki személyesen elmegy egy észak-borsodi zsákfaluba vagy egy olyan telepre, ahol generációk óta nincs valódi kitörési lehetőség, egészen másként kezd gondolkodni.

Több száz előadást tartottam már országszerte. Önkormányzatok, iskolák, alapítványok hívnak, hogy segítsem motiválni a gyerekeiket. Gondolkoztam már együtt rendőrkapitánysággal drogmegelőzés témakörében, mostanában egyre több tanárnak és segítő szakembernek adok tanácsot, de igazából rendszerszintű megoldásokra lenne szükség. Egy fecske nem szokott nyarat csinálni. A Kiút a cigánytelepről program nem önfenntartó. Minden év végén nekem veszteséges, mert rengeteg utazással és szervezéssel jár, de ahogy tudom, csinálom.

A finanszírozást megkönnyítve kitaláltam egy programot, ez a „Fogadj örökbe egy előadást”. Azt jelenti, hogy bárki, akár egy cég vagy magánszemélyek is kifizethetik a bekerülési költséget, így az ő jóvoltukból el tudok jutni olyan gyerekekhez, akikhez egyébként nem tudnék. Nemrég volt olyan budapesti támogató, aki eljött velem egy borsodi előadásra. Az egész napot együtt töltöttük, majd a végén azt mondta: amíg él, emlékezni fog erre a napra, mert olyat kapott, amit eddig csak a filmekben látott és könyvekben olvasott.

– Kékgalléros bizalomépítőnek nevezed magad. Miért nincs bizalom ezen a területen?

– Magyarországon régóta kékgalléros válság van, szerintem erről sokkal kevesebbet beszélünk, mint kellene. 2010 környékén rengeteg szakmunkás és kétkezi dolgozó hagyta el az országot, amiben nagy szerepe volt a svájci frankhitel-válságnak is. Nagyon sok ember egyszerűen azért ment külföldre dolgozni, hogy túléljen vagy vissza tudja fizetni a hiteleit. Közben a magyar cégeknek változatlanul szükségük volt a munkaerőre, hiszen a gyáraknak, logisztikai központoknak, építőipari cégeknek működniük kellett. Hamar kialakult egy szakmunkás és kékgalléros, azaz kétkezi dolgozó hiány, és itt kezdett igazán látszani, milyen mély társadalmi problémák vannak Magyarországon.

Mivel máshonnan nem volt lehetőségük, a vállalatok elkezdtek olyan társadalmi rétegekből munkaerőt bevonni, amelyek korábban sokkal kevésbé kapcsolódtak a formális munka világához. Olyan emberekről beszélünk, akik sokszor generációs szegénységből érkeznek, nem jutottak rendszeresen munkához, és eleve bizalmatlanok minden intézménnyel szemben. Sokuknak nincs mintája arra, hogyan kell hosszú távon működni egy stabil rendszerben: például konfliktust kezelni, vagy alkalmazkodni egy – számukra merev – munkahelyi struktúrához.

– Mi lehet ennek az oka?

– Nagyon fontos kimondani, hogy ez gyakran nem intelligencia vagy lustaság kérdése. Egyszerűen arról van szó, hogy teljesen más társadalmi közegből jönnek. Más a habitusuk. A cégek ebből leginkább csak azt látják, hogy brutális a fluktuáció: felvesznek dolgozókat, akik pár hét vagy hónap múlva eltűnnek. De amikor az ember elkezd beszélgetni ezekkel az emberekkel, akkor kiderül, hogy a háttérben nagyon komoly élethelyzeti problémák vannak. Adósságok, családi terhek, rossz lakhatási körülmények, teljes bizonytalanság és milliónyi munkahelyi kommunikációs félreértés.

Ahelyett, hogy az alacsonyabb társadalmi helyzetből érkező embereket rendszerszinten segítettük volna beilleszkedni a munka világába, a rendszer inkább külföldi munkavállalókat hozott be az országba, hogy velük enyhítse a munkaerőválságot.

Ennek három eredménye lett. Az egyik, hogy az amúgy is terhelt társadalunk feszültségei növekedtek. A másik, hogy külföldiek a fizetésüket nem itthon, a gazdaságunk motorját erősítve költik el, hanem azt hazaküldik a családjaiknak. Megjegyzem, ez teljesen érthető. A harmadik, hogy a valódi problémával a kutya sem foglalkozott érdemben. Félreértés ne essék, én nem a külföldi dolgozók ellen beszélek, hanem azt mondom, hogy közben lenne több százezer magyar ember is, akiket integrálni lehetne a gazdaságunkba és ezáltal a társadalunkba is.

– A vállalatok mennyire nyitottak a változtatásra?

– Azt látom, hogy ma már sok cég pontosan érzi, hogy probléma van. Nehéz megtartani a dolgozókat, és közben sokszor nincs valódi kapcsolat a vezetők és a kékgalléros munkavállalók között. Én főleg abban próbálok segíteni, hogy jobban értsék azokat az élethelyzeteket, ahonnan ezek az emberek érkeznek. Leggyakrabban nem rossz szándékról van szó, mindössze arról, hogy teljesen más társadalmi valóságban élnek. Hogy egy céggel milyen eredményeket érünk el, az sokban függ attól is, hogy mennyire hajlandó változtatni a szervezeti struktúráján.

– Mit csinálsz a gyakorlatban? Odamész és beállsz a gyártósor mellé?

– Jelenleg három nagyobb ügyfelem van. Mindegyik projekt másról szól, de a közös pont a kékgalléros közeg és a bizalom kérdése. Ennek pedig része az, hogy beállok a többiekkel együtt dolgozni.

Ha kell, én is a céges busszal megyek, vagy beülök az autómba és vezetek 100–200 kilométert Budapestről, mert ott van divíziója a vállalatnak. És akkor ott vagyok X napig. Ugyanazt csinálom, ugyanott eszem velük, ugyanúgy tartom a szüneteket, ahogy ők. Együtt lógunk, elmegyünk stikában cigizni a ház mellé.

A tőlük szerzett információkat pedig viszem tovább közvetlenül a vezetőséghez, és beépítjük a HR, a toborzás, a felvételi, a bérszámfejtés, a vezetőképzések, a teljes belső tréningek rutinjába. Alulról építkezünk. A mikroközösségek szintjétől felfelé egészen a vállalati tárgyalóasztalig. Így kapcsolódik össze a társadalmi valóság azzal, ahol a döntések születnek.

– Hogyan mutatnak be nekik?

– Az elején még inkognitóban dolgoztam, de együtt jöttünk arra rá az első ügyfelemmel, hogy ez nem jó. A módszertan szempontjából nagyon értékes és hasznos, azonban rengeteg morális kérdést vet fel, mind munkáltatói oldalról, mind az enyémről. Ezért elkezdtem szépen lassan transzparenssé tenni a működésemet. Szerencsére ez jobban bejött, mit vártam. Gyorsabban és sokkal több információt kaptam a kollégáktól, mert megértették azt, hogy bár a cég megbízottja vagyok, valójában értük szeretnék tenni.

– Mit szóltak ahhoz, hogy nem egyből árultad el?

– Senkit nem zavart, mert azt látták, hogy itt egy cigánygyerek, aki érti őket. Érti a csóróság mindennapjait. Ugyanazok a gyökereink, a gyerekkorunk. Gyakran akkor is működik ez, amikor nem cigányokkal dolgozom együtt. Ez a kulcs. Értjük egymást. Tudjuk milyen az, amikor nincs, nem jut, nem jár. Miközben ők betanítanak engem és átadják nekem a tudásukat, mesélnek arról is, hogy mi a jó, mi a nem jó, mit szeretnek a munkájukban, mit nem szeretnek.

– Nem félnek attól, hogy visszajut a HR-hez, amiről panaszkodnak, és emiatt hátrány éri őket?

– Nem. A cégnek nem az az érdeke, hogy személyek ellen járjon el, hanem a termelés gördülékenysége és a magas minőség előállítása. Amikor megállapodom velük, már akkor felkészítem őket, hogy lehetnek ilyen helyzetek, de neveket soha nem kapnak tőlem. Mindig a jelenségekről egyeztetünk. A problémákat minden esetben a rendszerben keresem, ezért arra teszek javaslatokat, hogyan érdemes átalakítani azt a területet, ahol éppen nehézségeket látok.

Van olyan ügyfelem, ahol a legnagyobb probléma a fluktuáció: amikor elkezdtünk együtt dolgozni, volt olyan ágazata, ahol negyedévente 45-46 százalékos volt a fluktuáció, amit a következő három hónapban lecsökkentettünk 17 vagy 18 százalékra. Ott főleg a csoportvezetőkkel dolgoztam azon, hogyan érdemes az embereikkel emberibben kommunikálni.

Azt próbálom megértettni a cégekkel, hogy rendszerszintű, országos folyamatokra nincsen hatásom, de az ő kékgalléros problémáikat, amikre jelenleg az ablakon szórják ki a pénzt, csökkenteni tudjuk. Ehhez az kell, hogy legyen bennük nyitottság, és engedjék el az „így szoktuk” gondolkodásmódot.

– Van már befejezett együttműködésed?

– Nincs, eddig mindenkinél egyre tovább és tovább toltuk ki a közös munkát. Az egyikükkel gyakorlatilag a tervezett félévesből másfél éves projekt lesz. Valamikor ez év végén fejezzük be az első nagy etapot, de ebben már van egy teljes szervezetátalakítási folyamat is, amibe beépülnek a meglátásaim, tanácsaim és az általam fejlesztett folyamatok is. Az én dolgom az – ahogy már említettem –, hogy a társadalunk szövetének szakadásait összevarrjam. Ennek egy fontos eleme, hogy értsük meg a szegénység világát. Azt a világot, amihez több mint 7 millió magyar embernek köze van. Azon dolgozom, hogy a szegénységben rejlő határtalan potenciált ki tudjuk aknázni. Ha nem tesszük, mind elbukunk.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
„Meglepő, de nem a háziasítás elején csökkent le a kutyák agymérete” – interjú dr. Kubinyi Enikő etológussal
A professzor kutatási területe a kutyák viselkedése, illetve szaglása és öregedése. Mesélt nekünk a kutatócsoportjairól, és arról, hogy mire van főként szükségük a kutyáknak és mit tanulhatunk mi tőlük.


Prof. Kubinyi Enikő az ELTE Etológia Tanszék tanszékvezető egyetemi tanára, az MTA doktora, biológus és etológus professzor. A kutya-ember kapcsolattal, valamint a kognitív öregedés és a szaglás viselkedési, genetikai és idegtudományi hátterével foglalkozik. Junior Prima- és L'Oréal–UNESCO-díjas, valamint a Research.com „Magyarország legjobb pszichológus kutatói” listáján ő az a női etológus, akinek a munkájára a legtöbbet hivatkoznak a tudományban. Idén májusban Akadémiai Díjat kapott az MTA 200. jubileumi közgyűlésén.

– Mikor és minek hatására dőlt el, hogy a kutatási területe a kutyák viselkedése lesz?

– 1994-ben, amikor elsőéves biológus egyetemistaként megkerestem Csányi Vilmos professzort, az Etológia Tanszék alapítóját.

– Volt kiemelkedően inspiráló kutya az életében? Ha igen, az az állat miben volt különleges?

– De jó kérdés! Még sosem kérdezte meg ezt újságíró. Életem kutyáját, Lilit, egy magyar vizslát körülbelül kétéves korában fogadtam be egy olyan helyről, ahol éheztették. A csont és bőrre fogyott kutya ijesztően nézett ki, szinte járni is alig tudott, féltem, hogy mi lesz belőle. De hamarosan kiderült, hogy egy tündér: kívánni se lehet kedvesebb, okosabb, szeretetreméltóbb kutyát. Éppen leérettségiztem, amikor hozzám került, és 31 éves voltam, amikor elvesztettem. Addigra elvégeztem az egyetemet, férjhez mentem, megszereztem a doktori fokozatot, lett két gyerekem – életem minden fontos szakaszában mellettem volt. Akkoriban még nem szóltak, ha póráz nélkül sétált egy kutya, és Lilire még a belvárosban se kellett pórázt tenni, annyira figyelt rám és olyan könnyen irányítható volt, pedig nincs kiképzői vénám.

– Mi a legmeglepőbb felfedezés, amit a kutyákról kiderített a kutatásai során? Van olyan kutatási eredménye, amelyen a szakma is meglepődött?

– Olyan kutatásokat érdemes végezni, aminél nem tudjuk előre, hogy mi lesz az eredménye. Remélem, hogy mindegyikben van meglepő. A legutóbbi cikkünk például nemzetközi kooperáció eredménye, és az derült ki belőle, hogy nem a háziasítás elején csökkent le a kutyák agymérete, hanem akkor, amikor az emberek áttértek a letelepedett életmódra és mezőgazdálkodásra. Úgy tűnik, innentől egyszerűbbé vált a kutyák élete, és ehhez kisebb agy is elegendőnek bizonyult.

– Sokszor ruházzák fel a gazdák a kedvenceiket is emberi tulajdonságokkal, vagy tulajdonítanak nekik emberi érzéseket, reakciókat. Ezeknek a feltételezéseknek van tudományos alapjuk, azaz tényleg felvettek vagy leutánoztak emberi tulajdonságokat a kutyák, ahogy domesztikálódtak és alkalmazkodtak az ember mellett?

– Igen is meg nem is. Az ősi farkasok kíváncsi, barátságos lények lehettek, akik az emberekéhez hasonló családi csoportban éltek, így már a kezdetektől jól megérthette a két faj egymást. A háziasítás körülbelül húszezer éve kezdődött el, és attól fogva az emberek azokat az egyedeket szaporították tovább, akik az őseiknél is jobban tudtak beilleszkedni az emberi közösségekbe. Úgyhogy eleve jó génkészlettel érkeztek a farkasok az emberek mellé, és miközben kutyává váltak, még inkább előnybe kerültek azok a genetikai változatok, amik lehetővé teszik az emberhez való alkalmazkodást. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne volna szükség megfelelő szocializációra, nevelésre, hiszen a gének és a környezet együtt formálják a kutya viselkedését.

– Mi az, amit a gazdák rendszerint elrontanak vagy félreértelmeznek a kutyájuk kapcsán (pl. kutyagyerek-jelenség, amikor babaként kezelik az állatot)? És mi az, amivel egy átlagos családi kutya még boldogabbá tehető?

– Ahány család, annyiféle kutya, nem könnyű megmondani, mi az átlag. Ha egy 10-30 kg-os, egészséges, kiegyensúlyozott, barátságos kutyát képzelünk az átlagnak, akkor sok-sok mozgásra, játékra, barátkozásra, tanulásra van szüksége. Aki babaként kezeli az állatot, talán nem annyira figyel oda erre. Főként, ha "babaszerű", rövid orrú, kistestű fajtát választ, hiszen rájuk különösen vigyázni kell a törékeny egészségi állapotuk miatt.

– A honlapján az alábbi kutatócsoportokat látom felsorolva: Szenior Családi Kutya Program, Kutya Agy és Szövetbank; MTA-ELTE Lendület Társállat Kutatócsoport; MTA-ELTE NAP Szaglás Kutatócsoport. Ezeknek röviden mi a missziójuk?

– A csoportokat pályázati támogatásokból hoztuk létre. 2016-ban az Európai Kutatási Tanács (ERC) támogatásával indult a kutyaöregedést vizsgáló csoportom. Ehhez a témához kapcsolódóan hoztunk létre szövetbankot az idős, egészségi okokból elaltatott kutyák szöveteinek gyűjtésére, hogy az öregedést molekuláris szinten is tanulmányozhassuk. A Lendület pályázatom 2021-ben indult azzal a céllal, hogy megértsük, miért lett egyre fontosabb sok embernek a társállata, olykor bárki másnál is fontosabb. A NAP csoportban pedig a kutyák és az emberek szaglását kutatjuk, viselkedési és idegtudományi szinten.

– Milyen témát célzó kutatásban vesz részt jelenleg?

– Párhuzamosan több mint tíz cikken is dolgozunk most.

Például vizsgáljuk, hogy a kutyák szaglási teljesítménye hogyan függ össze az orr- és bélmikrobiota összetétellel, hogyan reagál a kutya és az emberi agya félelmet, illetve örömöt érző emberek szagára, hogyan tért el az állattartók mentális jólléte a nem-állattartókétól a COVID alatt.

– Ön már rengeteget tanult a kutyákról – és mi mit tanulhatunk a kutyáktól?

– Mindenki azt, amire szüksége van. Talán a legfontosabb az lenne, ha szeretetet tanulnánk. Ha mindenki úgy örülne a hazatérő családtagjainak, ahogyan egy kutya tud, sokkal boldogabb közösségekben élnénk.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk