SIKERSZTORIK
A Rovatból

Backpacker Bori: 48 országban járt, ma már az utazás a munkája

A backpacker.hu bloggere egyszer csak fogta a hátizsákját és hátrahagyva a 8 órás irodai munkát és a szürke hétköznapokat világgá ment.


Vigh Bori, a Backpacker.hu szerzője először csak rövidebb időkre kelt útra, majd 2013 óta retúrjegy nélkül, digitális nomádként járja az egzotikus országokat. Bori első nagy útja Dél-Amerikába vezetett, szerette volna élőben látni a tangótáncosokat, itt született meg bakancslistája is.

A lista azóta a hobbijává vált, melyre most kerül fel a 18. pipa: könyvet írni.

Missziójának tekinti,

hogy minél több embernek segítsen valóra váltani az álmát, hogy útra keljenek, úgy véli, az utazók jobbá tehetik az országot is. Könyvében most elmondja, Hogyan menjünk világgá?

boriecuador

- Hány országban jártál eddig?

- 48. Az az igazság, hogy azért számoltam meg, mert sokan kérdezik, de engem annyira nem érdekelt, hogy számon tartsam. Nem hiszek abban, hogy az országok számítanak. Például Indiában rengeteg terület van, ami mind más és más. Indonézia is elmehetne legalább nyolc országnak. Aztán meg ott van, hogy elvileg voltam Amerikában, de csak New Yorkban. Nem vagyok az az ország-gyűjtős típus. Bár, ha belegondolsz, 198 ország van és abból 48 azt jelenti, hogy még csak a negyedében voltam. Ez tényleg jó érzés.

- Cél, hogy minden országba eljuss?

- Régen cél volt, de egy kicsit most már kezdek lenyugodni és ilyen erős célt nem fogok kitűzni magamnak, mert ez azt jelenti, hogy akkor is utazok, amikor nincs kedvem.

borii

- Mi volt az első olyan utad, ahová egyedül indultál el?

- Spanyolországba mentem egy hónapra, hogy megtanuljam a nyelvet. Gimnáziumban nagyon kemény spanyol tanárom volt és kitaláltam harmadikban, hogy le kéne raknom a spanyol nyelvvizsgát, mert akkor nem kell hozzá többet bejárnom, és az érettségim is meglenne. Ő elkönyvelt engem egy hármas tanulónak. Ha meggebedtem sem lettem jobb annál.

Ezért mentem el Malagába egy nyelvtanfolyamra. Napi hat órás intenzív kurzus volt, de nem is az volt a legfontosabb: összebarátkoztam pár spanyol sráccal, akik az utcán gangeltek. Amint megtudták, hogy 18 éves vagyok, bátyusokként viselkedtek velem. Mivel semennyire sem beszéltek angolul, kénytelenek voltak nekem mindent nagyon türelmesen elmagyarázni. Miattuk tanultam meg spanyolul. Utána hazajöttem és letettem a nyelvvizsgát. Szerintem nálam ott kezdődött az, hogy egyedül el lehet menni utazni, hiszen ide is teljesen egyedül mentem. Akkoriban azt gondoltam, hogy nekem Spanyolország a nagy szerelem és visszamentem Sevillába Erasmusszal.

Eleinte azt hittem, hogy annál az egy hónapnál, ami Malagán volt, nem lehet jobb az élet. Aztán, elmentem Erasmusra egy évre, ezt az évet már tényleg nem lehet überelni. De aztán elkezdtem utazni… Nagy álmom volt, hogy megnézzem a tangótáncosokat Buenos Airesben. Ez volt az - akkor még nem létező - bakancslistám első eleme. Ott derült ki számomra, hogy lehet így utazni. Dél-Amerikába önkénteskedni mentem, többek között azért, mert féltem, hogy nem lesznek barátaim, és azt reméltem, hogy majd talán a többi önkéntessel tudok barátkozni. Na, ez nem így történt, mert alig találkoztam más segítőkkel az árvaházban. Viszont beraktak egy olyan hostelbe, ahol találkoztam más utazókkal. Így lettem végül utazó én is. Ők megtanítottak arra, hogyan lehet utazni. Itthon, akkoriban nem lehetett sokat arról hallani, hogy lehet hátizsákkal utazni.

"
Jelenleg ezt akarom visszaadni a magyaroknak. Amit ott kaptam Buenos Airesben a többi utazótól. Azt próbálom mindenkinek elmondani, hogy meg lehet csinálni.

- Nem érzed konkurenciának, hogy egyre több utazó blogger és előadás lesz?

- Ahhoz, hogy az ember ne legyen féltékeny nagyon kell tudni, hogy a Backpacker Bori az egy külön személyiség a Vigh Boritól. Nyilván a Backpacker Bori az egy részem, ahogy a blog is.

De azon túl még rengeteg minden van, amit nem osztok meg, illetve valamennyire megpróbálom megtartani a saját privát szférámat is. Amennyiben azt tudod, hogy a taps az nem neked szól, amikor a színpadon vagy, hanem annak, amit mondtál, akkor el tudod vonatkoztatni a féltékenységtől. És akkor tudok örülök neki, hogy ezt más is csinálja. Nagyon hiszek abban, hogyha mi magyarok elkezdünk utazni, akkor tudunk egy sokkal jobb országot építeni. Ez most jelenleg misszióm, mert azt vettem észre, hogy aki elhagyta Európát az úgy jön vissza, hogy azért nem rossz ez az ország. Mindig azt hallom nem-utazóktól, hogy külföldön ez nem így megy… Amikor panaszkodnak valamire, azt szoktam kérdezni, hogy hol külföldön? Mert nem Franciaország vagy Németország a „külföld”, hanem Bolívia, az USA vagy Új-Zéland. A világ annyira nagy, és mi nem a közepén vagyunk. Hat milliárd ember rosszabbul él, mint mi Magyarországon. Össze kell szedegetni azokat, amiket megtanulunk a környező országokból és azt lehet implementálni, mert tök sok hely van szerintem a fejlődésre. Például az én blogom nem lehetett volna sikeres, hogyha amerikai vagyok, mert Amerikában 16 millió ilyen blog van. De Magyarországon egy olyan dolgot csináltam anno, ami még nem volt. Nem azt mondom, hogy copyztam, de inspirált.

Névjegy

Vigh Borit már két évesen érdekelte a nagyvilág, olyannyira, hogy a rácsos ágyból kikelve egészen a lépcsőházig eljutott. Apukája rendszeresen „bepakolta” a családot a kocsiba, hogy célba vegyék valamelyik tengerpartot. Egyedül először nyelvet tanulni utazott külföldre, később Erasmusszal Sevillába. Nyolc évig dolgozott egy szoftvercégnél social media managerként, majd az utazó életmódhoz alkalmazkodva digitális nomád lett. Backpacker.hu című blogját 2013 óta vezeti. A blogolás mellett előadásokat is tart utazni vágyóknak, hogy felkészülten vághassanak neki a nagyvilágnak.

- Most, hogy megjelenik a könyved mennyire fogod folytatni a blogírást? Hiszen ez is egy pipa a bakancslistádon.

- Ez egy jó kérdés. Fölmerült bennem, hogy ezzel vége. A blogolástól nem csak azt kaptam meg, hogy megkeresett a kiadó, hanem nagyon sok minden mást is. Őszintén szólva, most azt érzem, kezd szűk lenni nekem a blog. Tök szívesen beszélnék más dolgokról is. Most írtam az áldozathibáztatásról a blogomon, de hozzá kell kötnöm mindig valahogy az utazáshoz. Sok mindent nem lehet hozzákötni. Rengeteg dolog van, ami szerintem sok embernek lehet inspiráló, most keresem a lehetőségeket, hogy ezt milyen formátumban tudom továbbadni.

- A bakancslistád a hobbid. Hány elem van rajta és mennyire változik?

- Változgat. Nem tudom megmondani, hogy mennyi elem van, mert minden életszakaszban más az, ami érdekel, nő a lista. Szerintem úgy 40-50 között lehet. Azt sem tudom, hogy milyen lesz, amikor már lesz családom. Egyelőre van terem önmegvalósítani, de ha majd gyerekeim lesznek, akkor abban keresem majd kihívásokat. Egy családnak már más a dinamikája. Nem csak rólam szól, mint jelenleg az életem. Valószínűleg ennek a bakancslistának periódusai lesznek, amikor tudom csinálni, és amikor nem.

- Mennyi pipa van rajta?

- Most lesz a 18., a könyvvel.

- Mennyiben volt más megírni a könyvet, mint blogolni?

- Nagyon más volt. Az ember azt gondolná, hogyha valakinek van egy blogja, csak összekötögeti a cikkeit és kész is van. De nem, mert más a ritmusa egy blog posztnak és más egy könyvnek. Máshogy ülsz le megírni. Nagyon nehéz volt megértenem, hogy van időm, tehát most annyi betűt írok le, amennyit akarok. A könyvet máshogy fogják olvasni. A blogposztot „szkennelik” az emberek, a könyvnek pedig úgy ülnek neki, hogy van rá idejük. Mire rájöttem, hogy ezt hogyan kell csinálni… Másrészről pedig tudtam, hogyha Pesten maradok nem fog működni, mert nem tudok majd izgalmas projektekre nemet mondani. Úgyhogy elmentem először Pécsre, aztán Tolnán, egy parasztházban írtam.

"
Annyira romantikusnak tűnt, hogy ülök majd a parasztházban és nyugodtan írom a könyvemet.

Hát, ez egyáltalán nem így nézett ki, hanem a nap 23 órájában agonizáltam és egy óra volt, amikor le tudtam ülni és írni. Voltak napok, amikor nagyon nem ment, máskor pedig elkapott a flow. Ráadásul közben ott volt a bűntudat, hogy nem írok. Életemben nem takarítottam és főztem ennyit, sőt, megtanultam egy egész darabot zongorán, mert nem volt sem tévé, sem internet. És ez még a könnyű része volt. Amikor leadod a szerkesztődnek, és azt mondja, hogy ennyi volt, kész vagy, az horror. Horror, hogy nem tudsz hozzáírni többet és azt kell mondanod, hogy készen vagy. Bloggerként ez nagyon nehéz, mert egy blog poszt mindig úgy kerül ki, hogy bármikor levehetem, alakíthatom. De a könyvet ki fogják nyomtatni, és ott lesz örökre. Az para. Nehéz volt elengedni, annyira, hogy 5-6 napon keresztül minden este azt álmodtam, hogy ülök a könyv előtt és szerkesztem.

Vigh Bori - Hogyan menjünk világgá?

Adott egy lány, akit kislányként megbűvöltek a tangó-táncosok, majd sok évvel később végre maga is ott ül egy Buenos Aires-i tangóbárban és átértékeli az életét. Úgy hangzik, mint egy regény és valóban úgy is indul, ahol kíváncsian kezdesz alámerülni a hősnő sorsfordító történetében, majd egy hirtelen megálljnál rájössz, ez valójában csak a bevezetője annak, hogy elkezd a sajátodat. A „Hogyan menjünk világgá?” nem a repjegyvétellel és a hátizsák bepakolásával indít, nem is azzal, milyen delfinekkel úszkálni a tengerben vagy szörfözni. Hanem azzal kezdi, milyen emberré tehet téged az utazás, a bakancslistád megalkotásával álmok helyett célokat ad, mindemellett pedig tökéletesen „detelenít” – azaz elveszi tőled a felesleges kifogásokat. A három részre osztott könyv innen megy bele a praktikus részletekbe: mivel utazz, hogyan spórolj, mennyire lesz szükséged, hogyan keress szállást, majd a legvégén, mik kerüljenek a táskádba, mikre figyelj a nagy utazás előtt. A könyv azt sem rejti véka alá, hogy az utazás sem fenékig tejfel és Bori sem túrazsákkal a hátán jött a világra, de hagyja, hogy a saját kárán tanulj, míg az életbölcsességek sora sohasem lépik át a Coelho-Oravecz vonalat. Nem állítja, hogy a története egyedülálló, de azt igen, hogy a tiéd is tele lesz izgalmakkal. Egészen a reptérig kísér.

A könyv végére úgy éreztem, nem egy „utazós kézikönyvet” lapozgatok, hanem egy backpacker hostelben ücsörögve hallgatom Bori tanácsait és történeteit – pont, ahogy őt is beavatták a titokba a Buenos Aires-i utazók. Mert nemcsak egy pontos checklistet kaptam kézhez az utazáshoz, de útmutatót ahhoz is, hogy az álmok célokká váljanak.

vigh_hogyan_menjunk_vilagga

A könyvbemutató december 1-jén, 18 órakor lesz a Fogas Házban.

- Mondtad, hogy mindenki csak a Backpacker Borit ismeri, de milyen más olyan arcaid vannak, amiket szeretnél, hogy ismerjenek. Például énekelsz is.

- Igen. Például az éneklést nem keverném bele a Backpacker Boriba. Persze, amikor utazom, nagyon sokszor előkerül az éneklés és az ukulelém. Fölraktam egyszer egy videót, hogy néz ki, amikor zenélek, de én nem tartom magam egy kifejezetten zseniális zenésznek és nem vágyom arra, hogy ezzel bármi mást csináljak, inspiráljak embereket. Annyira egy belső megnyugvás nekem a zenélés. Egy igazi flow élmény. Ezért nem azért csinálom, hogy másokkal kommunikáljak, csak azokkal, akik éppen ott vannak, és részesei az élménynek.

borizeneles

- Ez is bakancslistás pont volt nálad. Hogyan valósítottad meg?

- Képzeld el, amikor hazajöttem Dél-Amerikából, akkor már négy pipa volt a bakancslistámon. Mindig úgy van, hogy megvannak a pipák, végignézek gyorsan a listámon és akkor egyen megakad a szemem, hogy most azzal kéne foglalkozni… De akkor még nem kezdek el mindent azonnal beletolni, hanem csak úgy hagyom. Megvárom, hogy milyen segítség érkezik hozzá. Ültem a kocsimban és azon gondolkoztam, hogy most zenét hallgassak, énekeljek, vagy bekapcsoljam a rádiómat. Nekem a kocsi volt a zuhany, már megtanultam úgy megállni a piros lámpánál, hogy ne lássák, hogy üvöltve énekelek bent.

"
Bekapcsoltam végül a rádiót és ott egy énektanár azt mondta, ő hisz abban, hogy bárki képes énekelni, és azt mondta: “ha te most ülsz a kocsidban és azt gondolod, hogy nem tudsz énekelni, akkor gyere el hozzám, és megmutatom, hogy tudsz.”Ezt jelnek vettem és írtam ennek a nőnek. Elkezdtem énektanárhoz járni.

Elmentem az első énekórámra, majd másnap kávézás közben a munkahelyen meséltem egy kollégámnak, hogy elkezdtem a hangképzést. Felcsillant a szeme: „de jó, énekesnőt keresünk a zenekarba!” Akkor még csak egy órán voltam – ahol nem is énekeltem – úgyhogy kértem egy kis időt. Két hónapot beszéltünk meg, aztán elmentem az első próbára.

Ma már tudom, hogy nem voltam kifejezetten jó azon a próbán, de meglátták bennem a lelkesedést. Tudták, hogy én ebbe most beletolok mindent és alapvetően ebből a hangból lehet valamit kihozni, hogyha a lelkesedés is megvan. Elkezdtünk együtt próbálni.

Ez egy nagyon nagy vállalás volt tőlük, az előző énekesnőnek jazzalbumai jelentek meg, én meg bejövök kéthónapos tapasztalattal… Egy évet próbáltunk, utána jött az első koncert, ami egy fizetős, két és fél órás koncert volt Ausztriában, egy síversenyen.

Nagyon féltem. Szerencsére – most már ezt mondom - a szervezőgárda elrontotta az egész esemény hirdetését és öten voltak a koncerten, beleértve a biztonságiakat és a pultosokat. Tehát, ez egy nyilvános próba volt, de kaptunk érte gázsit. Amikor hazajöttünk csináltunk egy rendes koncertet a Rézmálban, ahová 120-an eljöttek, de nekem már volt “koncert-tapasztalatom”. Rájöttem, hogy hibázni mindig fogok. Nem hagytam, hogy a tökéletességre való törekvésem megbénítson. Nyilván kell rá törekedni, de utána nem szabad felróni, ha nem volt az, mert akkor nem tudod majd tovább csinálni. Úgy kell nekimenni, hogy megpróbálom a maximumot nyújtani, de minden bizonnyal el fogok rontani egy-két dolgot. Nem biztos, hogy minden hang ki fog jönni, emlékezni fogok a szövegekre stb., de ha megbocsátok magamnak előre hibákat, akkor fel tudok állni a színpadra.

- Most is többször mondtad, hogy jelek alapján cselekedtél, az első utazásodnál is egy adó-visszatérítés jelentette a kezdő lökést… a blogbejegyzéseid végén is általában van valamilyen tanulság. Te alapvetően spirituálisan éled az életedet, keresed az ok okozatokat?

- Olyan érdekes, hogy ezt kérdezed, mert pont ezen gondolkoztam ma a buszon. Ha valaki rám néz, nem mondaná meg, hogy spirituális vagyok. Nem vagyok az a rasztás hajú hippi, de valóba, a spiritualitásnak nagy szerepe van az életemben. 16 éves korom óta pránanadizom, elég korán érkezett ez az életembe. Persze a sok kaland is tanított. Az utazás során annyira ki vagyok szolgáltatva sokszor, hogy nincs más megoldás, csak bízni Istenben, a sorsban, az univerzumban, Ganésában, vagy az angyalokban. Ilyenkor annyira bejönnek a dolgok, hogy már az lenne az irreális, ha nem lennék spirituális. Annyira sok a véletlen és az, hogy az utolsó pillanatban jön valaki, aki megment, hogy az utazás során tényleg elkezdtem hívő lenni, de ezt nem kötöm valláshoz. Én Istennek hívom ezt a dolgot, de egyetértek benne, hogy másként is lehet nevezni. Nekem egyszerűbb Istennek hinni. Az én fejemben nem a szakállas öregember a felhőn, hanem egy cool, vicces segítő. Nem kaptam ilyen neveltetést, hanem olyan sok szituációba kerültem, hogy tényleg az a reális, hogy van valami, ami segít, és ami utat mutat. Aztán az is lehet, hogy nincs igazam, de könnyebb azt hinni, hogy van…

boriutazos

- Amikor rossz dolgok történnek veled, mint a támadás Lisszabonban, a földcsuszamlás Peruban vagy az, hogy ki akartak rabolni, mi volt az, ami hajtott tovább? Nem gondoltad, hogy abba szeretnéd hagyni?

- Tavaly ilyentájt volt egy erős megzuhanásom. Összejöttem egy fiúval Indonéziában, négy hónapot együtt voltunk, és miatta jöttem haza onnan, pedig nekem vissza kellett volna mennem Új-Zélandra working and holiday vízummal. Megbeszéltük, hogy hazajövök Európába, megvárom, hogy ő is fel tudjon mondani, és el tudjunk utazni együtt. Emlékszem, nem akartam elhinni, hogy minden rendben van az életemmel: boldog párkapcsolat, egy olyan életvitel, amiről a legtöbb ember csak álmodik, egy munka, amiben teljesen ki tudok teljesedni, jó kapcsolatom lett a családdal, tehát enyém volt a világ.

És akkor egy hirtelen csapással vége lett ennek a kapcsolatnak, és magamra lettem hagyva Svájcban. Olvasóim fogadtak be. Onnan át kellett mennem Spanyolországba, majd Portugáliába, akkor történt a támadás. A kocsim Svájcban maradt, és visszarepültem érte, majd 12 órán át egy 23 éves Ford Fiestát kellett hazavezetnem. Akkor kezdtem el gondolkozni, hogy most mi a következő lépés. Minden összeomlott. Nem csak a tervek, hogy mikor hova megyek, de megingott a bizalmam az emberekben. Féltem tovább utazni.

Terápiára kezdtem el járni. Egészen Galapagosig még szarul voltam (szerk. Bori idén februárban Amerikába utazott, majd innen Ecuadorba és Galapagosra), ott sikerült helyre raknom magamat és minden visszatért a régi kerékvágásba. Kivirult minden. Ilyeneket kap néha az ember, fel kell dolgozni. Nekem nagyon erős jelzés volt. Akkor már hat évet utaztam és megvoltak a Hogyan menjünk világgá? és az Egyedül nőként a nagyvilágban előadásaim. Nem állhatok ki úgy az emberek elé, hogy azt mondom, menj nyugodtan, nem lesz semmi baj, mert 200 nőből 1-nek az első napon valószínű, hogy valami baja esik. Statisztikailag lehetetlen, hogy ne legyen baja, de ha felkészül, kevesebb eséllyel éri bántódás. Nekem a bloggerfelelősség miatt is jelzés volt ez a támadás, hogy másokra és magamra is vigyázzak. Nem stoppolunk, nem megyünk fel Coachsurfingen olyan pasihoz, aki nem 100%-ig megbízható a profilja alapján, többet költünk azért, hogy biztonságban legyünk, nem szállunk fel olyan buszra, aminek sok balesete volt.

"
Rájöttem, hogy a biztonság sokkal fontosabb, új szabályok lettek az utazásban.

- Új-Zélandra utaztál először csak oda jeggyel. Azóta tervszerűen utazol, vagy továbbra is retúrjegy nélkül?

- Megtanultam, hogy az ember kapcsolatai fontosabbak annál, mint, hogy non-stop utazzon, tehát egyeztetni kell ezt a kettőt. Szerintem, aki folyamatosan úton van, az elveszíti a kapcsolatait. Tartja a mondás, hogy “a barátok olyan, mint a csillagok, attól, hogy távol van még mindig ragyognak”… hát ez jó nagy baromság. Nyilván nem az van, hogy Borika hazajön két hétre small-talkolni a barátokkal. Az nem a kapcsolat ápolása, ahogy a skype-olás sem. Az szinten tartás. Ahhoz, hogy megint meglegyen egy valós élmény, kellenek a közös emlékek, az, hogy együtt elmenjünk valahova a belvárosban vagy kirándulni. Kell az, hogy tényleg aktív barátságunk legyen. Én úgy döntöttem, hogy mivel nem bírom a telet, ilyenkor lelépek és tavasszal hazajövök. Úgy érzem, ez így win-win, mert pár hónapot azért kibír egy barátság és utána fel tudjuk venni a szálat.

boridigitalisnomad

- Ilyenkor hogyan tartod fenn magad utazás közben?

- Vannak ügyfeleim, social mediát és mindenféle más, adminisztratív munkákat vállalok. Ez az egyik. Közben rengeteg bevételi forrás van, konzultációkat tartok, mindenféle dolgot kitalálok, amiből pénzt lehet csinálni. Én nem titkolom, hogy az előadásokból is van jövedelmem. Sokan mondják azt, hogy ez nem egy backpackeres hozzáállás, de az az igazság, hogy esetenként több százezer forintot spórolok ezeknek az embereknek egyetlen mondatommal. Ez az egyik, hogy ők mit kapnak egy ilyen előadással, a másik pedig, hogy nekem mi munkám van azzal, hogy összeszedjem az előadást, kiállítsam a jegyeket számlára, leszervezzem a helyet, rendben legyen a beengedés. Azt akarom, hogy úgy menjenek el, hogy tényleg útra tudjanak kelni.

- Utazás közben, amikor ilyen szép helyeken jársz, hogyan tudsz arra összpontosítani, hogy mindig el legyen végezve a munkád?

- Amikor kinyitom a gépem, körbenézek, és azt mondom magamnak: azért lehetek itt, mert dolgozom. Hálával. Ez ennyi.

"
Föl kell fogni, hogy én nem utazom és dolgozom, hanem dolgozom és utazom, tehát a különbség, hogy én most nem nyaralok, hanem nekem ez az életem. Csak pár órát kell dolgoznom aznap, hogy utána nem a belvárosba menjek vagy egy jógaórára, hanem a tengerpartra.

Át kell helyezni a hangsúlyt. Ráadásul én szeretem a munkámat. Szeretem, hogy le vagyok földelve. Úgy érzem, hogyha nagyon sokáig utaznék úgy, hogy nem ülök le a géphez, és nem használnám az agyam stratégiai részét, csak arra, hogy hol eszem, és hol alszom – ami szintén stressz – akkor ez nem működne. Én ezt szeretem csinálni, szeretek a bloggal is foglalkozni.

borigalapagosborikepborisvajc

Ha itt vagy Magyarországon, otthon érzed magad?

Igen, nagyon szeretem Magyarországot, nagyon szeretem Budapestet, fantasztikus város.

- Van kedvenc helyed, amit szívesen megmutatsz a hozzád érkezőknek?

- Van egy túrám. Nagyon sokan jönnek hozzám látogatni. Akikkel külföldön megismerkedem, azoknak általában én vagyok az egyetlen magyar ismerősük. Mindig elmegyünk a várba, a Széchenyi fürdőbe, elviszem őket egy kocsmatúrára – általában a Szimplában kezdünk – utána megyünk egy kört a Gozsdu környékén. De néha én is megunom, és kimegyünk a Margitszigetre, vagy egy múzeumba. Zseniális ez a város, nagyon szeretem. Hihetetlen kreatívak vagyunk, mi budapestiek. Például, ami a Szabadság-hídnál volt nyáron, az javarészt a mi érdemünk. Az egy dolog, hogy lezárták, de mi, a lakosok tettük olyan jó hangulatúvá. Jógázás, sámándobolás, grillezés. Nem lehetett úgy végigmenni rajta, hogy ne érjen fülig az ember szája.

- Mi a következő most?

- Van egy titkos bakancslista elemem, amit nem tudok elmondani, mert amint elmondanám, az rondítana rajta. Sokkal nehezebb lenne megcsinálnom, hogyha nyíltan beszélnék róla. Ígérem, hogy amint meg van a pipa, meg mondom, hogy mi volt az, pont úgy, mint a könnyvvel.

- Annyit megtudhatunk: utazással kapcsolatos?

- Nem utazós. Már egy ideje úgy van, hogy ami ilyen 2-3 éves projekt – mint a könyv – azokon komolyan dolgozom. Azt már megtanultam hogyan tudok utazni, az már egy könnyű elem számomra. Ezeket ugyanúgy megélem, és rengeteget tanulok belőlük, de ezek a 2-3 éves tervek az igazi tanulságok. És őszintén szólva azokat most már sokkal jobban szeretem.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SIKERSZTORIK
A Rovatból
Az egész világ a magyar sportoló zsákolásán ámul, még az NBA is felkereste
Tóth Bercel akrobatikus kosárlabdázó lenyűgöző zsákolása hatalmasat ment a közösségi médiában. Még több tízmilliós követőbázissal rendelkező oldalak is továbbosztották, most elmondta, mekkora munka volt ebben a néhány pillanatban.


Csak pár másodperc az egész mutatvány, mégis évek kitartó munkája van benne. Erről beszél Tóth Bercel akrobatikus kosárlabdázó, akinek egyik videója nagyon komoly megtekintésszámokat produkált a közösségi médiában. A vírusvideóban az akrobatikus sportoló egy hátraszaltós zsákolást mutat be.

Bercel most a zsákolás hátteréről elmondta az Instagramon, hogy az országos bajnokság utolsó fordulójában sikerült összehoznia, és az erről készült felvétel akkorát ment, hogy 3 nap alatt 30 millióan látták az eredetit.

Később még az NBA hivatalos Instagram-fiókja is felkereste őt, hogy kirakhatják-e a videóját, de más, több tízmilliós oldalak is érdeklődtek.

Az akrobatikus kosaras ugyanakkor hozzátette,

ebben a zsákolásban hat és fél év konzisztencia és kemény munka van, és a kis Bercel most biztosan büszke lenne rá.

Az algoritmus-kompatibilissé tett eredménybeszámolóját a kommentek között sokan elkezdték ekézni, mert szerintük nagyképűnek tűnik miatta.

„Visszanéztem párszor ezt a videót amióta kitettem, és hát máshogy érződött, amikor csináltam... Nem akartam nagyképűnek tűnni ezzel, csak meg szerettem volna osztani az örömöket amik a napokban értek! Remélem, összességében ez jött le belőle!” – reagált Bercel, aki elmondta,

a következő cél, hogy egy videója 100 millió emberhez eljusson.

Ajánljuk
SIKERSZTORIK
A Rovatból
Hétévesen ötjegyű számokat szoroznak össze fejben: a Kis Zseni módszerével már óvodásként megszeretik a gyerekek a matematikát
A tanfolyam nemcsak villámgyors számolási készséget ad, hanem olyan alapokat is, amit később az élet bármely területén kamatoztatni tudnak. Megnéztük az egyik órát.


„Rakjatok el mindent, csak a tolltartó és az abakusz marad elöl!” – mondja Móni néni, azaz Pintér Mónika a teremben lévő 10 év körüli gyerekeknek.

Az, hogy nem hagyományos iskolában vagyunk, az alacsony csoportlétszám (mindössze 8 fő) mellett azonnal nyilvánvalóvá válik abból is, hogy a következő pillanatban megszólal a Shakirától a Waka Waka, amire mindenki felpattan és táncolni kezd.

Ezzel a bemelegítéssel kezdődnek a Kis Zseni foglalkozások, ahová akár már óvodás kortól kezdve is lehet járni. Elsőre indokolatlannak tűnhet, hogy a délutáni játszóterezés helyett bárki ilyesmire íratja be a gyerekét, de mint a fentiekből is látszik, közel sem unalmas magolásról van szó.

Mindkét agyféltekét egyszerre mozgatják meg

A Kis Zseni egy nemzetközi franchise-rendszer, amit eredetileg egy szerb édesapa fejlesztett ki a saját gyerekének. Magyarországra egy ismerőse hozta be, Tréfás-Szilágyi Judit pedig először szülőként, a gödöllői iskola elindításával kapcsolódott be a hálózatba. Végül a Covid-időszak alatt, 2021-ben átvette a teljes magyarországi hálózat tulajdonjogát.

Bár a névben szerepel az „iskola” szó, a képzések többnyire nem klasszikus oktatási intézményekben zajlanak, inkább lakásokban vagy üzlethelyiségekben, amiket tanteremnek rendeznek be.

A hálózat mára 40 helyszínen van jelen Magyarországon, lefedve a legtöbb nagyvárost és számos budapesti kerületet. Országosan körülbelül 3000 gyerek látogatja a heti egyszeri, 2 óra 15 perces foglalkozásokat. A havi tandíj országszerte jellemzően 25-30 ezer forint között mozog. Az oktatói gárda – köztük Mónika is – másodállásban, a közoktatásban végzett főállása mellett tanít a hálózatban.

A programba való bekerüléshez nincs szükség különleges matematikai tehetségre vagy előzetes vizsgára, a tanfolyam nyitott mindenki előtt. Judit elmondása szerint az egyetlen alapkövetelmény magának az abakusznak a működési logikája: az eszközön van egy keresztvonal, alatta négy golyó, felül pedig egy. Utóbbi ötöt ér, tehát hiába egy golyó van felül, ha lehúzod, az nem egy lesz, hanem öt. Ezt kell megértenie mindenkinek, de szinte sosincs belőle probléma.

A módszer legfontosabb eleme a mentális aritmetika, ami a fizikai eszköz nélküli, tisztán fejben történő számolást jelenti. Lényege, hogy a gyerekek a képzés előrehaladtával fokozatosan elhagyják az abakusz tényleges használatát, csak maguk elé képzelik a golyókat és pálcikákat, majd azokat a gondolataikban mozgatva végzik el a műveleteket.

Ez összehangolja a logikáért felelős bal, valamint a képekért és vizualitásért felelős jobb agyféltekét, ami nemcsak villámgyors számolási készséget ad, de alapjaiban fejleszti a fotografikus memóriát és a mély fókuszálást is – olyan mentális alapot nyújtva, amit a gyerekek később az élet bármely területén kamatoztatni tudnak.

Ha arra van igény, a fogócska is belefér

A képzés egy tudatosan felépített struktúrára épül:

  • Numicon (3–5 éveseknek): Az Oxfordban kifejlesztett, 6 fős csoportokban zajló módszer segít hidat képezni az óvoda és az iskola között a számképek és mennyiségek játékos elsajátításával. A kis táblácskákkal végzett munka fejleszti a kicsik térlátását és érzékszerveit.
  • Kis Zseni alapprogram (5 éves kortól): Ide lépnek át a gyerekek a mennyiségfogalom megszerzése után. Kortól függetlenül mindenkinek az összeadás-kivonással kell kezdenie. Mónika elmondása szerint itt a megszokottól eltérően balról jobbra haladva számolnak az abakuszon, a szabályokat pedig mesékkel és családi történetekkel teszik befogadhatóvá.
  • Haladó program és Marvel: Az alapképzés 10 hónapja után következik a szorzás és osztás, míg a Marvel nevű kiegészítő képzésben az ábécé nagybetűi mellett a környező világot (űr, csillagászat, vizek élővilága) fedezik fel a gyerekek.

A foglalkozások első fele mindig a koncentrációról és a gyorsaságról szól: a gyerekek a kivetítőn alig egy másodpercre felvillanó számokat adják össze fejben, először ötöt, majd tizet, tizenötöt, a legügyesebbek pedig akár huszat is.

A második rész elején az írásos feladatoké a főszerep. Minden alkalommal más feladatlapokkal dolgoznak, ami a folyamatos gyakorlásnak köszönhetően a többségnek már nagyon gyorsan megy. Ezután térnek át a kifejezetten a Kis Zseni számára kifejlesztett speciális tankönyvekre, amelyekben a korosztálynak megfelelő vizuális feladatok, vonalvezetési és írásgyakorlatok, valamint számolási feladatok találhatók.

Az óra fontos része a táblai munka is: minden órán mindenkinek ki kell jönnie feladatokat megoldani, de ezt szemlátomást senki nem bánja. Bár a légkör alapvetően vidám, kötetlen és sokszor zajos, a gyerekek pontosan tudják, mikor kell fókuszálniuk. A foglalkozást egy szünet is megszakítja, ami alatt a gyerekek ehetnek, beszélgethetnek, játszhatnak vagy mesét nézhetnek.

A tanárok folyamatosan figyelik a csoport aktuális állapotát: ha a gyerekek a rossz idő vagy a fáradtság miatt enerváltak, rugalmasan alakítják a programot, és olyan feladatokat adnak nekik, amelyek feldobják őket és fenntartják a motivációjukat. Vagy akár félretesznek mindent és spontán fogócskát hirdetnek, ahogy Móni néni is tette ottjártunkkor.

A motivációt bónuszkártyákkal is segítik: akik jól teljesítenek, egy foglalkozás során akár három ilyet is kaphatnak, majd ha elég összegyűlik, beválthatják különféle ajándékokra a teremben lévő vitrinből.

Mire iskolába mennek, már tízezres számkörben osztanak és szoroznak

A tanfolyam rendkívül látványos fejlődést hoz a gyerekek kognitív készségeiben. Judit tapasztalatai szerint az 5–6 éves óvodások a képzés elején még csak 0-tól 9-ig ismerik a számokat, a 10 hónapos alaptanfolyam végére viszont már folyékonyan számolnak a százas számkörben.

Azok a gyerekek, akik hosszabb ideig maradnak, egészen rendkívüli szinteket érhetnek el. Judit a saját gyermekeit hozza fel példaként: a kisebbik négy és fél évesen kezdett, és hat-hét éves korára már simán a tízezres számkörben osztott és szorozott.

Mónika tapasztalatai szerint az abakusz használata közvetlenül fejleszti a gyerekek képességeit:

„Segíti a fotografikus memóriát, a koncentrációt, a koordinációt, a logikus gondolkodást, ami nagyon fontos az életben is: hogy máshogy lássák a dolgokat, és meg tudjanak oldani bizonyos problémákat.”

Judit megerősíti, hogy a módszer hatása messze túlmutat a matematikán, hiszen a memória javítása közvetve segít a vers- és szövegtanulásban, valamint az idegen nyelvek elsajátításában is.

Emellett kiemeli az önállóságot is, mint fontos eredményt: a szülőnek nem kell a gyerek fölött ülnie tanulás közben. Az óvodásoknak pedig segíti az iskolára való hangolódást: fegyelemre, szabályrendszerre szoktatta őket, amivel sokkal könnyebb lesz az első osztály.

Mónika rendkívül büszke a diákok teljesítményére és elhivatottságára, különösen az évente megrendezett országos mentális aritmetika versenyeken, ahol az ő csoportjából legutóbb mind a négy induló gyerek dobogós helyezést ért el.

Korábban több nemzetközi szinten is sikeres, a szó szoros értelmében vett zseni kikerült a hálózatból, a módszer jelenlegi fő eredménye viszont inkább a biztos iskolai alapok megteremtése és a tantárgyi felzárkóztatás.

Judit és Mónika is határozott nemmel válaszolnak arra a kérdésre, hogy a Kis Zseni kizárólag a tehetősek kiváltsága-e. Mint mondják, Újpesten is jellemző, hogy a családok összefogással teremtik elő a tandíjat, mert a szülők meg akarják adni a gyermeküknek azt a pluszt, amit ők esetleg nem kaptak meg.

A hivatalos oktatási rendszer és a pedagógusok fogadtatása ugyanakkor megosztott. Vannak óvónők és fejlesztők, akik elismerik a módszert, de akadnak olyan tanárok is, akik elutasítják, mert attól tartanak, hogy összezavarja a gyereket az állami iskolai módszertan mellett. Judit saját gyerekeinek példájával cáfolja ezt a félelmet:

„Most már a hetediket és az ötödiket végzik, soha nem volt problémájuk a matematikával, nem kellett nekik segíteni. Mindig elsők az osztályban a feladatmegoldásban, gyorsaságban is. Biztos vagyok benne, hogy ez minden gyerek életéhez hozzáad.”

Mónika – aki maga is a közoktatásban dolgozik főállásban – szintén egyértelmű előnyöket lát a módszerben, és úgy véli, a tanfolyam segít a gyerekeknek a mindennapi elvárások kezelésében is:

„Sokkal jobban alkalmazkodnak a rendhez, a padban üléshez, megtanulnak egy bizonyos fajta fegyelmet. Nem az a lényeg, hogy zseniket képezzünk, hanem hogy a gyerekek azon kívül, hogy jól érzik magukat, átlássák a dolgokat és sokkal könnyebben tudjanak boldogulni, ne stresszeljenek be.”

Bár a hálózat üzletileg is sikeres, Judit számára a legnagyobb visszaigazolást az jelenti, hogy a 10 hónapos képzéssel a gyerekek „olyan magabiztos matematikai alapot kapnak, amivel tényleg szárnyalnak az iskolában”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
„A gyerekeket egész félévben motiválta, hogy a legjobban teljesítőket elvisszük a 15 kilométerre lévő Mekibe”
A Tanulj, Tesó! Alapítvány két borsodi településen támogat mélyszegénységben élő iskolásokat változatos módszerekkel. Munkájuknak köszönhetően drasztikusan csökkent a lemorzsolódás, sőt olyan is van, aki miattuk döntött a továbbtanulás mellett.


Kicsengettek a pénteki utolsó óráról az ormosbányai Hosztják Albert Általános Iskolában, a diákok egy része azonban még nem megy haza. Néhányan csoportokba verődve a folyosón hallgatnak zenét – jó hangosan, ahogy az ebben az életkorban megszokott –, de emellett két tanteremben is serény munka folyik.

Az egyik helyen a nagyjából féltucatnyi résztvevő carbonara spagettit főz Birinyi Zsuzsanna tanárnő segítségével, néhány teremmel arrébb pedig valamivel többen egy hosszú asztalt körbeülve épp papír reliefet készítenek ragasztásos, rétegzéses technikával, az iskolában pedagógiai asszisztensként dolgozó Fekete Erika irányítása alatt.

A rajz és vizuális kultúra, valamint a kukta szakkör is a Tanulj, Tesó! Alapítvány támogatásának köszönhetően valósul meg hétről hétre, de a szervezet ennél jóval többet nyújt az iskolának. Egymásra találásuk gyakorlatilag a véletlen műve volt.

Nem biztos, hogy egy egyhetes tábor többet ad, mint amennyi kárt okoz

Juhász Gábor már tizenéve tervezgette, hogy rászoruló gyerekek táboroztatásával szeretne visszaadni valamit a társadalomnak. A megvalósítás útjára azután lépett, hogy 2019-ben egy borsodi családi nyaralás alkalmával közvetlenül szembesült a régió mélyszegénységével.

Egyetemi évfolyamtársával, Vida Gáborral ezt követően határozták el, hogy megszervezik az első vízitúrát. Ekkor még nem gondolkodtak alapítványi keretekben, csupán egyetlen hétre akartak kiszakítani a nélkülözésből olyan fiatalokat, akik egyébként sosem járnak nyaralni.

Azonban mielőtt elkezdték volna a szervezést, a Covid kitörése krízishelyzetet teremtett a szegregátumokban: a szülők, akik gyakran Budapesten, építkezéseken dolgoztak feketén, azonnal elveszítették a munkájukat és jövedelem nélkül maradtak. Gáborék kézzelfogható segítséget akartak nyújtani, ezért az Age of Hope alapítványhoz csatlakozva élelmiszer- és tisztítószer-szállítmányokat vittek Borsodba.

Ezen az adományturnén kerültek kapcsolatba a szendrői Abigél Iskolával, melynek 25 diákját 2020 nyarán elvitték egy egyhetes vízitúrára a Dunakanyarba. A 15-18 év közötti fiatalok közül 23 ekkor hagyta el először a megyét. Bár a gyerekek kezdeti viselkedése – a szemetelés és az éjszakai hangoskodás – nem kevés nevelési küzdelmet igényelt, a tábor mély nyomot hagyott a szervezőkben és a résztvevőkben is.

Gáborban ugyanakkor komoly dilemmák fogalmazódtak meg az időszakos segítségnyújtás hatékonyságáról. Úgy érezte, az évi egy hét gondoskodás után a gyerekeket visszalökni a valóságukba akár káros is lehet, hiszen a megszerzett élmények után még nehezebb megélniük a mindennapi éhezést.

Ekkor formálódott meg a cél: olyan tartós programrendszert kiépíteni, ami segít a fiataloknak ténylegesen kitörni a nyomorból. Mivel az Abigél Iskolával hosszú távon nem egyeztek a céljaik, a transzparencia és a hatékonyság érdekében 2021-ben megalapították saját szervezetüket, a Tanulj, Tesó! Alapítványt, amelynek bázisa a szendrői Apáczai Csere János Általános Iskola mellett az ormosbányai Hosztják Albert Általános Iskola lett.

Az utóbbival való partnerségük egy véletlen megkeresésen keresztül indult el: az iskola éppen egy EU-s projekt keretében kapott belépőket a Nyíregyházi Állatparkba, de nem volt pénzük az útiköltségre.

„A gyerekeinknek semmilyen lehetőségük nincsen, ha mi nem teremtjük meg nekik valahogy. Itt nincs osztálypénz, 100 forintot sem lehet begyűjteni tőlük semmire” – mondja Folyaminé Tomori Tünde igazgatónő. Juhász Gábor ekkor látatlanban 100 ezer forintot utalt át az utazás megszervezésére. Ez a gesztus alapozta meg a hosszú távú együttműködést.

„Alig ismertük egymást, és ennyire megbízott bennem, ezt soha nem fogom elfelejteni. Mivel kémia szakos vagyok, azt szoktam mondani, hogy Gáborral katalizáljuk egymást. Ő kitalál valamit, én rögtön továbbgondolom, hogyan tudjuk megoldani.”

Amikor a 15 kilométerre lévő Meki meglátogatása is egész félévben képes motiválni

Az igazgatónő elmondása szerint az alapítványi jelenlét teljesen megváltoztatta az iskola lehetőségeit: „Nem túlzás, hogy szárnyakat kaptunk tőlük. Bár sok mindent csináltunk korábban is, de most kinyílt a világ előttünk: a nyári táborokkal, az adományokkal, a mentorprogrammal, a szakkörökkel, a sokféle szabadidős programmal.”

A leginkább kézzelfogható eredmény a lemorzsolódás szinte teljes felszámolása, ami az ormosbányai iskolában korábban rendkívül kritikus szinten állt. A tankerületnél félévente nézik, ki az, aki 3,5-ös átlag alatt van, vagy egy félév alatt 1,1-et ront az átlagán. Ő már lemorzsolódással érintett gyereknek számít.

Ezek az adatok Ormosbányán néhány év alatt 49%-ról 3% körüli értékre csökkentek, amin még a Miskolci Tankerületi Központ is annyira meglepődött, hogy tavaly felkérték Tündét, mutassa be az alapítvánnyal való együttműködést: vajon melyik része az, ami ehhez hozzájárulhatott.

Tünde szerint a siker főként a délutáni szakkörök (jelenleg rajz-, természet-, kukta- és sportszakkör), illetve a trükkös motivációs módszerek szerves összekapcsolásának köszönhető. Az alapítvány által finanszírozott foglalkozások látogatásának szigorú feltételei vannak: a gyerekektől alacsony hiányzást és megfelelő magatartási szintet követelnek meg.

Emellett a féléves tanulmányi versenyek nem az abszolút jegyeket, hanem a szorgalmat és az előző félévhez képesti javulást díjazzák, így a gyengébb tanulók is motiváltak maradnak.

A győzteseket élményprogramokra viszik, például moziba és falmászásra Miskolcon, vagy épp barlangtúrára. Sőt, mint azt Gábor elmesélte, az első félévben a mindössze 15 kilométerre lévő kazincbarcikai McDonald’s-ba vitték a nyerteseket, ahol a 25 gyerekből 23 még soha életében nem járt – ez a kis utazás egy egész féléven keresztül képes volt motiválni őket.

Az alapítvány támogatása kiterjed az iskola fizikai infrastruktúrájára és az eszközhiány enyhítésére is. Ugrószekrényeket, zsámolyokat, csocsóasztalt hoztak az iskolába, valamint a Furbify közvetítésével egy laptoppályázatot is megvalósítottak, ahol a diákok tanulmányi és közösségi munka alapján saját számítógépet kaphattak örökbe.

Az egész éves jelenlét mellett továbbra is szerveznek nyári táborokat a Szentendrei-szigetre, hogy „legyen egy hét, amikor a gyerekek nem túlélnek, hanem élnek.” A táboroztatásra már külön önkéntesbázis alakult ki lelkes egyetemistákból, akik a programok megszervezését, illetve a dokumentálást is teljesen magukra vállalták.

Élmények mellett jövőt is adnak

Az igazgatónő szerint a délutáni szakkörök finanszírozása létfontosságú, mivel a tantestület súlyos létszámhiánnyal küzd (13 álláshelyből csak 11-et tudnak betölteni), és a pedagógusok óraszáma elérte a jogszabályi limitet. Ráadásul a térségben a szakemberhiány mellett a gyerekek sajátos nevelési igénye is komoly kihívás elé állítja a tanárokat.

„Nem olyan könnyű nálunk dolgozni. Volt olyan, hogy két hét alatt három énektanár mondta, hogy ő ezt nem csinálja. A gyerekek mindent levesznek, nagyon érzékenyek arra, ki hogyan viszonyul hozzájuk: szeretik-e őket, vagy csak úgy tesznek. Itt nem lehet félgőzzel: vagy a szívedet-lelkedet adod, vagy nem fogadnak el. De nagyon szeretetteljesek, mi imádjuk őket.”

Az alapítvány a tantestület mentális egészségére is figyel, coach-ot, tantestületi tréningeket és jógaórákat szerveznek a kiégés ellen. A gyerekek mindennapi egyéni problémáit is azonnal kezelik, legyen szó ugrásszerűen fejlődő tehetségekről vagy alapvető szükségletekről.

Tünde külön megemlített egy fiatal atlétát, Gyulát, aki lyukas nadrágban indult az első versenyén: az alapítvány azonnal komplett Nike felszerelést vásárolt neki, hogy ne érezze magát hátrányban. Amikor télen a korcsolyázáskor a gyerekeknek se kesztyűje, se sapkája nem volt, adományból azonnal felruházták őket.

Továbbtanulás terén is értek már el áttörést: egy BorsodChemnél tett vegyipari gyárlátogatás és az azt követő „Mi leszek, ha nagy leszek?” rajzpályázat után az egyik diák, Alex elhatározta, hogy vegyész lesz. Ma már a kazincbarcikai Irinyi János Technikumban tanul vegyész szakon, és bekerült a Miskolci Egyetem Varázslatos Nyári Kémiatáborába is.

A Tanulj, Tesó! modelljének legfőbb ereje nem a pénzben, hanem a személyes jelenlétben és az elhivatottságban rejlik: Gábor az ideje egyharmadát áldozza erre, majdhogynem heti szinten utazik órákat a budapesti agglomerációból Ormosbányára.

Ez a rendkívüli elkötelezettség mutatkozott meg akkor is, amikor az említett tehetséges atléta fiú vármegyei döntője egybeesett az iskola szlovákiai Határtalanul tanulmányi kirándulásával: Gábor autóval elvitte őt a miskolci versenyre, majd este saját maga szállította a csoport után Rimaszombatra, amit sem az iskola, sem a szülők nem tudtak volna megoldani.

A szoros személyes figyelem az alapja az alapítvány legjelentősebb eredményének, a középiskolai mentorprogramnak is. Korábban az általános iskolát elvégző 14 helyi diákból az első középiskolai év végére 13 lemorzsolódott Kazincbarcikán a hozott minták hiánya, az önbizalomhiány és a beilleszkedési nehézségek miatt. Erre a problémára reagálva az alapítvány intenzív mentorálást indított.

Szeptemberben Gábor egy hétre odaköltözik a régióba, iskola után a McDonald’s-ban gyűjti össze a diákokat, hogy kibeszéljék a sikereket és a nehézségeket. Emellett ruhaadománnyal is támogatja őket, hogy az új környezetben ne legyenek kitéve atrocitásoknak a szakadt kinézetük miatt. A program első évében 14 diákból 12 sikeresen elvégezte a tanévet.

Nem lehet mindenkinek egy Gábora

Az alapítvány jelenleg annak az iskolával szemben lévő romos épületnek a felújításán dolgozik, amit ingyen adott nekik használatba az önkormányzat, hogy közösségi térré alakítsák. Céges és magánadományokból, lépésről lépésre haladnak, a nyílászárókat épp az ottjártunk előtti napon cserélték újakra.

A cél egy olyan délutáni bázis létrehozása, ahová átköltöztethetik a szakköröket, és ami a tervek szerint nyáron is nyitva lesz. Ha minden jól megy, a működtetésére rövidesen felveszik az első fizetett, teljes állású munkavállalójukat. Kiemelt szerepet kap majd az uzsonnáztatás, hogy a gyerekek ne éhesen feküdjenek le este aludni, és itt indul el a szociális mosoda projekt is, aminek segítségével a szülőket szeretnék bevonni.

Tünde azt meséli, a településen sok nagycsalád másfél szobás, félkomfortos házakban lakik. A téli hónapokban a fűtetlen, áram nélküli házak miatt a gyerekek ruháit nem tudják kimosni, ami az iskolai kiközösítésükhöz és az oktatásból való kimaradásukhoz vezet.

A mosási lehetőség mellett filmklubokkal és közös főzésekkel próbálnák meg a társadalom peremére szorult szülőket visszaintegrálni a közösségbe, megelőzve, hogy a hatóságok kiemeljék a gyerekeiket a családból.

A szociális mosodába nagyteljesítményű mosógépre és szárítógépre van szükség, ezekre egy képaukcióval szeretnék összegyűjteni a pénzt. Az árverésre bocsátott műveket a rajz- és vizuális kultúra, valamint a kézműves szakkörökbe járó gyerekek készítették, licitálni május 30-án délután 4 óráig lehet rájuk. Aznap ünneplik a Tanulj, Tesó! 5. születésnapját a budapesti Dugattyúsban egy kiállítással összekötve, ahová több fiatal művészt is elhoznak.

Ahogy az alapítvány által elért példaértékű eredményeket, illetve az elérzékenyült igazgatónőt hallgattam („Sose tudom Gábornak elégszer elmondani, mennyire hálás vagyok, hogy a Jóisten ide vezérelte hozzánk…"), csak egyetlen kényelmetlen gondolat merült fel bennem:

vajon hány iskola lehet még Magyarországon, ahol ugyanilyen óriási sikert lehetne elérni egy hasonló programmal, csak épp nekik nincs egy Gáboruk, aki időt és pénzt nem kímélve beleállna?

Reméljük, előbb-utóbb eljutunk odáig, hogy rendszerszintű megoldás is szülessen erre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
Így működik egy telt házas meccsnap a kulisszák mögött – interjú Kósa Izabellával, a Groupama Aréna bankettvezetőjével
Milyen munka zajlik egy telt házas meccsnap vagy koncert mögött, és hogyan lehet fiatal női vezetőként helytállni ebben a folyamatosan pörgő világban? Kósa Izabella mesélt a Groupama Aréna kulisszái mögött szerzett tapasztalatairól, vezetői szemléletéről és a csapatmunka fontosságáról.


A stadionok világa kívülről legtöbbször a gólokról, a koncertekről és a telt házas estékről szól. A háttérben azonban egy teljesen másik világ működik: emberek százai dolgoznak összehangoltan azon, hogy minden időben, pontosan és gördülékenyen történjen. Ebben a pörgő, sokszor láthatatlan közegben építette fel karrierjét Kósa Izabella is, aki tíz év alatt jutott el a diákmunkás felszolgálói pozíciótól a Groupama Aréna bankettvezetői székéig.

A beszélgetésből nemcsak az derül ki, hogyan működik egy nagyszabású rendezvény a kulisszák mögött, hanem az is, milyen vezetői szemlélet kell ahhoz, hogy valaki fiatal nőként akár 150–200 ember munkáját koordinálja egy ilyen intenzív környezetben.

- Hogyan indult a pályád a vendéglátás világában, és hogyan vezetett az utad a Groupama Arénáig, majd a bankettvezetői pozícióig?

- Kósa Izabella: A pályafutásom tulajdonképpen egy közös álomból indult: a barátnőmmel szerettünk volna nyitni egy cukrászdát. Ennek érdekében elvégeztem egy vendéglátásszervező képzést. A tanfolyam során az egyik osztálytársam szólt, hogy a Groupama Arénában diákmunkára keresnek felszolgálókat, így kerültem kapcsolatba a stadionnal.

Az első pillanattól kezdve igyekeztem minden feladatból kivenni a részem. Ha mosogatni kellett, mosogattam. Ha takarítani kellett, takarítottam. Részt vettem minden rendezvény előkészítésében és lebonyolításában.

Az évek során fokozatosan végigjártam a ranglétrát, közben számos belső képzésen vettem részt, és folyamatosan fejlesztettem magam szakmailag.

Ennek az útnak az eredményeként ma már bankettvezetőként dolgozom.

Milyen fontos döntések, kihívások vagy fordulópontok vezettek odáig, hogy 10 év alatt tanulóból vezetővé válj ebben a rendkívül pörgős és nagy felelősséggel járó világban?

- Kósa Izabella: A legfontosabb döntésem az volt, hogy minden lehetőséget megragadtam a tanulásra és a fejlődésre. Soha nem tekintettem egyetlen feladatot sem túl kicsinek vagy nem hozzám tartozónak. Úgy gondolom, hogy a vezetői szerep alapja az, hogy az ember pontosan ismerje a csapat minden munkafolyamatát, és személyesen is megtapasztalja azokat.

Az elmúlt 12 év során számos kihívással találkoztam, de minden helyzetből igyekeztem tanulni. A kitartás, az alázat, a megbízhatóság és a problémamegoldó szemlélet nagy szerepet játszott abban, hogy eljuthattam idáig. Fontos fordulópont volt, amikor egyre nagyobb felelősséget bíztak rám, és bebizonyíthattam, hogy nyomás alatt is hatékonyan tudok dolgozni és csapatot irányítani.

- Hogyan néz ki egy átlagos napod a Groupama Arénában – és mennyire létezik egyáltalán „átlagos” nap a vendéglátás és rendezvényszervezés világában?

- Kósa Izabella: A vendéglátásban és rendezvényszervezésben valójában nincs két egyforma nap, de a reggelek általában hasonlóan indulnak: eligazítom a csapatot, kiosztom a feladatokat, és áttekintjük az aznapi teendőket.

A munkaköröm ma már nemcsak a bankettvezetést foglalja magában, hanem a rendezvényszervezést is. A napi feladataim közé tartozik az e-mailek kezelése, ajánlatok készítése, egyeztetés a konyhával, a heti beosztások elkészítése, valamint a következő rendezvényekhez szükséges rendelések leadása.

Ha az irodai feladatok engedik, aktívan részt veszek a csapat munkájában is. Ugyanúgy segítek a pultépítésben, a takarításban vagy akár a mosogatásban is.

Fontos számomra, hogy vezetőként ne csak irányítsak, hanem a gyakorlatban is jelen legyek a csapat mellett.

A stadion világában ráadásul a legjobban működő vezetők általában azok, akik pontosan tudják, milyen munka zajlik a háttérben – és szükség esetén ugyanúgy beállnak dolgozni a többiek mellé.

- Egy telt házas meccsnap vagy nagyszabású rendezvény kívülről látványos élmény, de mi zajlik ilyenkor a kulisszák mögött? Mi az, amit a vendégek és a nézők szinte soha nem látnak?

- Kósa Izabella: Egy sikeres meccsnap vagy rendezvény mögött rengeteg ember összehangolt munkája áll.

A vendégek általában csak a kész eredményt látják, de a háttérben órákon, sőt napokon át tartó precíz szervezés zajlik.

A technikai csapat, a takarítók, a teremberendezők, a konyha és a vendéglátás munkatársai folyamatosan együtt dolgoznak. A legfontosabb, hogy ne különálló egységekként működjünk, hanem egy közös célért dolgozó csapatként. Sokszor váratlan helyzeteket is azonnal meg kell oldani, ezért elengedhetetlen a gyors reagálás, a rugalmasság és az egymás iránti bizalom. A vendégek ebből szinte semmit nem érzékelnek, és éppen ez a jól végzett munka egyik legjobb visszajelzése.

- Volt olyan váratlan vagy kaotikus helyzet, amit vezetőként az utolsó pillanatban kellett megoldanod? Mit tanultál ezekből a szituációkból?

- Kósa Izabella: Az elmúlt tizenkét év során számtalan olyan helyzettel találkoztam, amikor az utolsó pillanatban kellett megoldást találni egy váratlan problémára. A vendéglátásban és rendezvényszervezésben ez szinte a mindennapok része.

A legfontosabb tanulság számomra az, hogy ha olyan csapat vesz körül, amelynek tagjaira minden körülmények között lehet számítani, akkor nincs olyan probléma, amit ne tudnánk közösen megoldani. A bizalom, az összetartás és a gyors reagálás minden nehéz helyzeten átsegít bennünket.

- Mi volt eddig a legemlékezetesebb rendezvény vagy esemény, amin dolgoztál a Groupama Arénában, és miért maradt ennyire meghatározó élmény számodra?

- Ez nehéz kérdés, hiszen

az elmúlt évek során számos emlékezetes eseményen dolgozhattam, legyen szó Bajnokok Ligája-mérkőzésekről vagy Magyar Kupa-döntőről.

Ha azonban egy igazán meghatározó élményt kellene kiemelnem, az mindenképpen az első koncertünk lenne.

Ez teljesen új kihívásokat hozott, hiszen a koncertszervezés sok tekintetben eltér a megszokott sport- és céges rendezvényektől. Rengeteg előkészítő munka és összehangolt csapatmunka állt mögötte. Büszke vagyok arra, hogy minden terület kiválóan együttműködött, és az esemény végül az elvárásainkat is felülmúlta. Ez a siker megerősített bennünket abban, hogy új helyzetekben is képesek vagyunk magas színvonalon teljesíteni.

- Fiatal női vezetőként milyen érzés akár 150–200 ember munkáját koordinálni? Találkoztál olyan helyzettel, amikor különösen bizonyítanod kellett a rátermettségedet?

- A szervezőkészség és a logisztikai gondolkodás mindig is az erősségeim közé tartozott. Huszonegy éves korom óta dolgozom a Groupama Arénában, így tulajdonképpen együtt fejlődtem a stadionnal és a csapattal. Soha nem éreztem úgy, hogy külön bizonyítanom kellene a rátermettségemet. Úgy gondolom, a kollégák bizalmát azzal nyertem el, hogy soha semmilyen feladatra nem mondtam nemet, és mindig ott segítettem, ahol a legnagyobb szükség volt rám.

Emlékezetes eset volt, amikor egy 1000 fős rendezvényen meghibásodott a mosogatógép. Mivel a rendezvénytérben minden emberre szükség volt, úgy láttam, a legtöbbet azzal tudok segíteni, ha beállok a mosogatóba.

Feltűrtem az ingujjamat, és kézzel mosogattam a rendezvény végéig. Számomra a vezetés azt jelenti, hogy nincs olyan feladat, amelyet ne vállalnék el a csapat érdekében. Talán ez az a hozzáállás, amely miatt a kollégáim mindig partnerként és vezetőként is elfogadtak.

- Hogyan lehet egyszerre határozottan, mégis empatikusan vezetni egy ekkora csapatot, sokszor komoly nyomás és gyors döntési helyzetek közepette?

- Kósa Izabella: A csapatom tudja, hogy bármilyen nehézség esetén számíthat rám. Fontos számomra, hogy a kollégáim érezzék: nemcsak vezetőként, hanem emberileg is ott vagyok mellettük. Természetesen vannak stresszes helyzetek, amikor gyors döntéseket kell hozni, és ilyenkor előfordul, hogy határozottabban kell fellépnem. Ugyanakkor mindig arra törekszem, hogy igazságosan és tisztelettel kezeljem az embereket.

Gyakran mondom a csapatomnak, hogy szó nélkül tűzbe tenném értük a kezemet, de ugyanezt az elkötelezettséget várom el tőlük is. Ha valamilyen problémát meg kell beszélnünk, azt őszintén és nyíltan tesszük. Nem marad bennünk sértettség, lezárjuk a helyzetet, és megyünk tovább.

- Mit gondolsz, mi kell ahhoz, hogy valakiből jó vezető váljon ebben a sokszor láthatatlan, mégis kulcsfontosságú háttérmunkára épülő szakmában?

- Kósa Izabella: Szerintem egy jó vezető legfontosabb tulajdonságai az alázat, a következetesség és az emberek iránti tisztelet. Fontos, hogy ne csak irányítsa a csapatot, hanem pontosan értse és ismerje azt a munkát is, amit a kollégái nap mint nap elvégeznek.

A jó vezető képes gyors döntéseket hozni, felelősséget vállalni, és akkor is megőrizni a nyugalmát, amikor nagy a nyomás.

Emellett elengedhetetlen a kommunikáció, a szervezőkészség és az, hogy a csapat érezze: számíthat rá. Véleményem szerint a legjobb vezetők azok, akik példát mutatnak, és nem kérnek olyat a kollégáiktól, amit ők maguk ne tennének meg.

- Mit javasolnál azoknak a fiataloknak, akik erre a pályára szeretnének lépni?

- Kósa Izabella: Azt tanácsolom, hogy legyenek nyitottak a tanulásra, és ne féljenek a kemény munkától. A vendéglátás és rendezvényszervezés egy rendkívül izgalmas, ugyanakkor sok kitartást és rugalmasságot igénylő szakma. Érdemes minden lehetőséget megragadni, tapasztalatot szerezni, és nem csak a látványos feladatokra koncentrálni. Sokszor éppen a háttérben végzett munka adja a legértékesebb tudást.

Ha valaki szorgalmas, alázatos, és valóban szereti ezt a hivatást, akkor ebben a szakmában rengeteg fejlődési és előrelépési lehetőség vár rá.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk